Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-08-20 / 16-17. szám

túrán lett volna szükségünk protekcióra, hanem valahol délen, mint később kiderült Viehyben. Dr. Ádler, Botond Bárdja pedig, egy héttel Párizs eleste előtt, megkapta a vízumát és elhajózott Amerikába.

Így veszítette el Franciaország az Orléans-i Szüzet, másodszor is.

József Attila a semmi ágán

József Attilát 1924-ben ismertem meg, Márer György lakásán. Egykorúak voltunk, 19 évesek, de ő 16-nak is alig nézett ki. Ha jól emlékszem „átmenetileg” Máreréknál lakott. Vasárnap délutánonként ott amolyan ifjú-titán gyülekezetek voltak: kezdő költők, újságírók és válogatott szegénylegények, mint Pintér Ferenc, a később télikabáthiány miatt tüdőgyulladásban elpusztult komoly tehetség. Attila akkor még bohóckodott, gyerekesen édes versikéket olvasott fel, sőt bökverseket is és melegedett mindenki szeret etében.

De az idők múltak. Mindenki megpróbált „csinálni magából valamit” s én Olaszországban telepedtem le, mint a Világ tudósítója. Mikorra, úgy három év múlva, hazajöttem, egy nagyon megkomolyodott, sőt megkomorodott Attilát találtam a régi kisfiú helyett. Az egész világot hordta a vállán. Társasága és barátai is újak voltak. Vasárnapi találkozásaink akkor már Zsolt Béla lakásán folytak le, hol, Zsolték mellett, Ignotus Pali, Bálint Gyuri, Hevesi, Radnóti Miklós, Illyés Gyula és Feleki Géza voltak a törzsvendégek. A témák is komolyabbak voltak: előbb megtárgyaltuk a heti világpolitikát, majd rendszerint „Bar Kochbát” játszottunk. Majdnem mindig Attila nyert. Időnként Zsoltné. Hollós Ilona, a verseinket szavalta. Attilának később saját folyóirata lett: a Szép Szó. És hírek jöttek, hogy komoly problémákkal kezelik. Ez ekkor még csak abban nyilvánult meg, hogy mindent, gondosan éles logikával, de túl hosszan magyarázott. Láthatóan attól félt, hogy nem értik meg, vagy félreértik, pedig ő ugye, milyen világos! Ez, orvosa, dr. Bak szerint, aki szintén barátunk volt és ingyen kezelte Attilát, aggasztó szimptómának számított. Naponta be akarta bizonyítani a világnak — és önmagának — hogy világosan és racionálisan gondolkozik, vagyis teljesen normális. „Neurasthenia gravis”, mondta dr. Bak.

De közben sorra írta legmélyebb, legremekebb költeményeit, mindegyik irodalomtörténeti esemény volt.

1935—36-ra a szaporodó tünetek, és a versek is, már gyötrődő, agonizáló lelket mutattak. De amint állapota romlott, sorra jöttek a leggyönyörűbb, legmélyebb témájú, nagy költemények: a Dunánál, a Város peremén. S utánuk az átkozódó, megrázó versek a nőkhöz, kiket szeretni akart, de akik menekültek. S egy másik nőhöz a Mamához, aki elárulta, mert meg mert halni, rákban. Utolsó verseskötetének címe „Nagyon fáj" volt. Ez amellett, hogy a magyar költészet mérföldköve lett, ugyanakkor a legtragikusabb, lírában előadott kórtörténet is volt, rémítő világossággal. Mind remegtünk Attiláért, de nem volt segítség. Az egyetlen segítség, amelyre képes voltam, anyagi volt: segítettem egy szerzői előadói estet szervezni számára, ami majd valami pénzt hoz neki. A Magántisztviselők Szakszervezetének Andrássy úti palotájában olvasta fel legújabb verseit, zsúfolt teremben. Megrázóak voltak.

A felolvasás után együtt vacsoráztunk, Attila, feleségem, Mária és én. Amikor fejből idéztem egyik versét, Attila szemei megteltek könnyekkel . .. „Hát olyan sokat érek neked, hogy kívülről tudod a verseimet?”

— Attila — feleltem —, a legnagyobb magyar költő vagy!

Csak nézett rám hitetlenül.

