Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-09-17 / 18-19. szám
1. Kirándulás Balmazújvárosra, a Veres Péter emlékházhoz 2. Népdal, népi játék — Pirinyiné Győrfy Katalin gyakorló foglalkozást vezet 3. A tanfolyamnak otthont adó Debreceni Tanítóképző Főiskola 4. Zarnóczy Tünde és Lester László Zacharias a pádon, ahol először beszélgettek 5. Lázár Oszkár — előadói minőségében 6. Herterich Katalin, aki kivivta a tanfolyam elismertetését FOTÓ: VENCSELLEI ISTVÁN elképedve. — Összegyűjti talán a gyerekeket? — Nem, dehogy! Én utazom kocsival iskoláról iskolára, és egybenegyben van maximum három tanulóm. — Össze lehet állítani ilyen körülmények között használható órarendet? — Erre az év elején kerek két hetet kapok. Akkor egyeztetem, hogy a gyerekek milyen órákat adnak le a heti két anyanyelvi óráért. Mert az óraszámot emelni nem lehet. Többnyire a földrajzról vagy a történelemről veszem ki a gyerekeket. Szóval olyan ez, év elején, mint egy összerakós játék... Amikor kérdezem, mi a jó ebben a tanfolyamban, ő is, Lester László Zacharias is elsőnek ezt mondja: — A tapasztalatcsere! A svédországi magyar anyanyelvi tanárok ugyanis itt, Magyarországon találkoznak csak ilyen jelentős számban, és a debreceni tanítóképző falai között lehetnek együtt ilyen — viszonylag — hosszú ideig. Svédországban is tartanak ugyan továbbképző konferenciákat, de ezek egyrészt csupán két-három naposak, másrészt regionálisak, harmadsorban pedig csak ott rendezik meg őket, ahol több magyar nyelvtanár van, például Stockholm megyében. — De az én megyémben csak hárman vagyunk — mondja a gőtgatani Herterich Katalin —, és bizony három embernek nem rendeznek konferenciát. Azok a tanárok tehát, akik szétszórtabban élnek, nemigen tarthatnak kapcsolatot kollégáikkal. — Pedig talán számukra lenne a tapasztalatcsere a leghasznosabb — állapítja meg Lázár Oszkár. És ebből leszűrhettem a magam számára a második tanulságot: Minden befogadó országban más és más körülmények, eltérő saját ' igok között élnek az emberek .osetnlgoznak a nyelvtanárok. Éppiti ezért többet kamatozhat a szűdcebb körű — ez esetben a svédországi nyelvtanárok közötti — spontán vagy szervezett tapasztalatcsere, mintha franciaországi, amerikai és hollandiai magyartanárok adnák át egymásnak a módszereiket. Ezzel, persze, nem állítom, hogy a nemzetközibb munkamódszer-átadásnak nincs értelme. Van. De az anyanyelvi mozgalom a legtöbb helyen talán éppen napjainkban tart ott (úgy is írhatnám: ért el oda), hogy a befogadó ország nyelvére, nemzeti sajátosságaira kell építkeznie. És itt már nem arra gondolok csupán, hogy egészen más felkészülést, oktatási metodikát kíván, ha valaki egyetlen iskolában foglalkozik tizenöt növendékkel, akik ha akarnak jönnek, ha nem akarnak nem jönnek az órára, és egészen más módszert követel, ha Zarnóczy Tünde módjára egy-egy iskolában csak egykét tanulót kell magyarra tanítani, de rendes tanórán, méghozzá úgy, hogy hétfőn nyolc óra húsztól tízig egy hatesztendős aprósággal kell együtt „csúszkálnia a szőnyegen”, tíz húsztól tizenkettőig pedig — egy másik helyen — Ady líráját beszéli meg a tizennyolc éves növendékével. Ézek is fontos sajátosságok az anyanyelvi oktatás és oktató szempontjából, a lényeg azonban mégis csak az, hogy a tanítványok jó része már svéd anyanyelvű, angol anyanyelvű, francia anyanyelvű, és a magyar nyelvet ez esetben már nem első (anya-), hanem második vagy harmadik (nagyanya-, illetve nagyapa-) nyelvként célszerű oktatni. (A zárójelbe tett kifejezéseket Csapó Margit kanadai professzortól vettem át.) A debreceni pedagógus-továbbképző tanfolyam szervezői, vezetői éppen ezért hívták meg Lázár Oszkárt: tartson a svédországi csoportnak magyar—svéd összehasonlító nyelvtani előadásokat. A professzor tehát kétféle minőségben vett részt a kurzuson: hallgatóként is, előadóként is. És ez utóbbiként megpróbálta — ahogyan hallottam, sikerrel — vázolni azokat a hasonlóságokat, illetve eltéréseket, amelyek a két nyelvet jellemzik, és figyelmeztetett azokra a nehézségekre, amelyek a magyar nyelv tanításánál csakis Svédországban léphetnek fel. — Mert a kinn élő gyerekek nyelvtudása is teljesen eltérő — magyarázta —, a teljes magyar anyanyelvűségtől a teljes svéd anyanyelvűségig terjed. Az anyanyelvi tanároknak tehát valóságos fároszoknak kell lenniök, akik mindent tudnak, mindenre képesek, de legalábbis mindent két nyelven meg tudnak magyarázni. És máris levonható egy újabb tanulság: Ilyen körülmények között nem egyszerűen továbbképzésre van csak nagt/ szükség, hanem olyan továbbképzésre, amelyik kiegészül — mégpedig egyre növekvő mértékben — összehasonlító nyelvtani, később összehasonlító irodalmi, művészettörténeti, sőt összehasonlító történelmi előadásokkal. Olyasfélékkel, mint amilyent most első ízben Lázár Oszkár