Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-12-24 / 25-26. szám

EMLÉKEZÉS HAMZA ANDRÁSRA Néhány hónappal ezelőtt még lendületesen, lelkesen fejtegette védnökségünk ülésén, hogy milyen fontos szerepe van a közös éneklésnek az anyanyelv megőrzésében, a magyar kultúra ápolásában: az Anyanyelvi Konferencia céljainak megvalósításában. Beszélt a Kodály Kórusról is, amelyet ő hozott létre, ő tartott össze fáradha­tatlan kitartással, hozzáértéssel, egyéniségének varázsával. Róluk szólva mondta az egyik kon­ferencián: aki szépen énekel magyarul, az két­szeresen szolgálja a magyar kultúra ügyét. S ar­ról is szólt, milyen szép volna, ha a Kodály Kórus egy hazai előadókörúttal ünnepelhetné fennállásának tízéves évfordulóját! Megbeszéléseinken s a megbeszélések szüne­teiben is — egyaránt támogatva, erősítve — a jövőt tervezgettük, közelebbi és távolabbi fel­adatainkat mérlegeltük, s most tudomásul kell vennünk, hogy az ananké, a végzet mást paran­csolt. Nem dolgozhatunk, nem tervezgetünk töb­bé vele együtt, nem támogathatja az Anyanyelvi Konferenciát szavaival és tetteivel. Búcsúznunk kell tőle, akik ebben a mozgalomban ismertük és szerettük meg, s tiszteltük, becsültük okos tanácsaiért, kitartásáért, hűségéért, megalkuvást nem ismerő, határozott kiállásáért. Hamza András a kezdetektől fogva teljes szív­vel támogatta az Anyanyelvi Konferenciát, habo­zás nélkül szövetkezett azokkal, akik határain­kon belül és kívül együtt akarnak dolgozni a magyar nyelv fenntartásáért, a magyar kultúra megőrzéséért, legjobb nemzeti hagyományaink védelméért. Hogy ezt tette, az a legtermészete­sebben következett egyéniségéből, jelleméből. Erre kötelezte az az eszménykép, amely magyar­ságról és demokráciáról benne élt. Erre tanítot­ták azok is, akiket magyarságra, emberségre tanító mestereinek vallott. S amikor látta, hogy megvan a lehetőség arra, hogy ezekért az esz­ményekért közös munkával, összefogással többet tehetünk, nem habozott az ,,anyanyelvesek” első sorába állni, a közös munkát, a közösséget vál­lalni. Jó volt vele együtt dolgozni! Szerettük színes egyéniségét, közvetlen emberségét, optimizmu­sát; tiszteltük sokoldalúságát, ismereteinek gaz­dagságát, a magyar szellem alkotásai iránt való érzékenységét; csodáltuk fáradhatatlanságát, ki­tartását, önzetlen, szinte tékozló áldozatkészsé­gét. Hamza András a „nagyúr” bőkezűségével bánt mindenével, az ügy érdekében: pénzével, idejével, egészségével — életével. De szuverén volt indulataiban is. Nem tudott alakoskodni, képmutatóskodni: egyenes, őszinte volt a gorom­baságig. Barátaival is, ellenfeleivel is. Ami még­­inkább növelte őt szemünkben: tudtuk, kivel állunk szemben, tudtuk, hogy a jó ügyért indu­latos, tudtuk, tapasztaltuk, hogy véleményét se­hol, semmilyen körülmények között se hallgatja el. De a jó ügy érdekében tudott „diplomata” is lenni. Vállalkozásunk, közös ügyünk értékét, lehetőségeit ismerve meggyőződéssel és követke­zetesen vallotta szavaiban és cselekedeteiben, hogy azt keil keresnünk, ami összeköt bennün­ket, ami az Anyanyelvi Konferencia céljait tá­mogatja, s nem szabad kiéleznünk a felfogá­sunkból, helyzetünkből, alkatunkból természet­szerűen adódó különbségeket. S főként: nem szabad mozgalmunk eddigi eredményeit s jövő­jét — létét — kockáztatnunk azzal, hogy politi­kai küzdelmek színterévé változtatjuk az Anya­nyelvi Konferenciát. Sokat, nagyon sokat vesztettünk Hamza And­rás korai távozásával. Nemcsak mi, az Anya­nyelvi Konferencia munkásai, hanem mindazok, akik a magyar kultúra ügyében fáradoznak szerte a világban. Egyének és intézmények. Higgyünk benne, törekedjünk rá, hogy igaz embersége, hűsége, nemes indulatai jelen legye­nek minden további munkánkban. LÖRINCZE LAJOS Ahogy lassan ráocsúdunk, hogy Hamza Bandi nincs többé a földön élők között, és különöskép­pen nincs velünk, akiknek szellemi-lelki élete olyan szorosan összekapcsolódott az övével, igye­­kezzük „eltűrni a tűrhetetlent”. Hamza András életéért hálaadó istentisztelet volt manville-i templomában október 27-én este, másnap délelőtt pedig a denville-i temető családi sírjában helyezték el a hamvait tartal­mazó urnát. A temetésnek szinte minden rész­letét, még a templomban énekelt zsoltárokat és dicséreteket is, Hamza András maga jelölte ki életében. Azt is meghagyta, nagyon szigorúan, hogy a temetésen ne hangozzék a személyi kul­tusz képmutató szóáradata. Bevallom, ez csupán annyiban sikerült, hogy eulogiáink nem voltak képmutatóak. Mert