Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
Elköszöntek a művészek — vége a műsornak; üresek a tányérok, tálak — a vendégek elköltötték vacsorájukat; az idősebbek, koránfekvők órájukra pillantanak ; — Úristen! Éjfél is elmúlt már! Ügy eltelt ez a három és fél óra, mint egy pillanat... Ha a Croydoni Magyar Egyesület vezetőit kérdezném, ők bizonyára nem ezt mondanák. Kiss Kati, Jusztin Jánosné, a női elnök, szakácsművész társnőivel együtt például kora délutántól a konyhában dolgozott keményen, hiszen vagy száz személyre csirkepaprikást főzni: nem éppen csekélység. És ha még csak ez lenne a tennivalója! De ő intézi (vagy intézteti olykor) a beszerzéseket, ő hívja össze havonta egyszer az asszonyok gyűlését, ahol nemcsak a soron következő klubnap vacsoramenüjét vitatják meg, hanem a feladatokat is elosztják a női csoport 11 tagja és a sokszor 11 vállalkozó kedvű „kívülálló” között: te ezt sütsz, te meg azt; te meg te az asztalokat terítitek meg (és milyen ízlésesen teszi!); no és aztán ki vállalja a csirkék tisztítását és ki a hagymaszeletelést?; És a „soros” felszolgálók szabadok lesznek-e? ... Ormándy Lászlót, az egyesület elnökét, nem is kellett faggatnom: fáradt-e? ő tárgyalt a tévésekkel, a 4. számú csatorna munkatársaival, akik a „Mennyire angolok az angolok?” című sorozatműsorok egyik folytatásának tárgyául és helyszínéül éppen a Croydoni Magyar Egyesületet szemelték ki; ő cipelte a furgonból a büfébe az italosrekeszeket (nem egyedül, persze); közben megmutatta, hogy az óhazából érkezett művészek hol öltözhetnek, aztán szerzett gyorsan egy kocsit, amit sürgősen el kellett küldeni valahová valakiért... És hiába is próbáltam volna faggatni Szadió Évát, az egyesület titkárát, hogy elfáradt-e az előkészületekben. Mert láttam ugyan ideoda cikázni-villanni folyton egy sárga selyemruhát, de utolérni, megszólítani már csak akkor tudtam, amikor vége volt a műsornak, vége a vacsorának, s a vezetők meg segítőik végre-végre letehették magukat egy-egy székre. — Miért csinálják? — faggattam őket, amikor szusszanásnyi pihenőt tartottak. — Mi a hasznuk belőle, ha az egyesületért, az egyesületnek dolgoznak? — Látja, ugyanezt kérdezzük mi is, önmagunktól! — sóhajtott nagyot Tarjányi Erzsi, a három „ügyeletes szakácsnő” egyike. — Mert fizetés nincs, csak kiadás. Ha szombat este van a rendezvény, én már fél nyolckor reggel kocsiba ülök, nyolc-fél kilencre itt vagyok, a többiekkel együtt kitakarítjuk a klubot, aztán előkészülődünk a főzéshez, és csak amikor mások jóllaktak már, mi akkor pihenhetünk. És látja, mégis szeretjük csinálni. A nyáron két hónapig zárva voltunk, és a végén már számoltam a napokat, mikor jön már az a szeptember, hogy újra összejöhessünk. — A társaság a jó benne, a társaságért csináljuk — vallja Jusztin Jánosné. — Jó pár éve összejárunk, ez alatt sokakat megismertünk, barátokká lettünk. Meg aztán, őszintén szólva, háziasszonyok is volnánk, és valósággal örül a szívünk, ha ízlik a főztünk. Ezért is mosolygósak, elégedettek itt a vendégek: ízletes volt az estebéd, ízes a műsor. Mosolygósak, elégedettek a szereplők is, és nemcsak a szokásos siker miatt, hanem mert filmen van már a táncuk, és nemsokára — talán már januárban? — nemcsak a megszokott kis magyar közösség — szuieik, barátaik, ismerőseik —, hanem egész Nagy-Britannia láthatja, hogyan ropják London egyik külvárosában a fiatalok a magyar néptáncokat. A táncosokon magyar öltözék volt ugyan, táncaik szülőhazája is a Duna—Tisza vidéke volt, a dal, amivel kísérték magukat ugyancsak innen származott, de amikor nem szüleikkel vagy velünk beszéltek, hanem egymás között, akkor angolra fordították a szót. És ez így van rendjén, hiszen az az anyanyelvűk. (Sőt, sok olyan is volt köztük, akiknek mind a négy nagyszülője angol.) Amikor ezt elmondom az elnöknek, Ormándy Lászlónak, akinek a fia is, a leánya is tagja a tánccsoportnak, így replikázik: — Amikor Gödöllőn voltunk, a táncfesztiválon, Antal Imre, a műsorvezető, angolul szólt a fiamhoz, ő meg egyből magyarra váltott: „Tudunk mi így is beszélni!” Lehet, hogy éppen egy angol kislánnyal beszélgetett, akit hallottál vagy olyannal, akinek a mamája angol, és ezért nem beszél vagy nem ért jól magyarul. Szadió Éva valamivel bizonytalanabb. — Az egyesület célja: a magyarság megőrzése. És nemcsak az, hogy mi megmaradjunk magyaroknak, hanem hogy a gyermekeinket, is megtartsuk. De hogy ez így legyen, ahhoz az egyesület kevés. Még akkor is kevés, ha megpróbáljuk mindenbe bevonni a fiatalokat, amibe csak lehet. — Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy itt vannak, köztünk — mutat körbe Ormándy