Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-11-26 / 24. szám
gyarság és egyháza ügyét. Megadatott neki páratlan önfegyelem, takarékosság árán, és áldott, jóságos felesége, Lilian áldozatkészsége révén, hogy nyomdát vásár íjon és működtessen New Brunswickben. A világgazdasági krízis megsemmisítette kis vállalatát és annak legdrágább, dédelgetett gyümölcsét, az „ötágú Síp”-ot, amellyel a világon szétszórt magyarság megoszthatatlanul egy hangját akarta megszólaltatni. Ez év augusztusában találkoztunk utoljára. Arról beszélgettünk, hogy ma már nem az országokban, hanem az egész világon való „sok romlásokról” van szó, amelyeket a keresztyén egyházak gyógyítani kötelesek. Az egyházakat is felelősség terheli azért, hogy a világ a mai kritikus állapotába jutott. A világ egyházainak — és közöttük a református reformációnak — az a hivatása, hogy a szolgáló Krisztus nyomába lépve nyújtsanak támogatást a túlélésért küzdő embernek. A Manville-i kis gyülekezetében mondott egyik utolsó prédikációját idézte: „nekünk Gazdánk van, aki nem engedi, hogy elnyeljen a reménytelenség fekete éjszakája. Mikor minden ízem megtöretett és azt mondanám: »jobb nékem meghalnom, hogynem élnem« — megráz, mint Krisztus a vargát mondván: miért vagy úgy elkókadva .. . övezd fel derekadat és neki a munkának!" Igen: így prédikált, így élt. és így cselekedett Hamza András. Áldott volt az élete! Legyen áldott az emlékezete! BARTHA TIBOR református püspök Nemrégen még a terveiről beszélt: tábori imaházra gyűjt az amerikai magyar cserkészeknek, ösztöndíjas diákok számára sz bőt rendeztet be az épülő Ráday kollégiumban, s mihelyt teheti, újra kihozza, most már fiával együtt az ötágú sípot, a magyar irodalom, a magyar kultúra egyetemességét szolgáló folyóiratot. Ahogy anyagi lehetőségeik engedik, de legalább évente kétszer. S jön majd a soronlevő Anyanyelvi Konferenciára ismét haza. Hozza a kórusát is, a Kodály Zoltán nevét viselő vegyes kart. Akár az őszéhez közelgő ember álmodozásaként vélhette vűna terveit egy távoli idegen: magam áhítattal hallgattam, kétkedés nélkül. Tudtam: Hamza András ama templomépítő kálvinisták közül való, aki sosem mond le a szívébe írt vágyakról; ha százszor is ledőlnek hitei, hát százegyedszer is újra építi azokat. Rendíthetetlen volt a hite: épül, s építeni kell tovább a magyarság tempi mát. Ezért indította, tíz esztendővel ezelőtt, a szétszórtságban élő magyarság legnagyobb irodalmi vállalkozását, az Ötágú sípot, ezért vett részt az Anyanyelvi Konferencia munkájában kezdettől fogva, vállalva minden támadást és mellőztetést, amely az értetlenek és kicsinyesek felől érte. Mikor először hallottam beszélni a szombathelyi Anyanyelvi Konferencián: hatalmas főpapnak véltem; a sors választott emberének. Amerikai otthonában járva láttam: kicsiny eklézsia szegény papja ez a Hamza András FOTO: GABOR VIKTOR hatalmas ember. Gyülekezetének csak 90 úrvacsorázó tagja volt, többnyire búcsúzkodó munkás magyarok. s ennek megfelelően szerény volt az életvitele is. De otthona mégis a szellem nagyjainak volt az állandó találkozóhelye. Ahogy a Bethlen-naptár adataiból látom, az elmúlt esztendőben — többek között — az író Csoóri Sándor, a színész Sinkovits Imre, a püspök Bartha Tibor volt a vendége Magyarországról, s Komjáthy Aladár, a nagy egyháztörténész Kanadából és Me Cord, a református világ talán legtiszteltebb tudósa, Amerikából. S Hamza András maga is hirdette az evangéliumot New York és Lorain, New Brunswick és Budapest templomaiban, s szolgálta népe ügyét az Amerikai Református Lelkész Egyesület fórumain, az Itt-Ott. a Magyar Baráti Közösség amerikai találkozóin és az Anyanyelvi Konferencia ülésein. S napról napra a maga kisded gyülekezetében. Ezt a munkáját csodáltam talán a legjobban. Külső és belső