Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-12-24 / 25-26. szám
> ba látogatva a nagyszülőkkel, a rokonokkal, a szomszédokkal megértsék és megértessek egymást. És az iskola megszületett 1973 szeptemberében. A „beiratkozó” tanulók száma meghaladta a negyvenet. A tanárok pedig — az iskolaalapító volt az egyik, egy bradfordi magyar a másik, egyik sem képzett pedagógus — váltották egymást: egyik vasárnap oktatott az egyik, a másikon a másik. A tanítványokat pedig 70 kilométeres körzetből fuvarozták az iskolába. Aztán Erzsiké átnyergelt a táncoktatásra (a mai napig ezt csinálja), a nyelvet pedig dr. Füsti Molnár Lajos tanította 1978-ig, amíg csak egészséggel, lélegzettel bírta. Utána azonban föl kellett tenni a kérdést: folytassa-e munkáját a manchesteriek iskolája szakképzett tanár nélkül? Emlékszem, nemrégiben, az Anyanyelvi Konferencia védnökségének az ülésén, az egyik felszólaló nagyon határozottan állást foglalt a képesítés nélküli nevelők hazai és nem hazai foglalkoztatásával szemben. Azt fejtegette, hogy többet ártanak, mint használnak ; hogy... Be kell vallanom: ott igazat is adtam neki. Rochdale-ben azonban pillanatok alatt beláttam, hogy ami hazai viszonyaink között mélységesen igaz, az más körülmények közepette alapvetően hamis álláspont. Szélesi József és felesége nem pedagógusok. Mégis — nagy szerencsére — dr. Füsti Molnár Lajos kiesésekor, Németh Erzsiké kérésére elvállalták: beállnak vasárnaponként tanítani. Ingyen, természetesen. Judit, a labortechnikus, az éneket, férje pedig, aki ugyanabban az üzemben részlegvezető, a nyelvet kezdte tanítani. A tanítást elsőnek Szélesiné vállalta. Férje csak azt ígérte, hogy vasárnaponként kocsival elfuvarozza a „tanárnőt” Rochdale-ból Manchesterbe és vissza. Addig pedig, amíg a két asszony — Judit és Erzsiké, — vesződik a gyerekekkel meg a mamákkal, ő elkártyázgat egy kicsit a klubban. A következő vasárnap Judit megkérdezte tőle: — Nem néznél be egy pillanatra hozzánk, hogy lásd, hogyan tanulunk? Szélesi József bement egy pillanatra, és az óra végén jött ki. Aztán hazafelé menet, még a kocsiban, megkérdezte feleségét: — No, jövő vasárnap mit tanítunk? Faggatom őket: nehéz volt-e a kezdet? Szélesi József bevallja, hogy igen-igen nehéz. — Mindkettőnknek gimnáziumi érettségink van, semmi több. Az első időkben még tankönyvünk sem volt, csak a saját fejünk után dolgoztunk. Aztán kaptunk könyveket a Magyarok Világszövetségétől. Ez óriási segítség volt, még akkor is, ha nem ragaszkodtunk pontosan a leckék menetrendjéhez vagy anyagához. Ez annyit jelentett, hogy nemigen törték magukat és tanulóikat a nyelvtannal, hanem inkább a mindennapi beszédet és a kiejtést gyakoroltatták. Rájöttek hamar arra is, hogy bizonyos témákról a gyerekek szívesen beszélnek, mint például szünidőről, a rokonlátogatásról, a játékról; más témák — mint például a vásárlás, az öltözködés — inkább a felnőtteket érdeklik. — Sokszor előfordult — emlékszik vissza a „hőskorra” Szélesiné —, hogy az otthon jóelőre előkészített vázlatot tíz perc után félretettük, mert a gyerekek másfelé kanyarodtak, más érdekelte őket, mint amit mi előre elgondoltunk, és ha az ő érdeklődésüket követtük, akkor sokkal, de sokkal többre mentünk velük, mintha valami száraz, elvont, tőlük idegen szöveget vagy témát erőltettünk volna reájuk. És itt hadd egészítsem ki azt, amit az előbb írtam: A munka eredményes lesz, — és ez a döntő — ha az oktatóknak van pedagógiai érzékük. Mint volt s van Szélesiéknek, akik fölfedezték a maguk számára, hogy a tanulás legelemibb és lekszükségesebb hajtóereje: az érdeklődés. De mi a hajtóereje a tanításnak? Az eszten-1. A négy tanár: Szakoly Tamásné, Szélesi iózsefné, Szélesi József (a fal