Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-08-20 / 16-17. szám
Következetes szeretettel Bélus vak diihvel dobálja háta mögé a játékokat. Miután összeszedte, Anna néni kérlelhetetlen szelídséggel ragadja meg a kisfiú csuklóját és rakatja vele a műanyag figurákat egyik tálból a másikba. Bélus édesanyja összeharapja a száját, apja fejcsóválva figyel. A labda következik. Jól hallhatóan zörögve gurul ide-oda, Anna néni időnként meg is paskolja, hogy Bélus könynyebben rátaláljon. Pár percig játszik is, önfeledten, aztán zokogva karolja át Anna néni nyakát. A cirógatástól felbátorodik; a Boci, boci tarka első sorát kezdi dünnyögni artikulátlan hangon. Folytatni semmi pénzért nem hajlandó. Mindent ráhagyni? — Sajnálom — mondja Anna néni türelmesen a szülőknek. Hányszor ismételhette már el ezt a néhány mondatot! — Máskor is szívesen megnézem, mennyit fejlődött a fiuk, de új tanácsot nem adhatok. Nem kerülhet be a vakok általános iskolájába, amíg nem szobatiszta és nem tanul meg egyedül enni. Azt hiszem, nem elég szigorúak hozzá. Ha egy kicsit kiéheztetnék, elfogadna ő darabos ételt is. Tudom, nehéz ilyenkor egy szülőnek, de az ő érdekét nézzék! Bélus ötéves. Három testvére lát, ő azonban koraszülöttként inkubátorba, majd lélegeztetőgépre került. Nehéz eltalálni egy fejlődésben levő csecsemő oxigénigényét. A túladagolás következtében a szemlencse mögött felesleges sejtréteg képződött, s ez okozza vakságát. A lélegeztetőgép átfúrta szájpadlását és elpusztította elülső fogának csíráit. De amíg nem fogzott, megrágott ő mindent. Csakhogy aggódó édesanyja, aki nem is sejti, mennyit árt ezzel fiának, gondosan összeturmixolja minden ételét, ölbe véve eteti, pelenkában járatja és nem ad a kezébe semmit. Pedig szívós türelemmel önállóságra és szobatisztaságra szoktathatná. Kifejleszthetné tapintóérzékét, hogy később könynyen sajátíthassa el a Braille-írást. Bélus ma még csak ötéves, de nem marad örökké ölbéli gyermek. A pépes ételektől szép lassan tönkremegy a gyomra és maradék fogsora. Pelenkában pedig a szellemi fogyatékosok számára létesített egészségügyi gyermekotthonok egyik helyére jogosult csak. Anna néni — Jaj, de nehezen mondom ki még ma is az egészségügyi gyermekotthon nevét— sóhajt fel Anna néni, azaz Fehér Anna, a Batthyány téri plébánia alagsorában működő Szent Anna Gyermekotthon igazgatónője. — De ha a szülők elrontják a gyereküket, előbb-utóbb rákerül a „nevelhetetlen” címke. Amelyik időben, három vagy négyéves korában érkezik hozzánk, az sokat fejlődik, ellentétben a kilenctízévesen ide kerülő vak gyerekekkel, akiknél elmulasztották a képességek ébresztgetését. Az ingerszegény környezet, a folytonos kiszolgálás és önállótlanságra nevelés nagyon árt a kicsiknek; nehezen mozdíthatók ki ebből az állapotból. Szilvi négyévesen került hozzánk, már két bottal közlekedik. Edina jóval később, ő ma sem hajlandó járni, kocsiban toljuk. A keze is merev, sose csináltattak vele semmit, tapintóérzéke fejletlen maradt. Falatnyi szobában beszélgetünk, amely egyszerre tölti be az orvosi, az igazgatói és a fogadószoba szerepét. A frizsiderben gyógyszerek halmozódnak: javarészt nélkülözhetetlen szemcseppek. Anna néninek fel sem kell állnia a telefon mellől, ha adatokat kérnek tőle. Szabad kezével eléri a falba süllyesztett, egyre szaporodó irattár bármely kötetét és már olvassa is a kért adatot az érdeklődőnek. — Nem ez a fő baj — mondja. — A kicsik helyisége is szűk, és fölfelé emeletes ágyakkal sem terjeszkedhetünk, hiszen a mi gyerekeink halmozottan sérültek: látásuk mellett hallásuk vagy mozgásuk is károsodott. Ezért utasítja el őket a hely- és pedagógushiánnyal küszködő vakok óvodája és általános iskolája. Mi nyolc hét próbaidőre felvesszük őket, ennek a költségeit teljes egészében az egyház viseli. Amennyiben úgy találjuk, hogy a gyermek képességei fejleszthetők, értesítjük szüleit és az illetékes tanácsot, amely beutalja hozzánk. Célunk, hogy foglalkoztatását minél korábban megkezdjük, így lesz önkiszolgáló. Megtanul valamilyen munkatevékenységet, írni-olvasni, gépelni, levelezhet a többi vakkal, s intézheti saját ügyes-bajos dolgait. A gyereket tizennyolc éves koráig tarthatjuk itt. Ha előbb el tudja látni magát, visszamehet a családjához, vállalhat bedolgozást, vagy szociális otthonba kerülhet, utógondozásra. Mi pedig újabb gyereket vehetünk fel a megürült helyre. Ilyen körülmények között természetesen nem lehet szempont, milyen vallási! a rászoruló. A