Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-10-29 / 22. szám
A távolból is kegyelettel gondoskodhat hozzátartozója síremlékének méltó állapotáról. Évfordulókra és egyéb alkalmakra vállaljuk: síremlékek készítését, rendbehozását, áttisztítását, pótlólagos munkák elvégzését, véséseket, a későbbiekben folyamatos karbantartását, a síremlékek ápolását Budapesten és vidéken egyaránt. Várjuk szíves megrendelésüket. Érdeklődésük esetén részletes tájékoztatót küldünk. KŐFARAGÓ- ÉS MŰKŐIPARI SZÖVETKEZET Budapest Mező Imre út 10—12. H—1081 A közelgő Karácsony a szeretet, az ajándékozás ünnepe. Emlékezzék meg szeretteiről! A megemlékezés sokféle formáját biztosítja Önnek az OTP Ajándékszolgálata. Forduljon bizalommal most is befizetőhelyeinkhez, vagy az IKK A központhoz! ORSZÁGOS TAKARÉKPÉNZTÁR /g\ ikka IP Levélcím: H—1876 Budapest KOPÁCSY MARGIT Ha egy kis bagoly nagyon szereti a holdat, persze, hogy azt szeretné, ha minél tovább maradna az égen. És akkor az a bagoly legelőször is nesztelenül felkapaszkodna a fenyőfa legmagasabb csúcsára, és körülnézne. A hold észre sem venné, hogy figyeli, csak sétálna nyugodtan az erdők, kanyargó utak és tisztások felett, amelyek mind a tóhoz vezetnek. A fenyőfa csúcsáról az erdők olyan közel vannak egymáshoz, hogy könnyen át lehet repülni az egyikből a másikba, és a tó olyan kicsi, hogy ha egy bagoly nagyon szomjas lenne, talán egy kortyra kiinná. És igaz, hogy az egész erdő visszhangzik a nádas zúgásától, de akárhogy zúg, nem lehet szúrósabb, mint a fenyőfa tüskéje. És ha egy kis bagoly letapossa a nádast, kiissza a tó vizét, az erdő egyik válláról a másikra lépve eljut a legmagasabb fenyőfa tetejéig, akkor lehet, hogy a kelő nap is megijed attól a bagolytól. „Ügy megijedne, hogy sokáig elő se merne bújni, és akkor a hold tovább sétálhatna az égen — gondolta Küit. — Azt hiszem, legjobb, ha mindjárt hozzá is kezdek” — füttyögött vidáman, és kiállt a fészek szélére. Bátran kiterjesztette szárnyát, hogy átrepüljön vagy két erdő felett, de megbotlott a levegőben, és nem felfelé repült, hanem lefelé. És néha úgy repült, hogy bukfencet vetett. Egy gyantaillatú, dús ágra bukfencezett, de abban a pillanatban a süvöltő is kiugrott a fészkéből, és ugyancsak süvöltött. — Kergessük el! Ez az én emeletem! Hát persze, hogy az volt. Küit is tudta, csak elfelejtette, hogy a fenyőfa első emeletén a süvöltő lakik, és minden fa minden emeletén más madár fütyül. És Küit menekült. Nagy üggyel-bajjal átrepült a fenyőfáról egy idegen fára. A fa aljában sűrű bozót nőtt, és a bozót tetején a fülemüle fészkelt. Igaz, nem volt otthon, mert éjszakai hangversenyt adott, de minden pillanatban visszatérhetett. — Ha jól látom, a földszinti csalánbokorban is laknak, a holdat pedig egyáltalán nem látom — ijedezett Küit. És ha egy kis bagoly nagyon megijed, akkor továbbrepül. De az is megtörténhet, hogy nem repül tovább, mert egyáltalán nem tud még repülni. Így aztán csak széttárja a szárnyát, felborzolja a tollát, és ül az idegen fán, mint egy hatalmas, pelyhes labda. És ha ennek a labdának hajlott csőre van, és akkora szeme mint egy madárfióka, akkor lehet, hogy az a kis bagoly azért füttyög, mert fél, de az is biztos, hogy mások is