Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-31 / 7. szám
Délelőtt 11 óra volt, és égtek az utcai lámpák. Szeptember elejét írtuk. Szomorúan néztem ki a Sibelius Akadémia ablakán; kevés remény volt arra, hogy kiderüljön. Géza és Csaba mindegyre biztattak, és valóban, délre világosodni kezdett az ég alja. A Szilvay-fivérek tizenkét éve élnek Finnországban. Azóta tanítanak hangszeres zenét Kodály-módszerrel. Szombat délelőtt volt, próbált a Finn Ifjúsági Vonószenekar. A karmesteri pulpituson Géza állt. Csaba a gordonkások játékát figyelte. A Szilvay-fivérek a Kodálymódszer segítségével érzelmileg is közelebb hozzák a gyerekekhez a zenét, s a közös élmény baráti közösségeket kovácsol, tart össze. Szilvayék a Sibelius Akadémia docensei, az ifjúsági vonószenekar alapítói. Esténként gyakran cseng a telefon lakásukban, hosszan és barátian beszélgetnek a szülőkkel a gyerekekről, iskolai és napi gondokról, mindenekelőtt a zenéről, a közeli és távoli tervekről. Erdélyi Lenkével telefonon beszéltük meg az időpontot, hogy mikor és melyik vonattal érkezem Tamperébe. Leírta, hogy milyen kalapot és kabátot fog viselni a pályaudvaron. Egészen másképp volt öltözve. Mégis könnyen egymásra akadtunk. Otthonában a hazai dolgok után érdeklődött. A kollégákról, a zenei életről, a mindennapokról. Jól ismerik Finnországban mint zenepedagógust, kórusvezetőt, ő jött el velem tolmácsolni a szintén Tamperében élő Vajnő Linnához, a „Sarkcsillag alatt” című — nálunk is megjelent — regény írójához. Négyesben ittuk a finom finn kávét, Vajnő Linnáék nappalijában. Lenke tolmácsolta gondolataimat: hogy amikor olvastam az író könyvét, rokonságot éreztem alakjai, s a móriczi és Szabó Pál-i figurák között. A regény hősei olyanok, mint azok az elszánt magyar szegényparasztok, akik annak idején ugyanúgy, mint a finn Koleskák belekapaszkodtak a földbe — ott mocsarakat csapoltak le, itt a sziket törték fel —, hogy termőföldhöz jussanak. Szeretnék elmenni az íróval regényének színhelyére, megkeresni néhány jellegzetes típust, s fényképezni a Tampere-környéki tájat. Az író mosolyogva fordult felém, beleegyezőleg bólintott, nyárra beszéltük meg a közös fotós-kirándulást. Kísérőmről, Erdélyi Lenkéről, még el kell mondanom, hogy már nyugdíjba készült —, amikor híres tamperei kórusával elsőként mutatta be Finnországban Szőnyi Erzsébet „Didergő király” című gyermekoperáját. S majd egy év múlva, a Nemzetközi Kodály Év FINNORSZÁG TALÁLKOZÁSOK alkalmával, nagy sikerrel mutatták be a gyermekoperát Antwerpenben. Most mint nyugdíjas, óraadóként működik a helyi konzervatóriumban . A tamperei állomáson Péter Rauhala, Erdélyi Lenke férje, megható magyarsággal mondott búcsúszavakat. Másnap Helsinkiben neves műfordítókkal, a magyar irodalom ismerőivel: Vilje Tervonennel, Hannu Launonennel találkoztam. Az előbbi magyar népballadákat, az utóbbi Nagy Lászlót és Juhász Ferencet fordított. Találkoztam Rácz Istvánnal, a műfordító-fotóművésszel, a kollégával, a jóbaráttal. Nehezen eresztett el Helsinki... Az utolsó napokban elkápráztatott szépségével. Az ég vakítóan kék volt, az őszi napfény csodálatos fénypásztái beragyogták a tengert, a parkokat, a házakat, az ut-12
