Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-12-24 / 25-26. szám
s rcát, legfeljebb, ha sejthetjük. A fennmaradt ábrázolások, töredékek küszködnek a korabeli képzőművészet ^ technikai fogyatékosságaival, az idő pusztításával. Életéről legendák és dokumentumok regélnek — csak éppen szinte lehetetlen szétválasztani a lényeket a mesés elemektől: az „államalapító”, a „Szent” király fogalmi képe igaz ugyan, csak éppen rettenetesen kevés. Melyik arca az igazi? Az uralkodásról bölcs és mérsékelt tanácsokat adó? A királyi hatalom megvédéséért a vérfürdőt is vállaló? Az önmegtagadóan erényes és vallásos? Az első ezredforduló Magyarországa bonyolult bel- és külpolitikai körülmények között létéért küzd. Az Árpád nemzetségből származó fejedelem fia két nevet kap: Vajk az ősi szokások, István (Stephan) a keresztség szerint. A korszak és a térség politikai helyzetét meghatározza, hogy két nagy hatalmi erő néz farkasszemet egymással: Róma és Bizánc szakítja ketté a nemrég még egységében győzedelmes keresztény egyházat. Ennek az egyre jobban kibontakozó nagyhatalmi csatározásnak egyik nem különösebben fontos, de nem is teljesen elhanyagolható színtere a Kárpátok övezte medence, ahol viszont egészen másfajta sérelmek is szítják a kedélyeket. Immár szinte minden vezér számára világossá vált, hogy a kalandozó hadjáratok nem folytathatók tovább: a magyar csapatok minden irányban egyre keményebb és sikeresebb ellenállásra találnak, s iszonyatos vereségeket szenvednek. A letelepülő, egymás boldogulását féltékenyen figyelő nemzetségfők számára feltehetően szokatlan és idegesítő az a felismerés, hogy saját földdarabjukon nem korlátlan urak többé: a parancsoló fejedelem által kinevezett vezetők közlik, mit kell tenni s hogyan. Adót követel, s idegen istenség előtt hajtat térdet s fejet. Lázadás lázadást követ. Az idős Géza és fia, István-Vajk Róma szellemében és a német császárok szövetségét keresve uralkodik — nem csoda hát, hogy néhány lázadó (köztük Koppány nemzetségfő is) Bizánctól kér — és kap — segítséget. A lázadások nem tudnak kibontakozni, országos méretű háborúvá válni. A Rómából koronázott király — ismeretlen, új fogalom ez — egyenként veri le az ellenálló csoportokat s központi hatalmát minden eszközzel megszilárdítja. Megszületett az állam? Elveszett a nép? Boldizsár Miklós „Ezredforduló” című drámája majd ezer év múltán másfél órába sűríti a kor államszülő vajúdását, a fájdalmas sikolyokat. Géza fejedelem halálától István megkoronázásáig terjed a darabbéli idő, s benne fel-felvillan Magyarország történelmének krónikusan visszatérő számos csomózódása és velük a nagyhatalmi illúziók, a haszonlesés hibái, bűnei. S hogy a „csavar” teljesebb legyen, 1983. augusztus 20-án nem a dráma szólalt meg a nézők előtt —, hanem az egyik legmaibb rockopera keretei között pillantunk bele történelmünk feneketlennek tűnő kútjába. Szörényi Levente és Bródy János, a magyar beatmozgalom két apostola írta az operát, s a Városligetben, az eddigelé jobbára szánkózásra használt Királydombon szólalnak meg a hangszórókból a gregoriánból, ősi parasztzenéből, heavy-metal rockból és musical-stílusból gyúrt dallamok. Profán passió? Modem népopera? Mindkettő, talán. Megjelenik a dombon a régi, a legendás Illés-együttes, s nyitányként a közönségnek szegezi a kérdést: „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget, valakinek holnap át 31
