Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
Az első évek Üj laptípus Negyedszázaddal ezelőtt, 1959 kora tavaszán indult meg — a korábbi kis bullettinből nagyalakú s nagy nyilvánossághoz szóló-, teljesen új képeslappá formálva — a Magyar Hírek. Életre maga a történelem hívtahogy a külföldi magyarság 1956-ban, 1957- ben hatalmas tömeggel szaporodott. Szólni kellett hozzájuk is. Üj lapot kellett csinálni, s egyúttal új laptípust is kellett teremteni — s ez a feladat az én nyakamba szakadt. Szakasits Árpád égisze alatt indultunk; volt két kis udvari szobánk a sajtóház, a régi New Yorkpalota második emeletén. Az egyik az enyém volt, de abban működött Filó is, a képszerkesztő, meg Pogány, a grafikus. A másikban, amely voltaképpen előszoba volt, két hölgy verte az írógépet, titkárnő és leendő titkárnő, Magdi és Klári, azaz Lukács Lászlóné és Révész Klári, ma már a Magyar Hírek kedves emlékű, megsiratott halottak A munkatársak — Boldizsár Iván, Béres Károly, Hernádi Magda, Korolovszky Klári, meg fotóriporterünk. Novotta, akinek azóta már a fia is a Magyar Hírekbe fotografál — csak úgy ki-bejártak, leülniük nem volt hová. A külső munkatársakat sem tudtam leültetni, állva tárgyaltak velem, mint Ruffy Péter és Baróti Géza, akiknek azonban legalább a folyosó túlsó végén, a Magyar Nemzetnél megvolt a saját szobájuk. Riportra nem tudtam küldeni senkit — nemhogy külföldre, de Budára sem. Taxiköltségről nem volt szó, még villamospénzről sem. Országos képeket mutatnom csak úgy lehetett, hogy saját ifjú kis Moszkvicsomon és saját benzinköltségemen hol Pécsig, hol Szegedig sofiroztam Novottát, aki a volánnál fel-felváltott, ha elfáradtam. De írtam, ő fotografált — és meglett a jó dupla oldal. A korábbi hazai sajtóhagyománnyal szemben megjelentek a lapban a nagyalakú fotók és minden számban, irodalomtörténeti kommentárral, egy-egy novella és vers a magyar irodalom klasszikumából. Ez a két újítás a lapban ma is él. Hőskor volt? Az volt. Roppant munka és mázsás felelősség. Engem egy évig, 1960 első feléig tökéletesen felszippantott. A lapnak úgyszólván minden számába még tetemes cikkeket is írtam. Esténként pedig idehaza végeztem a levelezést. Micsoda levelezés volt az! Iszonyú tömeg. Válasz nélkül egyetlen levél sem maradt, kivéve a gyalázkodó, többnyire névtelen leveleket, ami akkor még egy alig elült hullámverés zavaros tajtéka volt. Csak úgy áradtak viszont, Nyugat-Európából és tengerentúlról, a könnyes, a lelkendező, a megoldott szavú levelek. Azokéi, akik megérezték, hogy az elhagyott haza megszólította őket. Legkedvesebb emlékeim a Magyar Hírek első esztendejéből ezek a levélek, Nyugat-Németországtól Brazíliáig, százfelöl Valakié, aki még évek múlva sem nyugodott, amíg — úton Párizs felé — le nem teltem az autópályáról s a Rajna-vidéken meg nem látogattam. Egy latin-amerikai családé, amely leveleiben a lap minden számát és minden cikkemet remekül végigkommentálta. Egy másik, generációk óta francia bányavidéken élő családé, amely idehaza, Pesten látogatott meg. Egy barátomé, aki kiment Kanadába, holott itt, Pesten, mint valódi bennszülöttnek, mindenről „szuterén” véleménye volt, s aki idehaza mindenben „büfé’’ akari lenni. Miről lehetett neki Kanadában szutorén véleménye, miben lehetett ott büfé? Addig-addig készült haza látogatóba, míg — éppen indulás előtt — meg nem halt. Amikor elindult ez a lap, még nem volt amnesztia. Égig csapó indulatok voltak, fenekestül felfordult idők és lelkek, lázas hangzavar —, de amiből egy nemes, szép dallamot mégis ki lehetett hallani. Arra kellett reagálni, s a hazulról jött szóra az reagált. Annak kellett lapot csinálni, két kis udvari lyukból, voltaképp eszköztelenül. S elvtelenül elretusált képet a szocialista Magyarországról nem adtunk. A képben, amellyel erről a Magyarországról szolgáltunk, az 1945 előtti emigráns bizonyára felismerhette teljes, ígéretes fordítottját annak az országnak, amelyből annak idején elbujdosott. A későbbi, az 1945 utáni s az 1956—57-es kirajzottakkal eszünk ágában sem volt elhitetni, hogy a szocializmus torzulásainak megtagadása és méltó, szocialista helyreállítása után ebből az országból egyszeriben Regnum Marianum lett. Magasra emeltük a nemzet három színét, amilyen magasan még sohasem volt: amilyen magasra a szocialista Magyarország emelte. Március volt, március idusa, amikor huszonöt évvel ezelőtt az új lap, az új laptípus elindult. Első számának első vezércikkében