Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-12-24 / 25-26. szám
E zúttal nem az örökkön megújuló, hetvenesztendős művésznőhöz készülök látogatóba, aki legutóbb Füst Milán „Boldogtalanok”-jában nyújtott alakításáért elnyerte a színikritikusok díját; nem is a közelmúltban megjelent, meghatóan őszinte és izgalmas memoárkötet szerzőjéhez, hanem a közéleti emberhez. Aki önzetlenül és önként vállalt nagy tettei — a Horváth Árpád Színészkollégium, a Jászai Mari és az Ódry Árpád Színészotthon, a Bajor Gizi Színészmúzeum megteremtése — után, most az új Nemzeti Színház felépítéséért indított nagyszabású akciósorozatban is oroszlánrészt vállal. Már a Felhívás közzététele előtt is a közadakozás szükségességéről beszélt a Rádióban. A nemzeti érzésre, az emberi jóságra, humánumra hivatkozott. Olyan hittel, olyan meggyőző erővel — az élő, egyenes adást magam is hallgattam —, hogy hívó szavára, már az adás közben, munkahelyi közösségek és magánszemélyek tucatjai jelentkeztek; egy orvos például egy esztendei teljes jövedelmét ajánlotta fel a nemes célra. Megelőzte a Felhívás megjelenését a művésznő születésnapja tiszteletére rendezett műsor is — ott színésztársadalmunk színe-java köszöntötte az ünnepeltet —, amelynek teljes bevételét, százezer forintot, Gobbi Hilda az új Nemzeti Színház felépítésére ajánlotta fel. „Erre, erre, gyorsan” — sürget a pasaréti villa erkélyéről egy határozott hang. (A színielőadások éjjel tíz-tizenegy órakor érnek véget: a színészek általában későn fekvő, későn kelő emberek. Gobbi Hilda szokatlan időpontban vár: reggel 7 órára adott randevút. . .) Otthona „házi színészmúzeum” is: a falakat díszlettervek rajzai, pályatársak fényképei, színházépületek fotói díszítik. Aranyozott keretben a régi Nemzeti Színház padlójának darabkája. Fölhörpinti kávéját, majd energikusan rágyújt: „Kérdezz fiam!" — Hogyan munkálkodik az új Nemzeti Színház felépítését segíteni hivatott 75 tagú Védnökség? — Változatosan, jól állították össze ezt a bizottságot, ám munkánk csak akkor lehet eredményes, ha szektorokra „osztódunk” és minden konkrét részfeladatot más-más személy vállal. Ezt elmondtam a Parlamentben is. Támogatott ebben Major Máté akadémikus és Boldizsár Iván is, aki hangsúlyozta még, hogy a PEN- klubon keresztül össze kellene fogni a hazai és külhoni magyar írók kezdeményezéseit. Abban mindenki egyetért, hogy valamiképpen meg kell emlékezni az adományozókról. De vita van arról, hogy milyen formában. Én azokkal értek egyet, akik szerint az adományozókról való megemlékezéskor — például emlékbélyegek, vagy oklevelek átadásakor — nem szabad különbséget tenni a pénzösszegek nagysága szerint! Itt arról van szó: „Adok, vagy nem adok?” Idős emberek —, akiknek már nincsenek különleges anyagi igényeik — írják, hogy a csekély nyugdíjukból összespórolt öt-, vagy tízezer forintot szeretettel felajánlják az új Nemzeti Színház javára. Megható levelek tömegét kapom ezzel kapcsolatosan. Ezek egy részére magam válaszolok: ha csekket kérnek, küldök; más részüket továbbítom az illetékeseknek. — Miképpen látja külföldön élő honfitársaink részvételének lehetőségét? — A minap adtam interjút a New York Times tudósítójának — nem tudom, miért pont engem keresett meg — ugyanerről a kérdésről. Neki is elmondtam, hogy amikor felrobbantották a régi Nemzeti Színházat, nagyon sok külföldön élő magyar barátom, kollégám írt, kérve, hogy küldjék el nekik egy stukaturát, egy faldíszítést, bármit a régi épületből. A por miatt bekötöttem a számat egy zsebkendővel és „lopkodtam” a földről a felrobbantott épületmaradványokat, közös múltunk emlékeit. Becsomagoltam ezeket a tárgyakat és küldtem Frankfurtba, Münchenbe, Stockholmba, Amerikába. Barátaim, kollégáim azóta is szent csodálattal őrzik ezeket. Magam is beépítettem több gerendát, öltözőajtót visegrádi nyaralómba, sőt a nevezetes kiskaput, a müvészbejárót —, amelyen át még Jászai Mariék is közlekedtek — teljes épségében átmentettem. Visszatérve a határainkon túl élő magyarságra: párizsi ismerőseim máris gyűjtést indítottak, sőt Michel Gyarmathy a franciák között akciót is szervezett. Mély meggyőződésem, hogy ha külföldi honfitársaink hazalátogatnak, és megnézik majd a Bánk bánt, vagy Az ember tragédiáját az új épületben, akkor melegség és büszkeség tölti el azoknak szívét, akik — bár csak egy kis „téglával” is —, hozzájárultak az új Nemzeti Színház felépítéséhez! — Ügy látom, ez az ügy Gobbi Hilda hétköznapjainak szerves része lett... — Valóban! Tegnap például megnyitó beszédet tartottam a Műszaki Egyetem gólyabálján, amelynek bevételét felajánlották az új Nemzeti javára. Taxival mentem oda. Amikor kiszálltam a kocsiból, a sofőr megszorította a kezemet: „Erre én is adok!” — Miről beszélt a Műszaki Egyetem „gólyáinak”? Gyűrött füzet kerül elő egy iratkupac aljáról: — Arról, hogy a felszabadulás után romokban álló, lebombázott színházakat az akkori — szinte forradalmi — lelkesedés néhány hónap, legfeljebb néhány év alatt rendbe hozta; lakhatóvá, vagyis „játszhatóvá” tette. Ez a lelkesedés ma sem időszerűtlen. Ka ma tovább tart is a Nemzeti felépítése, célja, küldetése változatlan: elsősorban az ifjúság gyönyörűségére, a társadalmi haladás és a kultúra szószékének épül. Ha az ifjúság áldozatokat hoz — a jövőt, s benne önmaga arcképét teremti meg. BALÁZS ÁDÁM 29