Feleségem simogatta a kezét, hogy megnyugtassa. Vacsora után Attila sorra szívta a cigarettákat, dúdolt, majd hirtelen a hamutartóra mutatott.

— Látod ezt a három csikket? — súgta.

— Látom, de miért? —

— Ez azt jelenti — folytatta —, hogy hárman akarnak eljmsztítani engem.

Összetörve mentünk haza.

Pár hét múlva leküldték Balatonszárszóra, hogy eltávolítsák az állandó pesti konfliktusoktól. Ott megnyugodott és meghozta élete utolsó „logikus” elhatározását.

Nem akart elmegyógyintézetben elpusztulni, mint apja, vagy mint Juhász Gyula. 1937. december 3-án hajnalban kiment a vasúti sínekhez és a tehervonat elé feküdt. Azt hiszem, jól tette. Ma már ő is szobor Pesten, és mozi és utca és gimnázium. Az általam akkor fejből idézett vers utolsó sorai így szólnak:

A semmi ágán ül a szívem Kis teste hangtalan vacog Köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.

Robert Capa,

aki nem volt Frank Capra

A budapesti Szent István Főgimnázium udvarát, hol egykor futballoztam, egy keskeny kis utca, az Abonyi utca választotta el a Zsidó Gimnázium udvarától. A labdák gyakran túl magasra mentek és a szomszéd iskola udvarában kötöttek ki. Egy ebből eredő labdavisszadobás alkalmával ismertem meg egy olaszosan kinéző, merészképű kisfiút, kit Friedmann Bandinak hívtak. Egy év múlva hallottam, hogy „politikai aktivitás” miatt kicsapták az iskolából, és Németországba ment szerencsét próbálni. Sosem tette le az érettségit, de többre vitte, mint ezer érettségis.

Húsz évvel később Párizsban találkoztam az akkor már nevet szerzett fotóriporterrel, Robert Cápával. Letilt mellém a Café Capoulade teraszán. „Szervusz Keér” — mondta — „Emlékszel rám?” Persze, hogy a néhai Friedmann Bandika volt, az Abonyi utcából! Egy teljes éjszakán át beszéltük végig az elmúlt éveket, konyakozva, ami kedvenc lélekemelője volt. Éppen Kínából jött, ahol a japán inváziót fényképezte a londoni Pictore Post számára és éppen ment, mint a LIFE magazin fényképésze Madridba, a spanyol polgárháborút fényképezni.

— Hogyan lettél fényképész? — kérdeztem.

— Kínomban — felelte. — Berlinben éheztem, amikor valaki mesélte, hogy a nagy Rudolf Mosse kiadóvállalat jó pénzért vesz náci- vagy antináci tüntetéseken, verekedéseken készült fényképeket. Kölcsönkaptam egy ötdolláros boxkamerát és amit felvettem, a Mosse magazinok mind megvásárolták. Pedig a fele életlen volt — tette hozzá. — Gyorsan kellett dolgozni!

És ettől lett a kis Friedmann fiú híres: a kapásból felvett, sosem igazán éles, de élő akcióképeivel. Az elején még a gépzárat sem ismerte, mert a boxtengornak csak egy sebessége volt. Tíz kép közül nyolc életlen volt, de kettő remek ! Másik tulajdonsága (éppoly illogikus) vakmerőségig menő bátorsága volt. Minden utcai csatában, később minden háborúban, amelyet fényképezett, gondolkozás nélkül tette kockára az életét egy-egy jó képszögért. Nem tudott fényképezni, de fényképezett. Nem tudott filmezni, de ráfogta a filmkamerát a történelemre, és ami előtte volt, felvette. Két (KETTŐ) napos ejtőernyős kiképzés után, önként jelentkezett kiugrani a gépből Szicília inváziójakor ... és ki is ugrott. „Becsuktam a szemem” — mondta — „és ugrottam”. Ott kapott egy térdsérülést, mely egész életében kínozta. 1945- ben, a Rajna-menti harcokban csak azért nem halt meg, mert egy közvetlenül előtte álló G. I. Joe fogta fel a golyót. Homloklövés. Capa képsorozata, a helyette meghalt katonáról, szenzáció volt a LIFÉ-ban.