tartott. Ennek azonban van egy előfeltétele. Az, hogy a különböző országokból, ha erre mód nyílik, ne „csöpögtetve”, hanem csapatostul-csoportosan érkezzenek a továbbképzésre a tanárok. Mint most a svédek. És bár Földesi Béla — okkal — viszolyog a párhuzamos programoktól (július 25-én például a svédországiak is részt kívántak venni Csókos Györgyinek a népi hagyatékról szóló diavetítéses előadásán, amit csak a nemsvédeknek hirdettek meg), abból már semmi baj — berzenkedés, programmódosítás, sértődés stb. — nem származhat, ha a különböző nyelvterületekről érkező hallgatóknak az összehasonlító nyelvészeti órákat adják párhuzamos foglalkozásokon. Más lenne a helyzet akkor, ha a svéd (vagy más állambeli) hatóságok elfogadnának egy olyan továbbképzési metódust, amilyent Lázár Oszkár javasol: — Én azt szorgalmazom, hogy tegyék kötelezővé a leendő és működő anyanyelvi tanároknak a rendszeres hazalátogatást, a továbbképző kurzusokon való részvételt. Ez ugyanis az egyetlen védekezés az ellen, hogy anyanyelvi tudásunk ne kopjon. A javaslat valóra váltása kétségtelenül nagy előnyökkel járna, különösen akkor, ha a tanfolyam tíz napja három-négy hétre növekednék, mint ahogyan a professzor szeretné. Olyan előnyökkel például — a tudás gyarapodásán túl —, hogy ha a tanfolyam kötelező, már nem a tanárok vakációját csökkentené a részvétel, az utazás és az ittlét teljes költségét is a küldő állam fedezné. Nyilvánvaló persze, hogy a magyar házigazdáknak is föl kellene készülniük arra az esetre, ha netán mind a hetvennyolcvan anyanyelvi oktató egyszerre megjelenne Debrecenben. Ráadásul nem tíz napra, hanem egy teljes hónapra! Három-négy országból egy-egy nagyobb — 15—20 tagú — csoport lenne szerintem a legkedvezőbb. így mód lenne a szűkebb és a tágabb tapasztalatcserére is. Meg arra, hogy a világ három-négy sarkából összejött emberek a közös anyanyelv közvetítésével megismerjék egymást, közelebb kerüljenek egymáshoz. Itt van például Zarnóczy Tünde és Lester László Zachariás esete. A dolog 1979-ben történt. Tünde akkor volt itt Svédországból másodszor, László az USA-ból először... De mondják tovább a dolgot ők maguk! — Úgy kezdődött, hogy a tanfolyam első napján, a reggelinél találkoztunk — mondja az asszony. — Én már ültem, amikor ő a lányával bevonult — folytatja a férfi —, rögtön észrevettem őket, és tettem is egy megjegyzést rájuk: „Hogy ez a testvérpár milyen jól néz ki, így együtt!” — Mert akkor a lányommal együtt jöttem ide; ő akkor volt éppen 21 esztendős, ő is nagyon jól beszél magyarul, rengeteg népdalt is tudott, talán többet, mint az itteni fiatalok ... — A reggeli után aztán sétáltunk egyet, leültünk az egyik padra a Nagytemplom előtt, és elmeséltük egymásnak az életünket. Kiderült, hogy mindkettőnk mögött van egy elrontott házasság, hogy rokonszenvesek vagyunk egymásnak... — Röviden: szerelem az első féllátásra! És nemcsak nekem volt rokonszenves László, hanem a kislányomnak is. — Aztán elváltunk, mert nekem vissza kellett utaznom Amerikába. — De sűrűn leveleztünk, és 1980- ban ismét találkoztunk a tanfolyamon. A következő évben pedig László átköltözött hozzám Svédországba. — De megismerkedésünk évfordulóján mindig, mint most is, itt vagyunk Debrecenben, leülünk a Nagytemplom előtt a padunkra, és emlékezünk ... Azt hiszem, e véletlen találkozásból és következményeiből kár lenne általánosabb érvényű tanulságot levonni, abból már sokkal inkább, amit ez az egymásra talált két ember elmondott: A heti két órás nyelvtanítás nem sok eredménnyel jár, ha a szülők nem segítenek. Ebből következik, hogy az anyanyelvi tanároknak nemcsak a gyerekekkel, hanem otthoni környezetükkel is foglalkozniok kell. És nemcsak arról kell meggyőzniük őket, hogy engedjék el gyermekeiket anyanyelvi oktatásra, hanem arról is, hogy odahaza minél gyakrabban-sűrűbben beszéljenek magyarul. Ez — a szülők megnyerése-meggyőzése — legalább olyan fontos feladat, mint maga az anyanyelvi oktatás. Ehhez, persze, alaposan ismerni kell a tanulók és szüleik körülményeit, helyzetét, de még a terveiket is. Lester László Zacharias például megtudta, hogy az egyik növendék és családja Magyarországra készül. — Gondolt már rá, mit fog szólni odahaza az édesanyja — kérdezte meg a családfőt —, ha az unokáival csak nézik egymást, mivel a gyerekek nem beszélnek magyarul ?! És hány ilyen meggyőző, „testre szabott” érvre van szükségük a magyar nyelv tanárainak ahhoz, hogy eredményes legyen a munkájuk! Annyira," ahány tanítványuk van, s még így is csak a szülők fele-harmada támogatja őket. És most, hogy a svéd városok, megyék útjait járó nyelvtanárok, mindennapi „kalandjait” hallgatom, eszembe jutnak Lázár Oszkár szavai : „Az anyanyelvi tanároknak valóságos fároszoknak kell lenniök, akik mindent tudnak...” Azt hiszem igaza volt. -- i — ó 21
