Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-03-15 / 5-6. szám

V.

Az „Utószó” így kezdődik: „Hét beszélgetést tartalmaz e kötet. Beszélgetőtársaim: Cs. Szabó László, Fejtő Ferenc, Kovács Imre, Gombos Gyula, Nagy Ferenc, Kiss Sándor és Püski Sándor. Püski Sándor kivételével — aki a Magyar Népköztársaság konzuli útlevelével a hetvenes évek elején telepedett le New Yorkban — a hidegháború éveiben valamennyien a magyar emigráció jellegadó képviselői voltak.”

Az izgalmas könyv nagy érdeklődést keltett, pillanatok alatt elfogyott. Szerzője, a beszélgetéseket közreadó Huszár Tibor : akadémikus, ismert szociológus, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Szociológiai Tanszékének professzora. Ö irta a könyv összefoglaló, magyarázó utószavát is. A beszélgetéseket egy utazása során, 1977 őszén folytatta Huszár Tibor, azzal a céllal — az egyetem Szociológiai Intézetének archívuma számára —, hogy a harmincas, negyvenes évek hazai értelmiségi mozgalmaiban fontos szerepet játszó beszélgetőtársak segítségével mélyebben megismerjük e mozgalmak történetét, „az élőbeszéd hitelességével dokumentálva e mozgalmak különböző irányzataihoz és nemzedékeihez tartozó fontos szereplők korról alkotott képét.”

(A kutató az eredeti tervek szerint Schöpflin Gyulával, Ignotus Pállal és Szabó Zoltánnal is tervezett beszélgetést. Váltakozó szerencsével dolgozott. Schöpflinnel nem jött össze a találkozó, Ignotus kórházban volt, Szabó Zoltán pedig nem járult hozzá a beszélgetés rögzítéséhez. Fejtő Ferenccel és Nagy Ferenccel csupán néhány órára találkozott, Cs. Szabó László beteg volt és ez korlátozta az interjú időtartamát.) Ennek ellenére jelentős, az adott célt messzemenően teljesítő dokumentum született.

Nem akarok szabályos könyvismertetést írni, inkább az élményről szeretnék számot adni. Az alábbiakban mindenekelőtt azokkal a politikusokkal foglalkozom, akiket, mint Püski Sándort és Gombos Gyulát, megismerhettem, vagy akikkel — az elmúlt negyedszázadban szervezett — találkozásainkat a véletlen hiúsította meg. (Nagy Ferencet hazavártuk a Magyarok Világszövetsége vendégeként, Kiss Sándorral való beszélgetésünket autóbalesete akadályozta meg, Kovács Imre Európában járt, amikor én az USA-ba utazhattam.)

Hasonlóság és különbség

Mi a közös az öt egykori parasztpolitikusban? Vizsgáljuk meg először is működési terepüket és azt a történelmi időszakot, amelyben szinre léptek és hatottak. A történelmi helyzet: a nemzet legnagyobb válságkorszaka, legveszélyesebb próbatétele, amikor minden sorskérdés összesűrűsödött. Valamennyien remélték, több-kevesebb bizonyossággal tudták, hogy a háborút, amelybe a magyar népet a Horthy-rendszer a náci Németország oldalán belevitte, elveszítik. Azt is látták, hogy a német fasizmus jóvoltávól visszanyert területek ügye még súlyosabbá teszi a nemzeti jövő amúgy sem rózsás kilátásait, tovább rontja a térség viszonyait. Tudták, hogy nemzeti luggetlenségünket mindenekelőtt Hitler fenyegeti és egy esetleges német győzelem csak megpecsételné a magyarság sorsát a Duna-medencében. Mindnyájan a nyugati hatalmaktól vártak kiutat, védelmet és békét, de valamennyien féltek a szovjet fegyverektől.

Szemben álltak az uralkodó politikai rendszerrel, bár annak egyes irányzatai, személyiségei iránt több-kevesebb illúziót tápláltak. (Teleki Pálhoz például ellentmondásos viszony fűzte a különben sok kérdésben a többieknél tisztábban látó Kovács Imrét is.) Közös volt bennük az útkeresés, és-valamennyiüket gyötörte a kérdés: „Hogyan tovább a' háború után?” Egyek voltak abban, hogy az

alapvető probléma: felszámolni a magyar feudalizmust, felosztani a nagybirtokot, rendezni végre az ezeréves pert, megoldani a földkérdést a parasztság javára.

Eredet, indíttatás

Fiatalok voltak, tehetségesek, tele lendülettel. Valamennyien parasztcsaládból származtak, protestánsok és szinte mindegyikük esetében szerepet játszik az a véletlen, hogy pályájuk kezdősebességét egy-egy jószemű és jóakaratú lelkész adta meg, egyengetve a tehetséges fiatal útját egyetemre, főiskolára. (Nagy Ferenc a kivétel, aki nem végzett felsőiskolát és — eltérően a többiektől — aktív gazdálkodó volt.)

Szellemi fejlődésük során erősen hatott rájuk Szabó Dezső, majd Németh László és általuk az emberi minőség gondolata, hittek egy új, erős erkölcsű magyarság kiművelésében. Keresték a politizálás szabadabb lehetőségeit, parasztpártot akartak szervezni és szerveztek; ott voltak Szárszón, hogy meghatározzák az elvesztett háború utáni kibontakozás útját.