A napi életveszélyért a LTFE avval fizetett, hogy amint egy háború jött, alkalmazta, égig hirdette, de amint a nagy harcok elmúltak, kitette. Ő csak életveszély-specialistának volt jó. Az éles képeket mások készítették. Később könyvet is írt erről, „Slightly Out of Focus" (Kissé életlen) címmel. Nekem dedikált kötetét valamelyik barátom ellopta.

Egy ilyen, két invázió közötti kirúgás közben, mérgében elszerződött a konkurrenciához, a LOOK Magazine-hoz. Ez közvetlenül a D-Day előtt volt, s így a LOOK átküldte Bandit Európába, pardon, Angliába. Feltették egy muníciót és repülőgép-bombákat szállító konvojra. Capa legkedvesebb sztorija volt, hogy másnap, már kinn a tengeren, motorcsónak jött érte a konvojt kísérő hadihajóról, azzal, hogy a parancsnok úr ebédre hívja át Mr. Caprát! Cápát átvitték a hadihajóra, hol a Commodore kitárt karokkal fogadta, „dear old Caprá”-nak hívta és konyakkal itatta. Capa pedig szó nélkül megjátszotta Frank Caprát, a híres hollywoodi rendezőt, akivel összetévesztették. A tengernagy parancsára minden és mindenki a rendelkezésére állt, azt fényképezhetett, amit akart. Mire Angliába értek, készen volt Capa egyik kis remekműve: egy képriport „THE COMMODORE OF THE CÓNVOY”. Amikor ez, óriási sikert aratva, megjelent a LOOK-ban, a LIFE azonnal dupla fizetéssel visszaszerződtette az ál-Caprát. Amint vége volt a háborúnak, újra elbocsátották. Aminek akkor négyszemközt nekem elmondta őket, nem bírná a nyomdafestéket. A LIFE belső primadonna fényképész-klikkje ugyanis nem tűrt meg senkit, aki nem hasonlított rájuk.

Amint azonban új harcok kezdődtek Vietnamban, melyek, ekkor még csak a franciák ellen folytak, Bandi-Róbert, immár öregedve, sérült baltérddel, de ismét a LIFE hadifényképésze lett. Újra szükségük volt egy bolondra, aki a nyakát kockáztatja egy jó fényképért.

Ki ne emlékeznék Dien-Bien Phou nevére? Francia erőd volt Indokína felső sarkában, melyet a Viet-Kong felkelők, a híressé vált Giap tábornok vezetése alatt, bekerítettek, és elvágtak a francia főerőktől. A francia parancsnokság, kétségbeesett erőfeszítéssel, legjobb ezredéiből állított össze expedíciót a helyőrség felmentésére, ami, mint tudjuk sosem sikerült.

Ezekkel indult el Capa a dzsungelbe. A képek, melyeket hazaküldött, nem voltak rosszak, de nem voltak azok, amit a LIFE szerkesztői „a valódi, igazi Capa-képeknek” neveztek és vártak. Erről ment is egy távirat neki. És Bandi szegény, meg akarta mutatni, hogy közel ötvenévesen is, fájós térddel is, illúzióit veszítve is, ugyanaz a fenegyerek, aki 1940-ben volt.

A lassan haladó francia oszlop előtt mentek a marokkói légiósok, kik hosszú rúdon lógó aknakutató készülékekkel keresték a millió aknát az utakon. Aki ezt fényképezni akarta, persze mögöttük jött . . . már ha esze volt. Capa nyilván fejében hallotta a szerkesztő kérdését: — „Miért mindig hátulról, Bob?" Hirtelen előreszaladt, hogy így fényképezze őket. A katonák, hiába kiabáltak neki, hogy meg van-e bolondulva ? A következő pillanatban nagy robbanás. Bandi rálépett egy aknára, amely szószerint darabokra tépte. Beteljesítette a végzetet, amellyel Capa fél életén át flörtölt. Holttestét, ismétlem, darabokban, egy szép új haditudósítói egyenruhába öltöztették és ennek zubbonyára tűzte rá egy tábornok a francia becsületrend hadikeresztjét, Hanoiban. Ahogyan én Bandit ismertem, meg vagyok győződve, hogy nem is volt kedve rokkantán megöregedni.

43