gyógypedagógiai segítséggel megvalósuló komplex, sokoldalú egyéni fejlesztés minden kicsit egyformán megillet. — Mennyire élveznék ezek a gyerekek, ha kertes házban lakhatnának — morfondírozom hangosan, amikor a plébánia csepp kertjét tekintjük meg. Szokatlan látványban lehet részük az ide látogató vendégeknek: gyönyörű, buján vegetáló növények, s a kert egyik oldalát — fura szomszédság — az Angelikapresszó üvegfala alkotja . . . — Sokfelé próbáltunk helyet keresni az otthonnak — mondja az igazgatónő —, hogy már adott helyre kérhessük az engedélyt. Három éven át tartott ez a kutakodás. Nagyon örültünk volna egy családi háznak, de anyagi erőnkhöz mérten igazán megfelelőt nem találtunk. Akkor vetődött fel az ötlet: kiürítjük ezt a Batthyány téri lakást. Idős néni lakta az alápincézetlen, két szoba étkezős szuterént, amely mozgássérült betegeknek nem épp a legalkalmasabb, de nem volt más választásunk. Vége a csendes pihenőnek, körülnézhetünk a szobákban. Mindenütt szinte kórházi tisztaság és rend uralkodik. Az ébredező gyerekeket gondos kézmosás után uzsonna várja az ebédlőben. A fürdőszoba is szűk lenne egy kétgyerekes családnak, mégsincs tolongás. A falon törülközők és kéztörlők sorjáznak párban, fölöttük a jel kis plasztikus figura. Lábastól almáig minden előfordul. A kád mellett ötletes emelőszerkezet, állítható műanyag székkel, amely a mozgásképtelen gyerekek számára is lehetővé teszi a fürdést. A folyosón kétoldalt korlát, a vécében mindenütt kapaszkodók segítik az önállóságot. — Ezt a széket már a rólunk készült televízióműsor után kapott adományból vettük —- informál Fehér Anna. — Futotta még új szőnyegekre, (ami itt életszükséglet, hiszen a mozgássérült gyerekek folyton a földön ülnek), szobakerékpárra, játékokra. Most családi házra gyűjtünk, hogy bővülhessünk. De sok szocialista brigád is felajánlotta segítségét: keddenként elkísérnek bennünket a játszótérre, ilyenkor minden gyerek mellé kell egy ember; vállalták, hogy megiinneplik a kicsik születés- és névnapját. Mások havonta egyszer kitakarítanak, javítják az elektromos felszereléseinket. Az Angelika presszóból pedig havonta egyszer uzsonnát kapnak a gyerekek. Az ebédlőben nagy a zsibongás, a gyerekek jókedvűen uzsonnáznak, mint mindenhol. Talán csak a felnőtt több körülöttük a szokásosnál. Három gyógypedagógus dolgozik az otthonban, egy közülük pszichológus is. Rajtuk kívül négy képesítés nélküli gyermekgondozó ügyel rájuk, hozzáértéssel és szeretettel, erről többször is volt alkalmam meggyőződni, amikor váratlanul betoppantam. Még három kisegítőre és egy négyórás adminisztrátorra van státus, nem számítva a gyermekorvosnőt. És sokan segítenek az esti fürdetésnél, mosogatásnál önzetlenül, társadalmi munkában. Elnézem a „nagyokat”, ahogy uzsonna után a délutáni foglalkozáshoz készülődnek. Olyanok, mint más gyerekek. Nem látszik rajtuk, hogy tudatában lennének állapotuknak, és ez jó. Nem szánalmat ébresztenek, inkább elismerést. Nem is tenne jót nekik ebben a korban a sok kudarcot jelentő látó környezet, ráérnek még a beilleszkedést gyakorolni. Magától értetődő bizalommal karolnak bele az idegenbe, de a két bottal küszködő Szilvia makacsul eltolja a kezem, amikor ösztönösen fel akarom segíteni a lépcsőn, s csak ennyit mond: Magam! Azt hiszem, őérte már nem kell aggódnunk. Nem elveszett emberke, hála követelni is tudó nevelőinek. Tamás felel. A Braüle-írásos olvasókönyvben biztos kézzel keresi ki Bársony István szép állatmeséjét, a Titkos tanyát, és olvassa sorban a mondatokat. Egy szóba újra és újra beletörik a bicskája. Mi ez? — erőlködik. — Aha, lomb — böki ki végül. — Mi az a lomb? — kérdi angyali türelemmel Fehér Anna. — — Hát. . . levelek — töpreng Tamás. — Meg ágak — súg Anna néni. — Majd a kertben mutatok neked lombot. Kivárni és követelni Dr. Szigeti Lívia nyugdíjas gyermekorvosnőt tiszteletbeli nagymamájukká fogadták a gyerekek. Ha meghallják a hangját, köré sereglenek, félelem nélkül mutatják a torkukat. Azazhogy . . . — Van két süket és vak gyerekünk, akikkel nehéz megértetni, mit is keresek a szájukban — mosolyog a fehér hajú doktornő — de a gyerekorvos „szerencséjére” csukott szájjal nem lehet sírni. A tíz bentlakó és öt bejáró makk egészséges, cáfolva azt a tévhitet, mely szerint a bejárók mindenféle betegséget hurcolnának be. Igaz, nagyon szigorúak higiénés rendszabályaink: vigyázunk a konyhában az ételükre, beléjük neveljük a gyakori kéz- és fogmosást, a külön tányér és kéztörlő fontosságát.
