Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
Magyar emlékek tarn az öcsémnek, hogy repülést szeretnék tényképezni. az Ikarus-legenda foglalkoztatott. Sikerült megörökítenem azt a pillanatot, amint öcsém — nem vízbe, hanem — a homokba ugrott. Óriásit ugrott, szinte repült. A Visszatükröződés című képemen szintén az öcsém volt a modell. Az fogott meg, ahogy a fej visszatükröződik a víz felszínén. És volt bátorságom lefényképezni. Amikor nagyítottam, megfordítottam a fotót. — Még ekkor is csak saját magának fotózott, vagy már gondolt arra, hogy megismerteti képeit a nagyobb nyilvánossággal? — Ügy 1924 táján határoztam el, hogy összeállítom eddigi munkáimat, és elviszem az Érdekes Újsághoz. Kíváncsi voltam, mit szólnak hozzá. Azt mondták, hagyjam ott. A következő héten az én képem volt a címlap. Ugyanebben az időben rendeztek egy amatőr fotókiállítást Budapesten, amelyre én is beküldtem négy képet. A zsűri nevében kaptam egy levelet, amelyben kértek, hogy keressem fel őket. Találkozásunkkor elmondták, hogy nagyon eredetinek találják, amit csináltam, és arra kértek, hogy készítsek a képekről brómolajnyomatot, mert ezüstérmet akarnak adni. Vissza kellett őket utasítanom, hiszen a brómolaj: imitáció, amit én nem voltam hajlandó megcsinálni. — Mikor határozta el, hogy Párizsba megy? — Már 1920-ban szerettem volna elmenni, de amikor említettem Anyámnak, látván reakcióját, soha többé nem hoztam szóba. Hárman voltunk testvérek, édesapám már meghalt, de az volt anyám kívánsága, hogy együtt maradjon a család. 1925-ben azonban azt mondta nekem, hogy ha még mindig el akarok menni, akkor menjek, nem akar visszatartani. Belátta, hogy amit én akartam csinálni, annak akkor nem volt helye Magyarországon. — Tizenegy évig élt Párizsban. Hogyan sikerült elérnie, hogy a franciák meg ma is ennyire sajátjuknak érzik? A Voguenak, a Journal Vunek is fényképeztem. A lapot Lucien Vogel szerkesztette, aki Károlyi Mihályt riportra a Szovjetunióba külde. Kialakult stílusomat átvették a riporterek. Ma már többen megírták — például Hilton Kramer, az egyik legjobb amerikai kritikus is —, hogy amit én a kezdeti években Párizsban csináltam, a kiin dulópontjává vált annak a stílusnak, amelyet ez a korszak a fotótörténetben jelent. A New York-i Metropolitan Museum fotóosztályvezetője egyszer azt nyilakozta, hogy: „Ha az európai modern fényképészet történetét majd végleg megírják, arra a megállapításra kell jutniuk, hogy André Kertész egy kicsit olyan, mint Kolumbusz Kristóf, aki egy új világot fedezett fel, amelyet aztán másvalakiről neveztek el." Brassai és Henri Cartier-Bresson is kijelentették, hogy nagyon sokat köszönhetnek nekem. — Első nagy sikerű könyve is Párizsban jelent meg. — 1933-ban Enfants (Gyerekek) címmel látott napvilágot az a kötet, amelyben az előszóíró könnyed és melankolikus naivsággal jellemezte az albumban megjelent 60 képemet. Ezen kívül még három könyvemet adták ki Franciaországban. De közben olyan kísérletekre is jutott időm. mint a Distortion-sorozat. 1933-ban eljött hozzám egy francia újságtulajdonos, aki egy női magazint adott ki, és addig csak grafikusokkal — például Vértessel — és festőkkel dolgozott. Rájött arra. hogy miután már minden valamirevaló újság fényképekkel illusztrált, ő sem maradhat le. Én már akkor elég ismert voltam, velem akart dolgoztatni. Csináltam néhány tükrös képet, és ez annyira megtetszett neki, hogy további felvételeket is megrendelt. Megbeszéltük, hogy könyvet is csinálunk az anyagból. így aztán hetente kéthárom alkalommal készítettem a Distortion-sorozat újabb darabjait. A könyv összeállt, de ekkor jött Hitler Németországa, ezért szó sem lehetett a könyv kiadásáról. — Mikor érkezett Amerikába? — 1936-ban. A Keystone View Co. igazgatója, Ernie