Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-12-24 / 25-26. szám
A bban valamennyien egyek, hogy azt a bizonyos megtanulhatatlant — egyik tehetségnek, másik adottságnak, a harmadik vele született képességnek nevezi — itt, az iskolában csak kibontakoztatni, továbbfejleszteni lehet. Talán már ennyiből is kitetszik, hogy különleges tanintézet ez; a pontosan 539 magyar középiskola közül ezen kívül csak egy ilyen akad, a szegedi, ahol zenei, képző- és iparművészeti, valamint tánc tagozat együtt, egy helyen lenne. (Igaz, az egy hely a pécsiek esetében enyhe túlzás: a képzés e pillanatban a város öt helyén folyik, de jövőre már másképp lesz, mert a Radnics utcában tető alá kerül az új iskolaépület.) De különleges iskola ez és a többi tíz művészeti szakközépiskola — ezek közül hétben csak zenei, egyben-egyben pedig csak képző- és iparművészeti, illetve balett tagozat van —, azért is, mert ha a hivatalos megfogalmazás szerint a közismereti és a művészeti-szakmai képzés „egymással mellérendelt viszonyban van” is, a valóság mégiscsak az, hogy annak a bizonyos több néven emlegetett valaminek — az adottságnak? a talentumnak? a tehetségnek? — a fejlesztése áll valamennyinél első helyen. És hogy ez az igazság, nem pedig az a bizonyos „mellérendeltség”, íme egy-két bizonyíték: A képző- és iparművészeti tagozatra azok jelentkezhetnek eséllyel (csak zárójelben: az idén a 25 helyre 120 általános iskolát végzett gyerek pályázott), akik „rajzból különös tehetségükről tanúbizonyságot tesznek”. A tánc tagozatra jelentkezőknél sem a történelemben, vagy az irodalomban való tájékozottságot, hanem „az adottságokat (testalkat, hajlékonyság, rugalmasság, ritmusérzék, mozgás stb.) vizsgálják”, ahogyan az iskola tájékoztatója közli. Aztán: közismereti tárgyból meg lehet bukni, a^tán pótvizsgázni, de ha a szak főtárgyából — a zenei tagozaton például a választott hangszerből, a tánc tagozaton balettból — kapna valaki elégtelen osztályzatot, akkor szedheti a motyóját, mehet át másik iskolába. Ebből már természetesen következik az, amit Gelencsér Géza igazgató a legnagyobb és mindig élő gondként emleget: — A gyerekek szelektálnak; különbséget tesznek elméleti és gyakorlati tárgyaik között, sőt még az elméleti tárgyakat is különböző intenzitással tanulják, a közismeretieket kevesebbel, a művészetieket többel. — Ez azt jelenti, hogy sok közöttük a művészlélek? — Igen, de nemcsak a tanulók között — nevet az igazgató. — Különleges bánásmódot igényelnek itt az oktatók is, a diákok is. A művésztanárokat például még nehezebb rábírni arra, hogy rendesen és időben végezzék el adminisztrációs feladataikat, mint a többieket. Aztán köztudott, hogy a művészeknek —, tisztelet a kevés kivételnek — nem erényük a pontosság. Így tehát nálunk gyakrabban fordulhat elő, mint más iskolákban, hogy az órakezdések „elcsúsznak”. — És a tanulókkal mi a legfőbb gond? — A laza munkafegyelem, a lezser magatartás. De félreértés ne essék: hogy ilyen gondjaink vannak, az együtt jár az iskola jellegével. Nagyon nagy baj lenne, ha az iskola, a tanárak és a diákok olyanok lennének, mint amilyeneket más iskolákban megszoktunk! Ilyen veszély, persze, nem fenyeget. A közismereti órákat nem számolva, a tanítás itt egészen más, mint a „normális” intézményekben. A reklámgrafikusok tantermében például összesen négy negyedéves diákkal foglalkozik Csizmadia László tanár úr. És ez nem egy kivételes osztály. A kétszáznál alig több rendes és a 40 zenei szakmai tagozatos tanulóval (ez utóbbiak közismereti tárgyaikat nem itt sajátítják el, hanem csak zenét tanulnak) összesen 62 tanár foglalkozik, tehát egy-egyre mindössze négy diák jut, egy-egy osztályba pedig legföljebb 25 növendék járhat. (Csak összehasonlításul: a legutolsó öt esztendőben Magyarországon egy-egy tanárra átlagosan 13—14 tanuló jutott a középiskolákban, egy-egy osztályra pedig 31—32 fő!). De hiába, ötvöst, keramikust, szövőt, vagy