Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-08-20 / 16-17. szám
Gy. Szabó Béla fametszetei Alakáfába nyikorgó falépcső vezet Brüszszel egyik belvárosi kapualjából. A hatalmas, egybenyíló szobákban — az egyik inkább műterem, a másik inkább lakószoba, de az átmenet szinte észrevétlen — a friss rend sem palástolhatja, hogy egyedülálló férfi a házigazda. Szabó André festőművész, a műteremlakás gazdája diszkréten félrevonul, papírt, dohányt fog cigarettát sodor, hagyja, hogy kedvemre köriilnézzek a bohém környezetben. A kandalló feletti falat kottákkal tapétázta ki, a kották mellett feltűnik egy hegedű, amely nem csupán dísz, házigazdám szívesen játszik rajta. A könyvespolcon egy párizsi emlék: Szabó André frakkban, cilinderben utcai muzsikusként hegedül a nagyméretű fotón. Az asztalon és az asztal alatt, a sarokban és a székeken felskicceit és befejezett grafikák, a falon számozott művek: festmények, monotípiák — figurálisak, absztraktok, álomszernek, realisták. Vajon melyik az igazi Szabó André? Talán az álomszerű, szimbolista? Mert a Tisztelet a Szülőföldnek című budapesti kiállításra is egy ilyen művel jelentkezett . . . „Nem kctődöm egyetlen stílusirányzathoz —- mondja —, mindig úgy festek, ahogy hangulatom diki álja. Talán a fény az, ami a meghatározó. Mindig is nagyon érdekelt a fény játéka, foszforeszkálása a tárgyakon, a fények kiváltotta plasztikai hg.tás.” Tisztelet a szülőföldnek ... — újra és újra eszembe kell, hogy idézzem a kiállítás címét Szabó André a „kottafal” előtt. A kandalló párkányán egy Bartók—Kodály lemez borítója a művész festményeivel Szabó André brüsszeli otthonában. Nem is annyira a képek tárgya folytán. De mert dugig tömött polcokat látok magyar könyvekkel — „szépirodalmat még ma is, több mint huszonöt év után csak magyarul olvasok” — s mert a művész újra és újra visszakanyarintja beszélgetésünk fonalát a szülőföldre, Szatmárra vagy a népi kollégis a évekre, amikor megtanulta szeretni és tisztelni Illyés Gyulát, Veres Pétert, Németh Lászlót, Darvas Józsefet, Sinka Istvánt , Féja Gézát. Most nyíregyházi kiállítására készül, s olyannyira telve izgalommal, kellemes feszültséggel, mintha az első nyilvános bemutatkozása lenne majd. Holott még Magyarországon, Belgiumban való letelepedése előtt hét kiállításon szerepelt, s azóta is esztendőről esztendőre követik egymást tárlatai. Karrierje úgy kezdődött, hogy lerajzolta a zajtai jegyző lányát. Nemrégiben a brüsszeli igazságügyi palota számára hatalmas, kél és fél méteres portrét festett a század egyik híres bírájáról. Most állványán egy macskafejű nőalakot látok kibontakozni — még nincs kész, így hát nem illő fotózni —, amely — mint mondja — a női nem megismerhetetlenségét szimbo izálja ... B. I. Több mint ötven évvel ezelőtt, 1932 telén metszette —Kós Károly bizt atására—a romániai magyar képzőművészet kiváló alkotója, Gy. Szabó Béla az első fametszetét, a Koldusokat. Mint ahogy nevéhez a Gy. (Gyulafehérvári) kezdőbetű hozzátapadt, s megkülönbözteti őt a hasonló nevűek között, úgy tartozik ma már elválaszthatatlanul személyéhez a „fametsző művész” elnevezés is. A kerek, termékeny munkásságot ünneplő évforduló hívta életre a közelmúltban Gy. Szabó művészetének keresztmetszetét bemutató nemzeti galériabeli kiállítást és az Irodalmi Múzeumban a Jelenések Könyvéhez készült illusztrációiból rendezett tárlatot. A kiskunsági Szánkon pedig az alföldi homokvilág ihlette fiatalkori rajzaiból rendeztek kiállítást. Gy. Szabó első nagyobb hatású művét, a Liber miserorum c. metszetkönyvet (1935) a szegények világa iránti elkötelezettség jellemezte. Lapjain a fekete-fehér kontrasztja társadalmi ellentéteket, szerénységet, sötétséget, komor tragikus hangulatot tükrözött. (Azóta több mint 1200 metszetet, kb. 15 000 tus, ceruza és szénrajzot készített, ezenkívül pasztelleket és olajképeket.) Az erősen szociális érzelmű belga fametsző művész, Masarel műveivel rokonítható Liber miserorum lapjait líraibb, ugyanakkor tanultabb, jobban szerkesztett metszetek követték. Az erdélyi táj szépségének, sokszínűségének felfedezése, a Szamos melléke, Bonchida, a Békás szoros, Kolozsvár környéke ihlették „barangolásai” legszebb emlékeit. A fametszet két színre redukált világa a fény-árnyék ellentétének érzékeltetésével a víztükör fodrozódásának játszi könnyedségét, a vakítóan ragyogó nap sugarait, a sűrű vegetációjú tavak, patakpartok gondtalanul élő flóráját és faunáját — többnyire az élet örömét — tárták a nem mindig optimistán jövőbe tekintők elé. Az oly híressé vált Fára mászó c. metszetén félbetört, csonka, sehová nem vivő fa törzsén felfelé igyekvő gyerek kiúttalanságával szemben az úti élményeiből táplálkozó lapok (Barangolókönyv, Hónapok) a művész természettől tanult életszeretetéről vallanak: „Minden születik, él és elpusztul, fűszál, évszázados fenyő egyaránt. így a táj is. Kiskorom óta rajongva bámulom a fákat-virágokat, azzal a meglepő tanulsággal, hogy öngyilkos növény nincs. Százszor is levághatod a fűzfa ágát: újra kihajt. Megölheted, de míg él, életkedvét elvenni sohasem tudod. Városaink egyre nyesett fái tudnának erről sokat beszélni. Csüggedéseinkben példát mutatnak.” (Hónapok [1973]). Lírai táj- és természetszemléletet tükröző — legkedvesebb — metszetei mellett szívesen fordul a magyar, szűkebben az erdélyi magyar történelem és kultúrtörténet múltbéli és kortárs nagyságai felé. Az égő tüzes koronával ábrázolt Dózsa (1944) a rendíthetetlen kitartás szimbóluma éppúgy, mint a tudomány, a magyar nyelv apostoláé, Apáczai Csere Jánosé. A dúc, a mondanivaló szolgálatában, hol kemény, éles, elnagyolt vonalak hordozója, máskor pedig líraian aprólékos, lágy, puha vonalak hálózzák be. Gy. Szabó Béla fametsző művészetének jelentős területe az illusztrációk világa. Csokonai Lilla-dalait, a Haja, haja virágom virágénekgyűjteményt, Dante Divina Commedia-ját látta el az illusztráció szerepét meghaladó művészi lapokkal. Legutóbbi sorozata, a János evangélista látomásai, a színesen, tömören szerkesztett egyetemes értékű művéhez, a Jelenések Könyvéhez készült 22 nagy méretű grafikai lap. CSORBA CSILLA 1. Dózsa, 1944. 2. A boldog Dante, 1964. reprodukció: 3. Horgászok, 1972. novotta ferenc 47