Prince olyan munkákkal kecsegtetett, amelyekre azt mondta, hogy senki más nem tudja megcsinálni, csak én. — Ügy tudom, a felesége azt mondta, ha Amerikába kell mennie, akkor inkább elválik ... — Igen, de mindent jól átgondoltunk, és abban maradtunk, hogy csak egy évre megyünk át. Azt gondoltam, hogy az új környezet, az új viszonyok serkentően hatnak rám, és hasznára válnak majd további munkámnak. Mindent Párizsban hagytunk, és eszünk ágában sem volt Amerikában letelepedni. Miután már eljöttünk Párizsból, távollétünkben keresett Beaumont Newhall, aki a Museum of Modern Art fotóosztályvezetője volt. Azért ment Párizsba, hogy anyagot gyűjtsön az első Nemzetközi Fényképészeti Kiállításhoz. Amikor visszajött New Yorkba, megkeresett minket a szállodában, és arra kért, hogy adjak anyagot a kiállításhoz. Odaadtam neki néhány képet, többek között a mostanában megjelent Hungarian Memories anyagából is. A kiválasztottak között volt két Distortion-kép is. Nagyon örültem, hogy szerepel majd a kiállításon. Newhall arra kért, hogy „vágjam le a szexet” a képről, mert azzal együtt pornográf, nélküle viszont már művészet. Igyekeztem meggyőzni, hogy megvágva olyan lesz a képem, mintha valakinek levágnánk a fejéből egy darabot, a lábáról meg az ujjakat. Ügy gondoltam, hogy ha csak egy milliméter; is levágnak a képről, máris megcsonkítanák. De ő hajthatatlan maradt. És levágták a szexet, a képet kiállították... — Ezek szerint nem fogadták olyan lelkesedéssel munkáit, mint Párizsban? — Nem. Egy párizsi ismerősöm, az amerikai Morgan-Lester könyvkiadó egyik tulajdonosának az unokatestvére megismertetett a híres kiadóval. Morgan elvitt az akkor induló Life magazin szerkesztőségébe. A Life annak a Vimak volt a pontos mása, amit mi Párizsban csináltunk. Azzal a különbséggel, hogy a Life amerikai módra készült. Maga a laptulajdonos is beismerte, hogy a Life mindazt átvette, amit a Vu létrehozott. A lényeg az, hogy elmentem a Life hoz, bemutatkoztam, a munkatársak azzal fogadtak, hogy nagyon jól ismerik munkáimat. De meg-André Kertész az interjú készítőjével FOTÓ: SUZANNE SZÁSZ ítélésük szerint túlságosan sokat beszélnek a képeim. Nem értettem, hogy pontosan mit értének ezen, mert az én felfogásom szerint a képekkel is kell beszélni. Szerintük azért nincs szükség erre, mert az újságíró megírja, amit akar, és a fotósoknak pedig az események dokumentálása a feladata. — Tehát az amerikai sajtó sem kecsegtette sok jóval... — Annál is kevésbé, mert Ernie Prince berakott egy stúdióba, és arra kért, hogy csináljak valamit. Már ez sem a korábbi megállapodásunk szerint történt, hiszen nem azért keltem át az óceánon, hogy stúdióban iényképezgessek. Riportokat akartam csinálni, de ő azzal hitegetett, hogy már javában a „riportprogramot” állítja össze, addig is töltsem hasznosan az időt. Sajnos nem kaptam meg a pénzem és így nem tudtunk azonnal visszamenni. Nyolc hónap után otthagytam a stúdiót, úgy gondoltam, majd csak elboldogulok egyedül is Később jött a háború, es „ellenség” lettem. Ujjlenyomatot vettek, és nem volt szabad fényképezőgépet venni a kezembe, csak zárt falak között. Nem tehettünk mást, felvettük az amerikai állampolgárságot. Már ekkor sem voltunk túl fiatalok, itt is eltöltöttünk tíz évet, féltünk egy új élet elkezdésétől. Elhatároztuk, hogy végleg itt maradunk. — De hiszen mindent Párizsban hagytak. Mi történt az ott maradt képekkel, negatívokkal? — 1948-ban még látogatóba visszamentem Párizsba és Pestre. Párizsban kiderült, hogy az a nő, akinek megőrzésére mindenemet odaadtam, a háború alatt eltűnt. Hihetetlen történet, hogy tizenöt évvel később, amikor 1963-ban Velencébe meghívtak egy Nemzetközi Fotókiállításra, a Le Monde tudósítójával találkoztam és beszélgettünk. Ügy beszélt velem, mint aki