megijednek tőle. A nádi poszáta is megijedt, mikor kirepült a csalánbokorból, és meglátta a nagy szemű, pelyhes labdát az ágon. Riasztotta azonnal a szajkót, a szajkó a bölömbikát, a bölömbika pedig úgy kieresztette a hangját a nádasban, hogy még a tó füle is belecsendült. Kárált, füttyögött az egész erdő. Küit csak hunyorgott, s forgatta a fejét rémületében, és ahogy forgatta, a csőre és a szeme hol hátul volt, hol elöl. — Jaj de édes! — mondta a mókus, de a szajkó rákiáltott, hogy „csend”! — és abban a pillanatban elnémult az erdő. Olyan nagy csend lett, hogy még a sün is felébredt rá. — Ügy látszik, éjszaka van — mondta, mert mindig hangosan beszélt magában, és szuszogva feltápászkodott. — Hát akkor induljunk. — De ahogy jobban kinyitotta a szemét, látta, hogy tévedett. — Már hogy lenne éjszaka, mikor hajnal van? — És nagy dérrel-durral visszabújt a fészkébe, hogy folytassa az alvást, mikor egyszer csak azt hallja: küit — Ha Küit gyakorolja a nevét, akkor mégis éjszaka van — mondta a sün, és másodszor is kibújt a fészkéből, de akkor meg úgy látta, hogy reggel van. — Küit, küit — füttyögött a bagoly. — Most már igazán nem tudom, hogy hajnal van vagy reggel, vagy éjszaka — bosszankodott a sün, és haragosan kicsoszogott az útra. Nézett jobbra, nézett balra, de bizony akkor már nem volt se hajnal, se reggel, csak a nap mosolygott az égen és Küit hunyorgott a fán. — Ez a haszontalan gyerek becsapott — szuszogott a sün. Felborzolta a tüskéit, és csak úgy recsegtek-ropogtak a száraz levelek, elhagyott csigaházak, tavalyi tobozok a lába alatt. — Küit — mondta panaszosan a kis bagoly, és abban a pillanatban megrebbent egy ág. — Ki ül itt? — kérdezte egy hang. — Küit. — Ki ül itt? „A szajkó” — gondolta szomorúan Küit, és nem válaszolt. Bizony jócskán eltelt a reggel, mire a madarak a szajkóval együtt nagy sebbel-lobbal elrepültek, és Küit egyedül maradt. Egyre közelebb húzódott az idegen fa törzséhez, mert a szemébe sütött a nap. Az éhség is gyötörte, a szárnya is elfáradt, mert túlságosan sokáig tartotta széttárva, és leeresztette felborzolt tollát, mert melege volt. — De hiszen te egészen kicsi madár vagy! — kiáltott fel a mókus, aki a lombok közül figyelte. — Biztosan elvesztél. Én is vesztem már el, de a szüleim megtaláltak. — Sok idő múlva engem is meg fognak találni — mondta bánatosan Küit, és beszélgetni kezdtek. — Most már majd csak eltelik a nap — sóhajtott a fenyőfa hetedik emeletén bagolyanyó, behunyta a szemét. Bagolyapó is szundikált, Küit pedig a holdról és a bagolyparádéról mesélt a mókusnak. — Az úgy van — mondta —, hogy szürkületkor a legbátrabb bagoly kiáll a fenyőfa csúcsára, és körülnéz. Ha látja, hogy a tó, az erdő és a nádas a helyén van, és nincs a közelben ellenség, akkor ez a legbátrabb bagoly kétszer megbillenti a fülét, mielőtt elszállna, és ez a bagolyparádé. — Igazán nagyon szép — mondta a mókus. — És lehet, hogy közben elalszom, mert már alkonyodik, de meséld el még egyszer, hogy kit szeret legjobban a hold. — Kit, kit? — kérdezte álmosan a nádirigó. — Küit! De akkor már az egész erdő aludt. Csak a fenyőfáról rebbent fel egy bátor bagoly kitárta a szárnyát, és nesztelenül, mint a nyíl, suhant a holdfényben a fiókájához. 29