elhivatottsága. felkészültsége, talentumai szerint lehetett volna minden bizonnyal bármely egyházkerület püspöke — a sors különössége folytán, legj ibb alkotó éveiben falusi parókián szolgált. Olyan gonddal, olyan lobogó hittel, mintha egyházkerületek, nagy egyházak gondjait viselte volna. Indulása idején káplánként, a kecskeméti öregtemplomban ezrek előtt prédikálhatott egy-egy ünnepnapon, ereje teljében, Mc.nville-ben csak 20—30—50. olykor pedig csak 10 ember hallgathatta, de változatlanul megírta minden prédikációját, magyarul is, angolul is, olyan gonddal, olyan elmélyültséggel, hogy el lehetett volna mondani valamennyit a New York-i híres Madison Avenue Presbyterian Church-ban is. Prédikációinak nagy volt a vonzása: a szellem igényes emberei száz mélföldnyi távolságról is jártak meghallgatására. Maga Me Cord is, a nagy hírű princetoni teológia elnöke is el-elment Manville-be, hogy a magyar pap igehirdetését hallgassa. Hamza András utolsó napjainak magam is tanúja lehettem; idei amerikai utamnak is ő volt az egyik segítője; újra lehettem szállóvendége is. Láttam munkában, láttam baráti körben. Mindig égett, mindig dolgozott. Az Anyanyelvi Konferencia budapesti védnökségi üléséről egyenesen az Itt-Ott Baráti Közösség találkozójára sietett, Lake Hopcra. Istenszolgálatokat tartott — Babitsról és Illyésről beszélt —, s gyermekeket keresztelt, ott a táborban, szabad ég alatt, aztán befutott Lorain-be, vasárnapi istentiszteletet tartani öreg magyaroknak, helyettesítvén egy távollevő fiatal barátját, aztán újabb ezer mérföldeket kocsizva Ligonier-ban hirdetett igét, osztott úrvacsorát és elnökölt az Amerikai Magyar Református Egyesület évi gyűlésén ... Utolsó napjainak krónikáját hadd jegyezzem még ide: pénteken benn volt New Yorkban, vállalta egy előadás megnyitását, az előre felkért, de távolmaradó barát helyett, másnap a kórusával Trent nba ment, a Magyar Nemzetiségi Napon Kodály- és Bárdos-műveket vezényelt, hazatérőben meglátogatta egyik egyháztagját, a princetoni kórházban; vasárnap megtartotta az angol nyelvű istentiszteletet; imádkozott, igét olvasott a magyar nyelvű istentiszteleten — az igehirdetést nekem engedte át — délután részt vett egy New Brunswick-i magyar előadáson és este egy baráti összejövetelen. Másnap, hétfőn, engem vitt — szívességből és barátságból ismét, mint annyiszor és annyi embert — New Yorkba, hogy intézzem dolgaimat. Eljött velem Püski Sándorékhoz és Gombos Gyuláékhoz, elkísért a magyar konzulátusra és estére vitt újabb szálláshelyemre, Kazella doktorékhoz, Haledonba. Ott még elbeszélgetett a háziakkal, játszott a család három otthon levő kisfiával s búcsúzott, szabadkozva; nem, nem maradhat az esti összejövetelen: mennie kell, készülnie kell a vasárnapi prédikációra. A magyar mártírokról fog beszélni ... Kedden este indultam vissza New Yorkból, Csütörtökön már a halálhírét mondták telefonon a gyászba esett barátok. Felesége azt is jelezte; a vasárnapi prédikáció megvan, csak fel kell olvasni. Igen, Hamza András mindent rendben hagyott. Mindent elrendezett, még a végrendeletét is megírta. Ügy élt, ahogy kálvinista emberhez illik, ahogy ifjúkori tanára, atyai barátja, Áprily Lajos versben is megírta: legyen kész az ember, hisz a halál bármely fordulónál rátalálhat. Pihenj kedves Hamza András, piheni. kedves Bandi békében. Közös hitünkben. amit templomodban annyiszor hirdettünk Ady szavaival: „A magyarság szükség és érték, az emberiség és az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” CZINE MIHÁLY Kimondani is rettenetes: Hamza András meghalt. Nemrég az Anyanyelvi Konferencia Védnökségi ülésén hallgattuk lendületes hozzászólását: a megbeszélések egyik szünetében „összefutottunk” néhány percre. Aggódó kérdésemre, örömmel újságolta, hogy a betegség, amely