Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
LAKNI KELL ... A kérdést tavaly szegezte a mellemnek dr. Csapó Margit, a vancouveri Britisch Columbia egyetem tanára. Akkor elütöttem a választ: ..Hosszú!”, és folytattuk beszélgetésünket egy más témáról. A kérdés elől azonban nem szándékoztam véglegesen kitérni, de a válasz rá valóban meglehetősen bonyolult. Azzal kell kezdenem, hogy az első 15 éves lakásfejlesztési program, ha csak a számokat nézem, túl is teljesítette feladatát: 1960- tól 1975-ig a tervezett egymilliónál több lakás épült. Nem valósult meg azonban maga a cél: az ország lakosságának kerek egyharmada új és korszerű (vagy legalábbis a réginél korszerűbb) lakásba költözhetett ugyan, mégsem juthatott valamennyi család önálló otthonhoz. És mi a helyzet a második 15 éves fejlesztési terv félidejében? Az első öt évben, 1976 és 1980 között egyedül Budapesten 86 ezer lakás épült, ezzel megszűnt vagy negyedmillió ember lakásgondja, mégis: a fővárosi tanács lakásügyi főosztályának vezetője 58 ezer érvényes és reális lakásigénylésről beszél, és ebben a számban azok már nem is szerepelnek, akiket az idei vagy a jövő évi lakásjuttatási névjegyzékre fölvettek. Ezek szerint valóban nagy a lakáshiány nálunk (aki már esztendők óta „sorbaáll” érte, szívesebben nevezi lakásmizériának), noha a lakásépítésben az ENSZ-statisztika szerint Európa élmezőnyébe küzdöttük föl magunkat: 1966 és 1970 között még a 15., 1976— 1977-ben pedig már a hatodik helyen voltunk a 22 ország között, ezer lakosra jutó évi közel kilenc új lakással. Ezt az ellentmondást látta-érezte meg tehát dr. Csapó Margit, s ha most kérdezné, ki s mi a lakáshiány oka, azt válaszolnám neki. — Például Mizseiék! Mizseiékről — akik épp most, szinte karácsonyi ajándékként kapták komfortos szép lakásukat a Kodály körönd közelében, a Szív utca 2. alatt — majd egyik következő riportomban részletesen is írok. Most csupán annyit idézek a fiatalasszonytól, amennyi iménti állításom igazolásául szükséges: — Egyikünk sem idevalósi, budapesti. A férjem 14 éve jött föl Nyíregyházáról, én meg decemberben múlt öt éve, hogy ide kerültem egy Szolnok megyei kisközségből.-«- És miért hagyta ott a falut? — Tudja, ott mindig csak odahaza ültem. Nem jártam el soha szórakozni, már csak azért sem, mert a faluban nemigen akadt szórakozási lehetőség. — És most, hogy Budapesten vannak, eljárnak valahová? — Most mégúgyse. Lehetne is a két gyerektől! — És mielőtt a gyerekek megjöttek? — Igaz, akkor se jártam sehová. Amikor anyukámékkal felköltöztünk, nekem kellett ápolnom, mert súlyos cukorbeteg. — Az édesanyja is kapott már lakást? — Nem, anyukámék paég nem is kaphattak. Amikor felköltöztünk, a bátyámékhoz jelentkeztünk be, ide a Zichy utcába. Mert öt év pesti munkaviszony vagy bejelentett lakás kell ahhoz, hogy Nem múzeum - lakás egyáltalán igényelni lehessen valamilyen lakást. Ha jól utánaszámolok, egyedül a fiatalasszony és családja megjelenése Budapesten három-néggyel növelte a lakásigénylők számát. Az ő esetük természetesen csak példa. Ezt általánosítva azonban elmondható, hogy a városokba való vándorlás (ami az ötvenes években a feszített iparosítással kezdődött, s ha csillapulva is, de napjainkban még mindig tart) a fejlettebb — iparosodottabb, városiasabb — településeken lakáshiányt, a lakosságukat megtartani nem képes falvakban pedig lakásfölösleget okoz. A vándorlás irányát és mértékét szépen tükrözik a népszámlálási adatok. A lakónépesség száma 1949-ben a fővárosban 1,6, a vidéki városokban 1,9, a községekben pedig 5,7 millió volt. 1981. január 1-én pedig a fővárosban már 2,1, a vidéki városokban 3,7, a falvakban pedig csupán 4,9 millió lakos élt, holott az össznépesség közben 9,2-ről 10,7 millióra gyarapodott, s a természetes szaporodás egészen a legutóbbi évekig a falvakon volt a legmagasabb. Igaz, a falusi lakosság megfogyatkozása és a vidéki városok népességének gyors megnövekedése a statisztikákban nemcsak az el- és bevándorlásnak tulajdonítható, hanem annak is, hogy időközben éppen a legnépesebb községek várossá „léptek elő”, de ettől még igaz marad az állítás: a városokra jellemző lakáshiány egyik fő oka az egyirányú népességvándorlás. A másik, talán még ennél is nyomosabb ok: a családok elaprózódása. Ez a jelenség napjainkban városban és falun egyaránt általánosnak mondható, mégis lakásigénylésekben leginkább a városokban mutatkozik meg, elsősorban a nagyvárosokban és Budapesten. Hogy miért, azt ismét Mizsei Miklósné példáján illusztrálom. Szinte bizonyos, hogy a fiatalasszony leánykorában — szüleivel, bátyjával, esetleg testvéreivel együtt — saját tulajdonú telekre épült családi házban élt Nagyivánban. Ha bátyja ott nősül, és ő. is ott megy férjhez, soha nem töltenek ki lakásigénylési papírt. Egyrészt azért nem, mert a saját telekre épült családi ház bővíthető, toldalékolható. Másrészt azért nem, mert falun szinte ismeretlen a tanácsi elosztású bér- vagy öröklakás. 1981-ben a kereken háromnegyed millió tanácsi bérlakás 60 százaléka a fővárosban volt található, 30 százaléka pedig a vidéki városokban. Ugyanezt jelezte a Központi Statisztikai Hivatal 1978-as úgynevezett „életmód-fölvétele”: Budapesten az összlakosságnak éppen fele, a vidéki városokban 28, a falvakban pedig csupán hét százaléka lakott tanácsi bérlakásban vagy szolgálati lakásban. Régebben egyébként a termelés is arra szorította a falusi lakosságot (amely egyben mezőgazdasági lakosság is volt), hogy a generációk maradjanak együtt. Csak így lehetett biztosítani a föld megművelését, az állatok ellátását, a kicsinyek és aggok gondozását. Budapesten és a városokban már nem termelési, hanem „csak” gazdasági kényszer tartotta együtt a nemzedékeket, olykor hármat-négyet is, egyazon lakásban. A munkanélküliség vagy legalábbis ennek fenyegető réme, aztán a magas lakbérek akadályozták meg, hogy a fiatal fészekrakók csak úgy, egyszerűen kirepüljenek a régi otthonból. Jól emlékszem még a harmincas évekre, amikor kétszoba-konyhás lakásban húztuk meg magunkat Pécsett, a Szent Vince utca 14-bcn összesen heten: nagyapám, szüleim, nővérem, bátyám, jómagam, és a tetejébe még egy iskolatár-20
