Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-11-12 / 23. szám
A GONDOLKODÓ Lukács György centenárium 1985-ben „Lukács György (1885—1971) a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója volt. Lukács tudományos-filozófiai munkássága a 20. századi magyar kultúrának Ady Endre, Bartók Béla, József Attila, Derkovits Gyula nevével jelzett fő vonulatához tartozik. A Művelődéspolitikai Munkaközösség irányelveinek nem az a célja, hogy eldöntse a lukácsi életmű vitatott kérdéseit; ellenkezőleg: tervszerűbb és intenzívebb kutatásokra, Lukács gondolkodói hagyatékának széleseb körű és mélyebb tanulmányozására, továbbfejlesztésére, kritikai elsajátítására kíván ösztönözni." (Részletek a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Művelődéspolitikai Munkaközösség állásfoglalásából, Lukács György születésének közelgő 100. évfordulójára.) Még elgondolni is hihetetlen: Lukács György születésének — már 1985-ben esedékes — századik évfordulójára készül a világ. A centenárium fogalmához rendszerint a szoborszerűség képzete társul, holott semmi sincs, ami távolabb lenne Lukács személyiségétől, mint a szobrok merev mozdulatlansága. Több mint 10 éve halott, de számomra nem „emlék”. Lényének életteli valósága változatlan maradt: ha olvasom valamelyik tanulmányát, hallom a hangját is és magam előtt látom a kis öregembert, az örökös szivarjával, ahogy karmesteri kézmozdulatokkal hangsúlyozza — majdnem azt írtam, vezényli — gondolatainak ritmusát. Nem tartoztam szűk baráti köréhez, nem voltam tanítványa, de amióta megismertem — ennek lassan negyven éve — úgy gondoltam mindig rá, mint idősebb, sokat tapasztalt, bölcs barátra, akihez zsákutcás, nehéz és reménytelen pillanatokban fordulni lehet tanácsért, vigaszért, útmutatásért. (Ma már nagyon sajnálom, hogy az 1945-tel kezdett tíz év során, amikor is évszázadnyi változás és esemény sűrűsödött össze, nem írtam naplót a rohanó napokban. A naplóíráshoz lassú történelem szükségeltetik, csendes órák az elmélyült töprengéshez, kis történések hosszú széljegyzetekkel, de akkor a hajnalok hajnalán indult a lázas tevékenység, az éjszakába nyúltak a nappalok. Rohanva ettünk, talán állva aludtunk és egyszerűen sajnáltuk volna a drága perceket tűnődő írásokra fecsérelni. így aztán egybemosódnak azok a szorgos hétköznapok, csak a szirtként kiemelkedő eseményeket idézgeti fel alkalomadtán a botladozó emlékezet.) Nem valószínű például, hogy abban a művelődéspolitikai bizottságban, amelynek tagjaként annak idején hallgathattam Lukács György eszmefuttatásait a különböző, tárgyalásra került témákról, különösebben sok szó eshetett Goethe-ről, de bennem az maradt meg a „Gördülő Opera” tervéről folyt vitából. — mikor is egy zenei szaktekintély nagy ugrásnak tartván falura operát vinni, legalább féléves előkészítést, kísérletezést ajánlott —, hogy Lukács azt mondta: „Bele kell vágni! Kezdetben volt a tett, ahogy Goethe mondja, a gyakorlat a legjobb kísérlet.” Mit tudnak vajon Lukács Györgyről a nyugaton élő magyarság tömegei? Jól emlékszem egy clevelandi beszélgetésre, vendéglátómmal, az egyetemi professzorral, aki szinte naprakészen követi a hazai élet szellemi történéseit. Lukácsra terelődött a szó, és így összegezte a maga ironikus véleményét: „Nem szeretem, mert németül írt; mert nem kedvelte Madáchot; mert marxista pápa volt, aki csak két önkritikája között volt csalhatatlan.” Hajnalig vitatkoztunk Lukácsról; talán belátta a végén az előítéletek haszontalanságát, de nem vagyok meggyőződve, hogy megváltoztatta véleményét. Annak ellenére, hogy jól látta, milyen nagy volt Lukács hatása a társadalomtudományt tanuló diákokra. Azon az egyetemen is, amelyen ő is tanított. E cikk korlátozott terjedelme nem engedi a részletes kifejtést, csak néhány vázlatos megjegyzést enged, folytatva szinte a clevelandi vitát. Határon innen és