László. — Meg az, hogy hazajárnak ők is Magyarországra. Még azok is, akik a nyelvet nem beszélik. Majd ott megtanulják! Mert itt magyar iskola, nyelvtanfolyam nincs. Ha a szülők odahaza nem beszélnek magyarul — és „vegyesházasoknál” ez gyakran így van —, akkor a kinn született vagy fölcseoeredett második nemzedék már nem tanulja meg az óhaza nyelvét, és hazalátogatva legjobb esetben is csak megérti a nagyszülőket, rokonokat; beszélgetni azonban nemigen kéües velük. Pedig Croydon éopen úgy közDonti szereoet játszik a magyarság összefogásában, mint északabbra Rochdale— Manchester. De — így mondják az egyesület vezetői — kiüresedett a tanító és nincs, aki átvegye az oktatást. Később megtudtam, hogy a manchesterieknek hasonló gondjaik voltak: a magyar iskola vezetője megbetegedett, majd elhunyt, de aztán akadtak merész vállalkozók, akik — diploma nélkül — folytatták a nyelvtanítást. Először ketten voltak, aztán négyen, és éxm a minao kaDtam levelet a hírrel: újabb kettő csatlakozott a négyhez, és így négy csoportban tanul — életkora és nyelvtudása szerint beosztva — a több, mint félszáz növendék. De igaz, ami igaz: akad a crovdoniaknak gondiuk nyelvtanfolyam, iskola nélkül is elegendő. öt esztendeje bérelik ezt az otthont, vagyis inkább ezt a klubhelyiséget. Otthonnak azért nem mondanám, mert hiába hozták helyre, szépítgették, csinosítgatták az egykor romos barakképületet, otthonossá tenniük mégsem sikerült. És a környék sem olyan mint szeretnék. Kiesik a forgalomból, csak egy autóbusz közelíti meg, az is kicsiny és ritkán jár, tehát túlzsúfolt. Az idősebbek, akiknek pedig ez lehetne a második (vagy tán első?) otthonuk, ezért nemigen jöhetnek. Akik meg autóval járnak, azok az üzemanyagköltséget sokallják — joggal. Igaz, azért a távolság se, a költség se akadály: 40—50 mérföldes körzetből, egész Dél-Angliából eljönnek ide a magyarok, na jó műsort, szüreti bált, jó étkei hirdetnek-ígérnek. De azért nagyon-nagyon kellene egy alkalmatos klubhelyiség a croydoniaknak. És ez már nemcsak vágyálom. Az egyesület tagjai közül vagy negyvenen már összeadtak 20 000 fontot, hogy legyen végre a magyaroknak saját házuk, de ez még mindig kevés. Éppen az idő tájt, amikor a vendégük voltam, ment ki a harmadik körlevél a dél-angliai magyarsághoz: fogjanak össze, adjanak még vagy 30 000 fontot, hogy bankkölcsön nélkül megvehessék az új klubháznak valót. Hogy ez milyen lenne? — Én úgy képzelem — jön tűzbe Éva —, hogy legyen egy társalgó, ahol lehet beszélgetni, kártyázgatni, sakkozni. Aztán legyen egy második helyiség, ahol biliárdoznak, rexeznek, ahol néhány játékautomata működik. — Szóval egy „csendes” és egy „hangos” terem, igaz? — Valahogyan így. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy legyen végre egy hely, ahol a környékbeli magyarok összejöhetnek, ahol jól érezhetik magukat. És az elnök meg a titkár, egymástól átvéve, egymásnak átadva a szót, átadják nékem is az ismerős, már százszor és százszor meggondolt és megbeszélt gondot: — Ahogyan telnek-múlnak az esztendők, mind nagyobb problémát jelentenek az idősödő magyarok. Amikor Angliába' jöttek, viszonylag gyorsan megtanultak angolul, de most, hogy öregszenek, lassan elfelejtik mindazt, amit fölszedtek ... — Egyre több értesítést kapunk otthonokból, kórházakból, hogy van néhány idős magyarjuk, akikkel egyáltalán nem tudnak kommunikálni, mert egyszerűen elfelejtettek angolul beszélni. Mi az ilyeneken szeretnénk segíteni ... — És ha szereznénk egy szép klubhelyiséget, akkor egyszer-egyszer hetente-kéthetente el tudnánk őket hozni. . . — Lennének olyanok, máris vannak rá jelentkezők, akik autóval fölszednék, idehoznák és hazavinnék őket... Egyszerre aztán, észre se vettem, mikor és hogyan, valami megváltozott: eltűnt a többes szám harmadik személy, és megjelent helyette a többes első: — Az igazság az — mondta inkább magának, mint nekem Ormándy László —, hogy egyikünk se lesz fiatalabb, mi sem. Az igazság az, hogy a gyermekeink, mint Évának a legidősebb lánya is, előbb-utóbb kirepülnek otthonról. Megnősülnek, férjhezmennek, talán még Croydonból vagy Londonból is elkerülnek. A vége csak az lesz, hogy mi magunk is egyedül maradunk. Akkor pedig nagyonnagyon jó lesz majd, ha el tudunk menni d klubba, és el tudunk beszélgetni a másik öreggel, ugye. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a gyermekeink ide járjanak, de ... Itt a mondat abbamaradt. És én ismét az iskolára, a magyar nyelv oktatására gondoltam, ami itt megszűnt vagy legalábbis szünetel. Mert az iskola, amilyen a manchesteri is, segíthetne Ormándy László mondatát befejezni, mégpedig „de” nélkül. GARAMI LASZLÖ 15
