Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-03-31 / 7. szám

Huszár Tibor az USA-ban találkozott a népiesek csoportjához tartozó interjúalanyaival, míg Cs. Szabó Lászlót és Fejtő Ferencet Európában, Párizsban es Londonban érte el. Látszólag földrajzi tény, történelmi véletlen. De van az életutakban rejlő magyarázat.

Mindketten inkább irodalmárok, mint politikusok. Városban nevelkedtek: Cs. Szabó Kolozsvárott született, Fejtő Nagykanizsáról indult. Családi környezetüket tekintve is más gyökerűek, mint a paraszti származású népiesek: ők ketten polgári értelmiségiek, igényes szellemi háttérrel, és természetes útjuk az egyetem, az értelmiségi pálya. A vallási keretek ugyan különbözőek. Az egyik: erdélyi protestáns, a másik zsidó polgárfiú, akit a piaristák neveltek fel. Érdekes, hogy életútjukon a magyar főváros, Budapest nem jelentett kiemelkedő élményt. „Kolozsvár mindig közelebb volt hozzám, mint Budapest” — mondta Cs. Szabó. Annál erősebb mindkettőjüknél a Párizs-hatás. Az eltérő forrásvidék, a családi ház polgári életvitele, az első társadalmi élmények, azok a leckék, amelyeket a valódi hatalmi viszonyokról kaptak, más felismerésekre, más célok vállalására, más társadalmi rétegek képviseletére adnak számukra ösztönzést. „Egy ifjú barátnőm volt, egy pécsi bányász munkásleánya. Megismerkedtem a családjával, a rokonságával és egyáltalán a munkásság körülményeivel a pécsi bányavidéken. Borzalmas volt, borzalmasan megrendített annak idején” — mesélte ifjúkoráról Fejtő Ferenc. — „Nem éreztük magunkat felhőlovagoknak, amikor magyar polgárságról beszéltünk, inkább reménybeli, mint meglevő polgárságról, de csírázó elemeit ott láttuk magunk körül.” — magyarázta Cs. Szabó.

Fejtő Ferenc eljutott a munkásmozgalomig; egyetemi évei alatt — egy kommunista diákcsoport tagjaként — megismerte a börtönt is, majd sokféle okból, kiábrándulva, hátat fordított a mozgalomnak, de a hazai szellemi baloldal egyik hangadója maradt. Cs. Szabó párizsi diákkorszaka után tért haza, a Nyugat és a Válasz folyóiratok jelentették számára a megnyilatkozás fórumait. Éveken át a Magyar Rádió irodalmi vezetőjeként működött. Sokféle irányzattal kerültek kapcsolatba. Cs, Szabó például Kozma Miklóssal, a Horthyrendszer egyik szellemi vezetőjével dolgozott a Rádiónál, de a Válasz összekötötte Illyés Gyulával, a politikai rokonszenv Szekfű Gyulával. „Elég nagy és változatos front volt a harmincas években Magyarországon az elavult, neobarokk társadalom felszámolására. Ezek között voltak földalatti kommunistától kezdve parasztpárti írókig, urbánus esszéíróktól Szekfű Gyuláig a legkülönbözőbb típusok, még csak azt se mondhatnám, hogy laza szövetségben” — fejtegette Cs. Szabó. Fejtő Ferenc a szociáldemokrata párt elméleti folyóiratának, a „Szocializmus”-nak és a kolozsvári ,,Korunk”-nak munkatársa; József Attilával, barátjával pedig a „Szép Szó” egyik alapítója és szerkesztője egészen a harmincas évek végén történt emigrációjáig. És itt álljunk meg egy pillanatra.

Válság és értelmiség

A harmincas években, a gazdasági válság súlya alatt, a német nácizmus nyomását érezve a magyar értelmiségi fiatalság jelentős csoportjai érezték szükségét annak, hogy szembeforduljanak az uralkodó rendszer divatjamúlt eszméivel és önállóan tájékozódjanak. Ebben a korszakban három kiemelkedő gondolkodó hatott rájuk erősen: Szekfű Gyula, Szabó Dezső és Németh László. Ez a szellemi befolyás azonban nem egymás mellett és egymást erősítve történt, hanem egymással szemben is; hiszen maguk e gondolkodók is „mozgásban voltak”, elszakadtak régebbi önmaguktól és vitáztak egymással. A népieseknél egyöntetű volt a Szabó Dezső és Németh László hatás. (Kovács Imrénél a Szekfűkapcsolat szélesebb horizontot eredményezett; a németellenes egységfront kitágítását, a demokrácia magasabb rangsorolását, az egyoldalúság elleni védelmet.) Cs. Szabóra nem hatott mélyen sem Szabó Dezső, sem Németh László. „Németh Lászlót félig csodáltam, félig gyanakodva néztem” — mondta. Benne több volt a kétely a népiesek iránt is. „Nagy tartózkodással, gyakran harcolva és szembeszegülve figyeltük a népieseknek azt a szárnyát, amely mindenestül elvetette a magyar polgárságnak, polgárosodásnak a gondolatát és csak egyfajta — akár reformmal, akár forradalommal megvalósított — parasztságot festett maga elé.” A Márciusi Fronttal ő rokonszenvezett, a Magyarország Felfedezése című sorozat íróit értékelte, de ennél több nem történt. Szárszóra nem is hívták. A szárszói találkozóról így beszélt Huszár Tibornak: „akkor én már nagyon szkeptikus voltam, az egész ősz-Olvasás

közben

Legutóbbi számunkban foglalkoztunk már Huszár Tibor „Beszélgetések" című könyvével,—a hét beszélgetőtárs közül — az úgynevezett népies csoport tagjaival. Most a két „urbánus'-sal, Cs. Szabó Lászlóval és Fejtő Ferenccel folytatott párbeszédről következik széljegyzet: „olvasás közben"

szejövetelt hiábavaló erőfeszítésnek tartottam”.