csak szuperlatívuszokban lehet Hamza Bandi tehetségének sokoldalúságáról szólni: igehirdető, énekkarvezetö, népdalszakértő, szer­kesztő, nyomdász, könyvkötő — és mindegyikben a kiváló minőség mestere. Drága magyar hagyo­mányok őrzője, magyar bűnök siratója volt, a magyar népért óceánokat átölelő dialógus feltét­len híve és gyakorlója. Türelmetlen volt az emberi butasággal szemben, de végtelen türe­lemmel gondozta a Magyarországról a princetoni teológiára jött ösztöndíjas fiatal református lel­készeket. Nagyon szerette manville-i gyüleke­zetét, és el nem múló szeretettel a lelki édes­anyát, a hazai anyaszentegyházat. Másfajta sze­retet kötötte hitveséhez, gyerekeihez és népes családjukhoz: lestének-lelkének részei voltak. Nem hagyhatom itt el, hogy az ünnepélyes megemlékezések között kimaradt tehetségének egy lényeges vonása: szakácsművészete. Ezt nemcsak otthon gyakorolta, hanem New Jersey­től Washingtonig és Clevelandig hívták barátok birkapaprikást és székelygulyást főzni „Hamza Bandi módra”. Mikor a megemlékezések során rám került a sor, már tudtam, hogy mi az a szuperlativusz, amit én adhatok hozzá a többiekéhez. Humani­tása. Több mint negyven éve ismertük egymást, és ahogy mindaz, amit tudtam, láttam, hallottam Hamza Bandi életéből, átvillant agyamon, bizto­san éreztem, hogy amit mint a legszebbet, leg­méltóbbat mondhatom el róla, az embersége volt. A villanások megannyi ellentétet mutattak: voltak nagyszerű sikerei és voltak bukásai; vol­tak gyengeségei, bűnei — bizony, voltak —, de felismerte őket, megvallotta őket. megbánta őket. Ha sikerült valami, amit szólt vagy csinált, hálás volt a sikerért és büszke volt a dicséretre; de azt is tudta, hogy azt alázattal kell elfogadni és nem gőggel. Hamza Bandi szolgált és buzgólkodott, dolgozott és küzdött, nagyon tudott örülni és nagyon tu­dott keseregni, nagyon gyehgéd tudott lenni, és nagyon tudott haragudni; ezerszer adott hálát és ezerszer perlekedett az Űristennel. Telis-teli élet volt Hamza Bandié, és igazán emberi élet volt. Református hite megingathatatlan volt. Ügy fogalmaznám, hogy amit szólt, ahogy cseleke­dett, ahogy élt, az mind ennek a hitnek a fun­damentumán nyugodott. Benne volt tehát hité­ben az is, hogy amikor most arra került sor, hogy megállt Ura-Istene előtt, emberségét lába elé helyezte mint életének betelt mértékét. Hol lemondóan, hol vállatvonó, úgynevezett tárgyilagossággal szokták mondani, hogy senki sem pótolhatatlan. Ez egyszerűen nem igaz. In­kább az bizonyos, hogy valaki, akit nagyon sze­rettünk, sohasem pótolható. Jöhet más, van más, akit nagyon szeretünk, de az nem ugyanaz, mint aki elment. Magyar talentumaink kincseskamrájában van és jön is még ki belőle számtalan ragyogó tehet­ség. De ne akarjuk senkivel se pótolni Hamza Bandit. Azt azonban higgyük, hogy humanitá­sának sokan leszünk hatása alatt egész életünkre kihatóan. HARS ÄNYI ANDRÁS Körkép Majd fél évszázada, 1935-ben metszette fába Buday György Az ember tragédiájának jelene­teit, a mű svéd kiadásának illusztrálására. A Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatósága és a Népművelési Propaganda Iroda most — az 1933- as szegedi első szabadtéri Tragédia-bemutató 50. évfordulóján — ízléses, Madách Imre arc­másával díszített borítóban, Mikó Krisztina is­mertető soraival végre idehaza is megjelentette a 15 madáchi színhez készült 22 Buday-illuszt­­rációt. * Prágai Antal (NSZK) Osterode városban ma­gyar katonák és apácák, illetve ápolónők máso­dik világháborúból származó sírjait fedezte fel. Képünkön a katonasírok, amelyek jegyzéke szer­kesztőségünkben rendelkezésre áll. * Századik születésnapját ünnepelte nemrég Vá­­sárosnaményben Nádassi Ferenc. Az idős ember ünneplésére a hazaiakon kívül az Egyesült Álla­mokból is érkeztek hozzátartozók. Nádassi Fe­rencet Soloy József és felesége, valamint Dankó István, a William Penn Fraternális Egyesület detroiti igazgatója és felesége is köszöntötte. * Forral Zoltán (Hollandia) fotóművész 118 té­telből álló gyűjteményt adományozott a szom­bathelyi Savaria Múzeumnak. Az adományt dr. Bándi Gábor megyei múzeumigazgató levélben köszönte meg. * Roll Ottó belgiumi olvasónk arról számol be levelében, hogy Bécsbe, a Mariahilfer Strasséra jár hallgatni a magyar turistákat — úgymond. „hová fejlődött a magyar nyelv". Be kell valla­nunk, számunkra mindez nem újdonság, nyel­vünk vadhajtásai, a szófacsarások, sajna, gya­kori jelenségek.-a

Next

/
Thumbnails
Contents