túl közös büszkesége a magyarságnak, hogy a költészet, a zene, a matematika terén világraszóló magyar alkotók működtek és hatottak, akiknek művei gazdagították az emberiség kulturális kincseit. Joggal vagyunk büszkék atomtudósainkra, Wigner Jenőre, Neumann Jánosra, Szilárd Leóra, jóllehet korszakalkotó tevékenységük az amerikai tudományos intézetek kereteiben bontakozott ki, gondolataikat angolul publikálták. Sokáig élt és hatott az a tévhit, hogy nincs eredeti, önálló és csúcsszintű magyar bölcselet. Lukács Györggyel a magyar filozófia nagyszabású, kiemelkedő gondolkodót adott a világnak. „Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék ezennel én” — írta Petőfi a szabadságharc idején. A nemzethez tartozás választás dolga is. Lukács Németországban tanult, a német filozófián nevelkedett, legnagyobb szellemi élményeinek egyike Hegel volt és kis túlzással elmondhatjuk, hogy a modern filozófia „anyanyelve”: német. Lukács magyarsága mégis kétségbevonhatatlan, szellemi pályájának világítótornya, egész életműve egyik forrása és meghatározója Ady Endre volt. Tartósan soha nem szakadt el a magyar szellemi élettől, értő szemmel követte minden rezdülését. Nem kellett magát „visszaoltani”; Lukács sokszor volt túlzó a harc hevében, osztott és kapott sebeket, tévedett is nemegyszer. (Mint amikor egy optimista fejlődéselv nevében, a felszabadult magyarság és a fasizmust átvészelt emberiség szabadságélményétől áthatva, az új lehetőségeket kibontó korszak igézetében elutasította az Ember tragédiáját, Madách általa pesszimistának ítélt remekművét.) Lukács ott volt minden jelentős béketalálkozón, mélyen aggasztotta a hidegháborús fordulat és ez természetes is, hiszen a háború elleni elemi felháborodás vitte őt a baloldalra, ennek a gondolatnak volt elkötelezettje egész életében. Az európai szellem antifasiszta mozgósításában Lukácsnak oroszlánrésze volt, átérezte a népfront gondolat jelentőségét. Cselekvő jelenléte az évszázad szinte minden szellemi vállalkozásában magyarázza Lukács korszakos hatását. Ügy ismertem meg a felszabadulás után, mint aki minden értelmes gondolatot meghallgatni kész. Kíváncsi szellem volt, türelmes vitatkozó, aki nem legyőzni, de meggyőzni akarta mindenkori partnereit. Számomra ő az örök újrakezdő, az önmagát is szakadatlanul helyesbítő, az önmagán túllépő rugalmas emberész ideálja lett. Ez jellemezte viszonyát tanítványaihoz is: azt akarta, hogy folytatói legyenek, akik vitatják gondolatait, de a pontosabb, mélyebb, igazabb ábrázolás és nem a megtagadás értelmében. Emlékszem egyszer a vita hevében, amikor úgy tapasztalta, hogy legközelebbi társának érzett tanítványa magyarázta félre egy megállapítását, Hegelt idézte: „Egyetlen tanítványom volt, aki értett, az is félreértett.” Szerény volt, kedves és közvetlen. Nem elkápráztatni akart, hanem megértést kívánt, hogy a megértésből meggyőződés legyen és ennek alapján cselekvés is a jóért. Tőle hallottam milyen óriási szellemi és erkölcsi kincs a „Haltung”, a „Tartás”; az a magatartás, amelynek egy világnézeti elkötelezettség ad etikai fedezetet. A bécsi Fórumban jelent meg egy nagy tanulmánya a hatvanas években, amelyben újszerű gondolatokat pendített meg a szabadidő megváltozott szerepéről. Abban az időszakban ezzel a témával foglalkoztam, és arra kértem őt, beszélgessünk e kérdésekről. Találkozónk gyorsan létrejött és nagyszerű dolgokat mondott. Szóbahoztam, hogy a téma kutatójaként sem láttam azokat az összefüggéseket, amelyeket ő — más problémákról írva — képes volt megvilágítani. „Istenem, ha én is elmehetnék valakihez a saját kérdőjeleimmel, de jó is volna” — mondta elgondolkodó mosollyal. Az életmű már lezárt, de a Lukácsi gondolatok szakadatlan kihívást jelentenek számunkra, igénylik az alkotó vitát életútjának tanulságairól, szellemi örökségéről. SZÁNTÓ MIKLÓS FOTO: VÁMOS LÁSZLÓ 11