Olvasás

közben

Huszár Tibor: Beszélgetések című könyvéről

Sok a közös vonás, de különböző jellemek, más-más indulatokkal. Színes egyéniségek, művelt emberek, magas szellemi szinttel. A közvetlen környezet, a baráti kör, a vérmérséklet, a képességek — ahogy ez természetes — eltérőek és ennek következtében más bennük az elméleti érdeklődés foka vagy a taktikai érzék. Egymás mellett harcoltak, de mindegyikük egy-egy eltérő irányzat, elgondolás, nézetrendszer képviselőjeként állt szemben, vitatkozott a többiekkel is. Mindegyiküknél más volt a helyzetfelismerés mélységélessége, a jelen és a jövő mozgásterének megítélése, más és más fajtájú illúziók zavarták meg tisztánlátásukat, gyakorlati lépéseiket. Mindez arra is vonatkozott, hogyan ítélték meg a Horthy-rendszer politikai manipulációs kísérleteit; ahogyan például Keresztes Fischer Ferenc, a nagy befolyású miniszter a színfalak mögül vagy közvetlenül igyekezett felhasználni őket. Eltérően látták a hintapolitika által adódott lehetőségeiket. Különböztek abban is, hogyan képzelték a jövendő helyzetek modelljeit és ennek alapján milyen taktikai változatokat dolgoztak ki és mindenekelőtt hol keresték szövetségeseiket. Milyen volt egy-egy kulcsemberhez való viszonyuk

— gondolok itt Veres Péterre, Erdei Ferencre vagy Szekfű Gyulára — milyen volt a véleményük a kommunisták majdani szerepéről, elfogadták-e vagy elutasították azt?

A két szélső pólust talán jól jellemzi — egyrészt — a nagy vihart kiváltó Kovács Imre-megjegyzés, Szárszón: „A magyar állam homlokzatán a keresztény nemzeti szólam nem más, mint a falusi gyógyszertár cégtábláján a „Gyógyszertár a Fekete Kutyához”; a másik oldalon pedig Püski Sándor véleménye Gombos Gyula ugyancsak szárszói felszólalásáról: „Ö félreérthetetlenül azt az álláspontot képviselte, hogy Magyarországon a társadalmi ellentétek mögött faji ellentétek húzódnak meg, hogy a magyar baloldal gerincét, függetlenül társadalmi elhelyezkedésétől, a zsidóság adja és a munkásmozgaloAi ezek érdekeinek rendelődött alá.”

A „folytatás"

A beszélgetéseknek, mint Huszár Tibor írja interjúalanyairól, „nem volt tárgya felszabadulás utáni közszereplésük”. Mégis, csonka volna ez a cikk, ha röviden nem jellemeznénk, ahogy az Utószó is teszi, a „folytatást” is. Az elhallgatás csak zavarná azt a tisztázódási törekvést, amelyet a könyv egésze is képvisel. Nagy Ferenc, Kovács Imre, Kiss Sándor és Gombos Gyula, emigrálásuk után ellenséges álláspontot képviseltek a hazai rendszerrel szemben, miközben a maguk módján és a lehetőségeik meghatározta keretek között küzdöttek az emigrációs politikai közéletben uralkodó helyzetben levő régi horthysta és szélsőjobboldali politikusok ellen. Az 1956-os tragédia idején a diadalmas visszatérésben reménykedtek. A kijózanodás évei után változott helyzetük és álláspontjuk.

„Nagy Ferenc helyzetmegítélésének módosulásáról tanúskodott az a tény, hogy támogatta a Szent Korona visszaszolgáltatását.

1979-ben — a magyar kormány hozzájárulásával — haza készülődött, váratlan halála akadályozta meg abban, hogy hazalátogasson. Cs. Szabó László és Gombos Gyula 1980 óta — jóllehet világlátásuk számos kérdésben nem módosult — szintén Magyarországra látogattak, s e tény az emigráció viszonyai közölt önmagában egzisztenciális jellegű állásfoglalás. Cs. Szabó László tanulmányait azóta több magyar folyóirat publikálta, esszéit 1982-ben a Gondolat, novelláit 1983-ban a Magvető Kiadó jelentette meg.”

A „Beszélgetések” jelentőségét nemcsak az adja, hogy hozzájárult egy fontos korszak mozgalmainak, politikai irányzatainak megvilágításaihoz, hanem az is, hogy lehetővé tette e válságidőszak jelentős szereplőinek, feltárni a sokszor rejtett erővonalakat is. És nem egyszerűen alkalmat kínált számunkra, hogy beszélhessenek szerepükről, hanem — példaadó felkészültséggel — vitapartnerük volt, aki segített jobban megértetni saját múltjukat is.

„A levéltári források — írja Huszár Tibor —, kordokumentumok felkutatásának, a folyóiratviták, cikkek új ráolvasásának kötelezettsége alól, a legőszintébb, hitelesebb, viszszaemlékezések sem menthetnek fel bennünket. De e visszaemlékezések — éppen, mert manifesztálnak egy meghatározott értékszemléletet — maguk is kordokumentumok.”

A „Beszélgetések” — Huszar Tibor nagy érdeme ez — fontos adalék a korszak történetéhez,

SZÁNTÓ MIKLÓS

28