az utóbbi időben annyira kínozta, mintha enyhülne. Minden itthoni percet betáblázott, tele volt programmal és évekre kidolgozott otthoni tervei voltak, a megérdemelt nyugdíjig és azután ... Hamza András egyszemélyes intézmény volt, örökmozgó, aki a fizika elemi törvényét személyes példájával cáfolva — egyszerre, egy időben, több helyen is képes volt jelen lenni és hatni. Szókimondó természet volt. nagyszerű vitatkozó, igazi népszónok, legendás prédikátor. Mindig kavargóit körülötte a közélet. Ha róla esett szó, bárhol Amerikában, iránta senki sem lehetett közömbös. Vagy rajongtak érte, vagy haragudtak rá, de ellenfelei is tisztelték valami módon. Egyszerűen nem tűrte maga körül a langyos, unalmas szürkeséget. Az utóbbi másfél évtizedben alapjaiban alakult át a nyugati magyarság egész közélete, szemlélete. A szervezetlen, gyenge kísérletekből — megtartani és átörökíteni a befogadó országokban született nemzedékekre is a magyarságtudatot — erőteljes, szép mozgalom lett és ezzel együtt megváltozott, sokszínű és életteli, szoros kapcsolat szövődött a szülőföld és a külföldi magyarság között. És minden egészséges kezdeményezés mögött ott volt Hamza András robusztus alakja. Saját tapasztalataiból tudta, milyen fontosak a magyarságtudat fenntartása szempontjából is a nyugati magyar egyházközségek. „Az egyház nemcsak lelki otthon, de a társadalmi szervezet, klub, szocialista agentúra és mindenek fölött a magyar közösségek központja is: nemzettestbe otthon igazán soha be nem került paraszt számára a demokrácia iskolája, különösen a protestáns egyházakban”, írja egyik cikkében. Egész tekintélyével odaállt az anyanyelvi mozgalom mellé, ezért lett egyik alapító tagja, hűséges híve; nagyszerű partner, okos és hű szövetséges és kérlelhetetlen, tiszta és szigorú bírálója minden fogyatékosságnak, hibának. Átfogó, elmélyült, távlatos gondolkodás társult Benne a hirtelen, robbanó, haragvó indulattal. Ha kitört, hamar lecsendesedett, és ilyenkor öngúnnyal, humorral, szellemesen enyhítette maga körül a felforrósodott légkört. A kultúra áldozatos munkása volt, türelemmel az „apró-munkához”, az amerikai földrész egyik legjobb énekkarának volt tekintélyt parancsoló remek vezetője, akinek szakértelmét, sokszorosan visszaigazolták a száztagú Kodály-vegyeskar nagy sikerei. Nemrég múlt egy éve, hogy vendége voltam Manville-i otthonában. Estefelé jött értem New Brunswickba kocsival, és menetközben megálltunk a fia nyomdájánál. A nyomdász akkor készült el a — Kiss Sándor temetésén elmondott — gyászbeszédnek a kinyomtatásával. A szoros baráti kör egyik tagját Hamza András búcsúztatta. (A hamvakat azóta hazaszállították és a szertartásról szóló beszám lóban idéztük Hamza András megrázó mondatait.) Most is fülembe cseng, ahogy felidézem felindult szavait, mert egy életre megjegyeztem, amit ott az autóban mondott, mikor sajnálkoztam, hogy nem találkozhattam már Kiss Sándorral. „Hidd el — mondotta —, hogy az egész magyarság közös vesztesége, ha a nemzetért tenni akaró, alkotó szellemű ember úgy hal meg, hogy a körülmények fals összejátszása miatt, történelmi tévedések miatt zsákutcába került; ha egy ilyen élet, tragikusan megszakad: pedig még szükség lett volna rá, mert ezerszer többet tehetett volna, és tudott volna tenni, megfelelő időben és szerencsés feltételek között.” És most ő is elment. A család, az amerikai református egyház, a széles baráti kör, munkatársai, tanítványai, az egész amerikai magyarság és a kapcsolatok erősítését helyeslő magyar nép közös vesztesége Hamza András halála. Hiánya minden távozó nappal erősebb. Gondolatban ott vagyunk a sírjánál mi is: búcsúzunk Hamza Andrástól, társunktól, barátunktól, és együtt mondjuk a gyászoló gyülekezettel: nyugodjál békében. SZÁNTÓ MIKLÓS HAMZA ANDRÁSTÓL 5