ismeri munkáimat. Elmeséltem neki, hogy régi munkáim Párizsban eltűntek, és a kiállítás után az a tervem, hogy felkutatom képeimet, negatívjaimat. Azt hittem, hogy ez csak egy kötetlen beszélgetés, de ő megírta és meg is jelent a Le Monde ban. Barátaim nem is lepődtek meg azon, hogy váratlanul Párizsba utaztam. Tőlük tudtam meg, hogy a cikk megjelent. Véletlenül még az a nő is olvasta az interjút, aki képeimet őrizte. A párizsi kiállítás megnyitása után két nappal csöngött a telefon, és ekkor derült ki, hogy megvannak a negatívok. Azonnal felkerestem a hölgyet Dél-Franciaországban. Képeim becsületes őrzője elmesélte, hogy amikor a németek már Párizst fenyegették, mindent felpakolt, és a németek elől egyre délebbre menekült. Amikor vége lett a háborúnak, vett egy kastélyt, amit panziónak alakíttatott át, s itt őrizte munkáimat. Sajnos, ezeknek az üvegnegatívoknak a hatvan százaléka a sok utazás alatt öszszetört, de még így is szerencse, hogy közülük néhány megmaradt, hiszen ezek nélkül a Hungarian Memories sem jöhetett volna létre . . . — Párizsban ezek szerint mindig szerencséje volt. De ugyanez elmondható-e Amerikáról? — Bár itt is akadt néhány segítőkész ismerős, de valahogyan mindig pórul jártam. Páldául akkor is. amikor sikerült végre elszakadnom a stúdiótól. Felkeresett egy volt párizsi kamerádom, Liebermann, akivel a Vunél dolgoztunk együtt —. és aki akkor a House and Garden című jónevű lap művészeti igazgatója volt. Kérdezte a véleményemet a lapról, és én nyíltan megmondtam neki, hogy szörnyűségesnek tartom. Megkért, hogy segítsek a lapot átformálni. ö teljesen átvette ezt az amerikai újságkészítési stílust, amely merőben ellentétes volt korábban még közös szemléletünkkel. Azzal, hogy sikerült tökéletesen kiszolgálnia az amerikai ízlésvilágot, nagy sikere lett, s ma ő Amerika egyik legünnepeltebb divatlapszerkesztője. Szerettem volna meggyőzni arról, hogy korábban elkezdett közös utunkat folytassuk, de ez nem sikerült. Egyszer, amikor egy operáció miatt kórházban voltam, felhívatott, és arra kért, hogy készítsek portfoliót egyik barátja lakásáról. Nemet mondtam, és amikor két hét múlva eljött hozzám, és érdeklődött, mikor megyek vissza dolgozni, végre megmondtam neki, hogy soha többé. Liebermann a szerződésre hivatkozott, meg arra, hogy majd egy csomó pénzt vesztek, de ekkor már nem érdekelt. A kórházban elég időm volt átgondolni egész amerikai egzisztenciámat... — Ebben az időben kezdett el kizárólag könyvekkel foglalkozni... — Igen, ekkor határoztam el, hogy csak könyveket csinálok, újságoknak már nem dolgozom, képeim eladására is ekkor kezdtem koncentrálni. A korábban már említett 1963-as Velencei Fotókiállításon kapott nagydíjam segítette elő a 64-es, első önálló amerikai kiállításomat, amelyet a Museum of Modern Art-ban rendeztek meg. Huszonhét évet kellett várnom az első igazi bemutatkozásra, és most már talán megérti dühömet. Véleményem szerint Amerikánál pazarlóbb országot nem is lehet elképzelni. Kilencvenéves koromra díszdoktor vagyok, polgármesterek diplomákat osztogatnak — de most már számomra ezek teljesen értéktelen elismerések. — De kanyarodjunk vissza a könyvekhez. Az első kis könyvemet a Museum of Modern Art-ban kiállított képeimből válogattam össze. Azóta körülbelül húsz könyvem jelent meg. Közülük talán a legfontosabbak a Sixty Years of Photography, J’aime Paris, Washington Square, Distortions, From, my Window (amelyben polaroidképek vannak) és a Hungarian Memories. — A Hungarian Memories lapozgatásával kezdtük a beszélgetést. Ez volt legutóbbi könyve. Mit gondol, sikere lesz? — A könyv nekem fontos. Ügy csináltam, hogy minden benne legyen, ami értelmet, színt adott az akkori élelemnek. Ha a publikum érzi ezt, hálás vagyok érte ... BODNÁR JÁNOS 36