Más volt a helyzet Fejtő Ferenccel. Ez egyébként arra hívja fel a figyelmet, hogy egy-egy nagyformátumú alkotó szellemi sugárzása mennyire képes áthatni egy másik ember egész gondolkodását, a szellemi mezőnyben való elhelyezkedését is. Arra gondolok, hogy Cs. Szabóval ellentétben milyen jelentős hatással volt Fejtőre Szabó Dezső és ennek köszönhetően milyen másképp látta a népieseket is. „Mikor harmincegyben Pestre kerültem, a pesti egyetemen folytattam tanulmányaimat, Szabó Dezsővel többször találkoztam. Ez azért érdekes, mert annak ellenére, hogy zsidó származású voltam és polgári család gyermeke, nagyon erősen vidéki voltam, s keresztény környezetben, keresztény nevelőanyával nevelkedtem föl. Szabó Dezső tudatára ébresztett, hogy ezen a földön, akármilyen más származású is az ember, a magyar nép sorsa a döntő probléma.” Fejtő üdvözölte a Szép Szóban a „Viharsarok” megjelenését és nem rajta múlott, hogy nem sikerült a közeledés. „Elég hamar kiderült, hogy nem kellünk nekik. Azok számára, akik csinálták a Márciusi Frontot, mi tehertétel lettünk volna. (Ami később történt, azt már

Fejtő csak Párizsból követhette, elhagyta az országot.)

A két esszéista irodalmár azonos abban, hogy a baloldali polgárság képviselői, humanisták, akik érzékeny szellemi antennákkal felszerelve keresték szövetségeseiket, mérték fel ellenfeleiket e zűrzavaros, a világháború szakadéka felé sodródó korszakban, egyre fokozódó társadalmi nyomás alatt, szellemi légszomjjal küzdve. Mindennek egyik következménye Cs. Szabónál a politikai szereptől való idegenkedés. Magyarországon a nép az íróktól vár majdnem mindenben eligazítást már századok óta. „Magyar író büszkébb lehet, mint az angol vagy az amerikai, mert nagyobb a szimbolikus jelentősége a közösség tudatában, de vajon nem fejleszt ki benne megalomániát, olyan prófétai magatartást, olyan attitűdöket, amelyek ártanak a műnek? Ez a kérdés nyílt kérdés számomra mindmáig, és folyton féltem ettől a magam életében. Félek — és itt már majdnem gyónok —, mert idekint élve, bizonyos mértékig rámkényszerül egy szerep.” A kiábrándult Fejtő hiába rokonszenvezett a népiesekkel, hiába fűzte laza szövetség a szociáldemokratákhoz, politikailag hatni nem tudott.

Eszmék és barátságok

A „Beszélgetések” fontos könyv: hét interjúalany, a harmincas évek Magyarországának fontos szellemi emberei. Volt bennük társadalmi felelősségtudat, népben, nemzetben gondolkodtak; változtatni akartak, voltak elképzeléseik a magyarság sorskérdéseinek megoldására és ezekhez szerették volna megnyerni a társadalmat. Pályájukból kirajzolódik a haladás akkori szellemi élcsapatának tragédiája is: a bizalmatlanság egymás iránt, a türelmetlen megnemértés átka. Fejtő így fogalmaz: „A polgári demokrácia, a liberalizmus, az alkotmányosság stb. problematikája, ami bennünket a leginkább foglalkoztatott: a politikai demokrácia kérdése, ami számunkra a fasiszta veszély miatt központi kérdés volt, az a népiesek mint egész számára idegen maradt.” A népiesek szemében az urbánusokat az jellemezte, hogy érzéketlenek a falu, a parasztság, a magyarság sorskérdései iránt, ami nem is csoda, hiszen „idegenek”.

Színes, érdekes egyéniségek. Súrolják egymást a pályák és a kristályosodási pontokon erős mágneses vonzatú (és taszításé) emberek — mint Németh László, Szabó Dezső — körül alakulnak ki különféle csoportalakzatok. Barátságok születnek, de inkább a jellemek rokonszenve alapján, gyakran eltérő szellemi álláspontokat képviselő emberek között is. És ugyanakkor eszmeileg egymáshoz közelállók közt súlyos ellentétek, a személyi ellenszenv táplálta gyűlölködések rontották a légkört. Mindez pedig a súlyosbodó nemzetközi és hazai erőtérben. Egymást keresztező sorsok színes mozaikja rajzolódik ki Huszár Tibor izgalmas könyvében, amelynek önmagán túl mutató dokumentumértéke mellett igazi jelentőségét az is adja, hogy szinte elfelejtett neveket, jelentékeny politikai szereplőket és szellemi alkotókat „csatol vissza” a hazai történelem áramába és az alapok ezen tisztázásával segíti mai tisztánlátásunkat is.

Cs. Szabó nemrég megjelent két könyvének sikere, Agárdi Péter vállalkozása: az „Értékrend és kritika”, amely Fejtő Ferenc irodalomszemléletének változásait elemzi a harmincas években, jól mutatják az örvendetes törekvést; megismerni és szembenézni közelmúltunkkal is; a mai magyar szellemi köz élet jellemző elhatározása. Már pedig jelenét és jövőjét becsüli meg az a társadalom, amely tárgyilagosan képes elemezni saját múltját.

SZANTÖ MIKLÓS

18