mellett, balról jobbra), és Szakály Tamás (szemben velük) 2-5. Amig folyik a tanítás, a kísérők - a szülők és a férjek -, valamint a többi vendég kellemesen töltik idejüket a klubban FOTO: REZES MOLNÁR ESZTER 6-9. Pillanatképek a rochdale-i iskola életéből FOTO: VARGA LÁSZLÓ, ROCHDALE dő 52 vasárnap délutánjából legalább harmincat a magyar iskolában tölt a Szélesi házaspár. És a tanításra készülni kell, ez is igénybe vesz heti egy-két estét, ami egyébként a munka utáni pihenést, kikapcsolódást szolgálná. Amikor megkérdezem tőlük, miért csinálják, Szélesiné így válaszol: — Mert magyarok vagyunk. Szélesi József: — Ha nem vállaljuk, szétbomlott volna az iskola. Azért csináljuk, hogy megmaradjon az iskola, hogy segítsünk a szülőkön, a gyerekeken és nem utolsósorban a klubon is. Mert az iskola az egyik erő, amelyik összetartja a magyar klubot. Az iskolában ugyanis nemcsak nyelvtanítás folyik, hanem az anyák napi, a március 15-i, a karácsonyi ünnepségek, a különböző partyk műsorát is javarészt az iskola szolgáltatja, illetve többnyire az iskola gyakorlatban megedzett pedagógusai tanítják be, akiknek létszáma az idén szeptembertől két fővel szaporodott. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Szélesiékkel történt, itt is először Szakály Tamásné, „az Éva”, ajánlotta föl: havonta átvesz egy vasárnapot, hadd legyen Szélesiéknek havi egy szabad vasárnap délutánjuk. És a folytatás: — Egy-két héttel az iskola megnyitója előtt beszólt hozzánk a Jutka: „Na jöttök 17-én tanítani?” így, többesben. Mi pedig együtt feleltük : „Hát akkor megyünk!” Persze, Szélesiéknek így sincs szabad vasárnap délutánjuk! Mert az eredményesebb tanulás-tanítás érdekében elhatározták: több csoportra bontják a negyvenvalahány tanulót. Eddig csak két csoport volt, a legkisebbeké és a vegyes, amelyben gyermekek, felnőttek együtt tanultak. Eztán külön lesznek a kicsik, a nyolc-kilenc éven aluliak — ez Szakályné „osztálya”: egy másik csoport a teljesen kezdőké — velük Szélesi József foglalkozik: a haladókkal pedig, akik már beszélik a magyart, Szakály Tamás dolgozik, ö egyébként szakképzett pedagógus, igaz hogy nem nyelvtanár. És mit csinál Szélesiné? — Az éneket tanítom, kicsinynek-nagynak egyaránt! A két órából fél óra mindig az enyém. De hogy ne keltsek illúziókat, mindehhez hozzá kell tennem: nem született még olyan pedagógus, aki heti másfél-két órában meg tudna tanítani egy nyelvet, amit a tanuló nem vagy alig-alig ismer. Az iskolaalapító Erzsiké is vallja: az a néhány gyermek és fiatal, aki folyamatosan beszél magyarul, tudását elsősorban a szülőknek, a rendszeres hazalátogatásnak köszönheti és csak ezek után az iskolának. — Akkor hát eredménytelen az iskola? Kórusban tiltakoznak, s végül Szélesiné egy példával érteti meg velem a dolog lényegét: — Mi tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy melyik tanítványunk hogyan halad előre a nyelvben. Hanem ha elmennek haza, Magyarországra, akkor egycsapásra megmutatkozik, hogy mit tudnak. Mert ott rá vannak szorulva a magyar tudásukra. És ott nem is szégyenük magukat, mint mondjuk előttem. Az unokaöcsém például velem csak angolul hajlandó beszélni. — Egyik évben szabadságra mentünk haza — veszi át a szót a férje —, ő is jött velünk, és egész úton beszélgettünk, persze angolul. Aztán Sopronban a határállomáson kiszálltunk a kocsiból, és majd eldőltünk a meglepetéstől, mert mit hallottunk? A fiú folyékonyan csevegett a határőrrel — magyarul! — Amit egyszer megtanul az ember, azt sosem felejti el! — vonja le a tanulságot Szélesiné. — A biztos mégiscsak az, ha gyakoroljuk is a magyar nyelvet, mégpedig minél sűrűbben — toldja meg Szakály Tamásné. És igaza lehet, mert nincs ellenvetés. G. L. 15