Petőfit idéztem, leveléből, melyet Aranynak írt: „Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát”! Pokolra szállt ugyan, ahogy Petőfi kívánta, az arisztokrácia, de korántsem maga az arisztokrata, ha köztünk él, dolgozik, s teljes polgári méltósággal foglal közöttünk helyet. Ahogy nedzettem már akkor, huszono; éve is: „Fiúk golyóznak a Múzeum falánál — akár csak Molnár Ferenc idején —, de A Pál utcai fiúkból ők már megtanulták, hogy nem való az erősebbnek a gyengébbektől elvenni a golyót, az izmos Pásztor-fivéreknek megszomorítani a kis Nemecseket. Ettől van, hogy a kis Nemecsek voltaképp már nem is gyengébb: mert megszűnt az erősebb joga. Már csak az határoz, ki gurítja ügyesebben a golyót,” Petőfinek, azt hiszem, helyes értelmezése ez. Egyetértene vele. S hiszem még azt is, sőt tudom: hogy ez a demokrácia. Ez és semmi más. Próbáltak sokszor megbuktatni belőle; mi senkit nem is leckéztetünk. Éljük a magunk életét, s hogy szebben-jobban, mint bármikor, tanúi annak a már régóta ezrével hazalátogató magyarok. Erről az életről hű képet adni: ezzel a szándékkal indult útjára ez a lap. Az akkori „honvágylap”, amelynek úgy látszik, igaza volt. Híd akart lenni, amelyen biztonságosan közelíthetnek egymás felé a magyarok. 3 nem akart többet, mint szelídebbre hangolni egy nagy költőnk szavát: hogy mégse cseréljen szívet, aki hazát cserélt. RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS Amit kell, s amit lehet A főszerkesztő fellapozta és fényképmásolaton elküldte nekem a huszonöt esztendős Magyar Hírek első számában megjelent első cikkemet. A Szépművészeti Múzeum hetvenegy esztendős teremőrét, Ferenc Jóska egykori huszárját és obsitosát, akit a riport bemutatott, régen elfeledtem — a cikknek egyetlen sorára sem emlékeztem. Most elolvastam, s idegrendszeremet, eszméletemet megérintette, megmozgatta valami. Valami szép? Az emlék keze. Valami szép és valami borzongató. — „Látja az öreget? Ott a pádon ... Legalább fél órája ül ott. S elindulunk, ő bottal, mert a lába elromlott a nyolc esztendő alatt, mikor még nem Velazquez, hanem Ferenc József volt az ura. S nézzük, az öreg paraszt mit néz. Kis képre néz. Azután lenéz. Pihen. Azután a szemét visszaszegezi egy madonnára, két pőre gyerekre, s a domboldalra a három alak mögött. Raffaelt nézi a paraszt, nemzeti vagyonunk egyik ékszerét, az »Esterházy madonná«-t. Lehet, hogy e kép félmillió dollárt is megér. De mit ér ez a szem, ez a hunyorgó vén szem, mely egész életen át a szántás mély fekete csíkjait nézte, és most. felnéz Raffael halovány pirosára?” Az idézetet nem folytatom. Azt akartam elbeszélni, hogy ennek a tépett kis országnak két értéke van: a kisugárzó művészet, s az ember, aki e sugarakat befogadja. Huszonöt év után helyesbítenem is kell: nem Raffael, hanem — művészettörténeti pontossággal — Raffaello Santi, s értéke? Nem fél, hanem — „az évszázad képlopása” idején ennyire becsülte a világsajtó — húszmillió. Ezzel a riporttal kezdődött el a világ magyarsága számára indított Magyar Hírekben, amelynek laza kötelékében éltem soksok éven át, az a szerény munkálkodásom, amelynek nem az olvasó, hanem e sorok írója köszönhet nagyon-nagyon sokat. A soK közül csak kettőt említek. Először azt, hogy megismertem, megismerhettem Magyarországot, másodszor pedig, hogy Magyarországon megismerhettem — a hazalátogató embereinken keresztül — a „magyar Ameriká”-t. Utaztam én azelőtt is nem keveset, mint a Béke és Szabadság című budapesti képes hetilap munkatársa. De igazi, bensőséges, testközeli, fészekmeleg viszonyba az ötvenhatos dráma és tragédia után kerültem tulajdon hazámmal. S valójában a hazalátogatók sorsának elbeszélésén és ábrázolásán keresztül ismertem meg közelebbről is huszadik századi sorsunk és életünk legnagyobb drámáját, csak a kurd, az örmény, a tragikus zsidó nép szétszakítottságához hasonlítható diaszpóránkat. A kintiek kíváncsiak voltak minden apróságra, a kis rezdülésekre is: kíváncsiak, vajon állnak, élnek-e még az Üllői úti fák, milyen az új Salgótarján, igaz-e, hogy a legszebb városok egyikévé vált, tudni akarták, mi történt a rokonaikkal, milyen az egykori szülőfalu ma, keressük csak meg szüleinek a sírját abban a kis bakonyi faluban, beszélgessünk az unokatestvérével. Végül már külön-külön is kérték Brazíliából, vagy Norvégiából, mennénk el a szülőfalujába, írnánk meg annak régi, vagy új arculatát, a főutcát, a boltokat, az eget a falu felett, az édesapja 6