reklámgrafikust — e négy szakágra képez a képző- és iparművészeti tagozat — nem lehet „en gros” képezni, arról nem is szólva, hogy a pécsi Zsolnay-gyár sem tudna évente húsz-harminc keramikust, a helyi színház pedig harminc-negyven táncost fogadni. Mindezeket tapasztalva, arra gondoltam, hogy a gondos válogatás és a rendkívül intenzív — a minden egyes növendéknek szinte a testére-lelkére szabott — egyéni képzés következtében itt csupa határozott, kiforrott jellemű és kialakult életcéllal rendelkező diákot találok. Óriásit tévedtem! Hiszen ide is 14—15 esztendős korukban veszik fel a tanulókat, akiktől igazán nem lehet még elvárni, hogy élethivatásukról végleges döntést hozzanak. Bizony, nem lett volna szabad csodálkoznom, amikor Kertész Katitól, megkérdezve, miért választotta a reklámgrafikus szakot, azt a választ kaptam, hogy „teljesen véletlenül kerültem ide”. Aztán, hogy elképedésemet látta, megmagyarázta : — Keszthelyen jártam általános iskolába, és ott biztatott a rajztanárom, hogy pályázzak ide. Addig nem is tudtam, hogy létezik ilyen iskola. Pályáztam is, de nem reklámgrafikusnak, hanem keramikusnak akartam tanulni. Ahhoz volt nagy-nagy -hajlandóságom akkoriban. A kerámiát írtam tehát be az első helyre a jelentkezési lapon, és csak a másodikra a reklámgrafikát. — És nagy csalódás volt, hogy a „reklámra” került? — Csalódás volt, de nem nagyon nagy. Tulajdonképpen szerettem rajzolni, ezt is szívesen csinálom. De... — De? — De van egy nagy tervem. Ha végzek, megpróbálok bejutni Pesten a képzőművészeti főiskolára. — A kerámia szakra? — Á, dehogy! Most már díszlettervező szeretnék lenni. Megkérem, mutassa meg néhány munkáját. Könyvborítóterveket szed elő egy szekrény mélyéből. Nem vagyok szakember, de nekem tetszenek. Az „Üvöltés” című kötethez készített borítója szerintem sokkal jobb, mint amit a kiadó választott. Mondanám: kár, hogy nem akar reklámgrafikus maradni, de ki tudja?! Lehet, hogy mégis az marad. Lehet, hogy díszlettervezőként még jobbakat alkot... Egy bizonyos: az a három esztendő, amit itt töltött, illetve az az egy, amelyet még itt tölt, nem volt haszon nélkül való. Vagy itt van Odrobina Márta esete. Ö eredetileg fodrász akart lenni, de ezért a szakmáért többen állnak sorba, mint a „Macskák” című darabhoz jegyért. Aztán arra gondolt, hogy kirakatrendező lesz, de itt is hasonló a helyzet. Végül azért jelentkezett a kerámia szakra, mert Bélapátfalván élnek rokonai, ott pedig hagyományai vannak a keménycserép gyártásának. Nem is tudom, hogy nékem, magyarázatként, vagy saját megnyugtatására mondja-e, amit mond: — Végül is a kerámikusság nagyon jó és érdekes szakma. Tehetségem is van hozzá, úgy mondják. — Megmarad tehát ennél? — Lehet. De az is lehet, hogy mégis kirakatrendező leszek. A többség, persze, valóban arra a pályára készül, amire -képezik. És ez nem egyetlen egy utat jelent. Aki például a zenei tagozaton végzett, felvételizhet a Zeneakadémiára, s lehet belőle művész, de továbbtanulhat helyben, a Janus Pannonius Tudományegyetem tanárképző karán, s lehet -belőle énektanár, vagy nem tanul tovább, és elhelyezkedik az egész országot behálózó zeneiskolák egyikében szaktanítóként, vagy esetleg bekerülhet a színházi zenekarba, kórusba. A legtöbben igyekeznek valamelyik — szakjuknak megfelelő — művészeti főiskolára bejutni. Statisztikám azonban nincs róla, hánynak sikerült, mert az iskola csak azt a néhányat tartja nyilván, aki közvetlenül a végzés után bejutott. Sokan azonban másodszor, harmadszor is nekirugaszkodnak a felvétednek, amíg v-égre-végre sikerül. De azért nem lehetnek kevesen, hiszen egyedül a képző- és iparművészeti tagozaton négy olyan oktató tanít — Knoll Éva, Csikós István, Farkas László és Rigó István —, a-ki valaha növendékként járt ide, s elvégezvén a főiskolát, más minőségben visszatért az alma materba. Pedig nem idős ez az ‘intézmény. Mindössze 15 esztendős. — ami 47
