Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-08-20 / 16-17. szám
A muzsika tizenöt szerencséje A Magyar Távirati Iroda jelentette: „A fővárosi Művészi Kézműves Vállalat orgonaüzemében két hatalmas orgona készül. Egyik a 'pannonhalmi apátság, másik az augsburgi Pankracius templom számára. A vállalat az augsburgi megrendeléshez versenytárgyalás révén jutott. Az orgonák, a megrendelők igényének megfelelően, mechanikus működtetésűek. Mindkét hangszer 40 regiszterből áll. Egyenként 2500 sípot kell beépíteni szerkezetükbe. A legnagyobb síp 6 méter magas, 80 centiméter átmérőjű, súlya 3 mázsa . . — A legkisebb sípja pedig 5 grammos —• folytatja élőszóval Kovács Gábor, az orgonaépítő üzem vezetője. — Az egész 8 méter magas, 14 méter hosszú. Ha szállítjuk, egyetlen hangszer 5 kamionban fér el. — Mivel nyertek a versenytárgyaláson, a híres német hangszeripar felségterületén? — 1976-ban jelentünk meg először a Budapesti Nemzetközi Vásáron, ahol az akkor új, mechanikus orgonánkat mutattuk be. Megvásárolták, és ma is közmegelégedésre szolgál a bécsi zeneművészeti főiskolán. Ez lett a belépőnk a nyugati piacra. A hangszer jó hangú, mutatós darab volt, nem volt ráírva, hogy ez az első ilyen gyártmányunk, csak mi tudtuk, mekkora harc előzte meg a létrejöttét. Legerősebben Lehotka Gábor orgonaművész szorgalmazta, hogy korszerű barokk orgonát építsünk végre, ne a régimódi, szeceszsziós, romantikus hangzású pneumatikus, elektromos hangszert. — Korszerű barokk . ..? — Igen — erősíti meg Kovács Gábor. — Ez az orgona éppen olyan szerkezetű és működésű, mint a 200 évvel ezelőttiek voltak, csak kovácsoltvas helyett acél tűtengelyek kerülnek bele. 1978 óta ott vagyunk minden évben a frankfurti hangszerkiállításon, mindig olyan orgonával, amelyet már előre eladtunk. Szobaorgonánkat ősszel küldjük újból kiállításra. Most ő ,,a nagy szerelem”. Gyönyörű, neobarokk faragású sötét fába foglaltuk, sikerült benne megteremtenünk a régi hangszerek hangulatát. Ez is viharban született. Gaál Antal, a tervezőnk megunta a sima szekrényeket, és íves formákat rajzolt elő, miközben mások kitartóan hangoztatták: „Nincs ember, aki azt a félméteres tömör fát megmunkálja. Lehetetlen!" Végül Kozma Anti szombat—vasárnap bent maradt az üzemben és kiesztergálta a szép, tömör konzolokat, amelyek a sípok kötegeit tartják. Az ívek és egyenesek vitájából remekmű született. Természetesen így sem boldogultunk volna a KüNSUMEX Külkereskedelmi Vállalat pártfogása nélkül. Annyira bíznak bennünk, hogy az előbbi igen drága orgonánk előállítási költségeinek felét a külkereskedelmi vállalat fedezte. — Mi volt a döntő az augsburgi megrendelés elnyerésében? — Talán az, hogy a Reiser Musik cég és személyesen Blomeyer úr. aki a cég billentyűs osztályát vezeti teljes kezességet vállalt értünk. Blomeyer úr nemzetközi tekintély a szakmában. Az ő szakértői közreműködésével jutottunk az augsburgi megbízáshoz. Ö a munkánkról ismer bennünket. A jó illatú famegmunkáló műhelyben beszélgetünk az orgonaépítőkkel. Mindössze tizenöten vannak, igazán rájuk illik: „Nem sokaság, hanem lélek tesz csuda dolgokat. . .” Sorra mutatják a munkában levő darabokat, sípládákat, szélládákat. Lábban számolják az alkotó elemek hosszát, ez is mutatja az orgonaépítés ősiségét. Egy láb = 32 centiméter. A sípokat egyenként készítik. Minden sípban, ládában másik hang van, ezeknek az értelmes összerakása a mesterség. Ismerkedem a mesterekkel, akik nem asztalosok, nem lakatosok, műszerészek, hanem orgonaépítők. Egyikük, Gaál István, hosszan sorolja a hangszerkészítés szépségeit. — Mindegyik orgona más, egyszeri. Ez a magyarázata, hogy megmaradtunk mellette akkor is, amikor megvetett mesterség volt a miénk. Az ötvenes években, amikor „minden más” épült az országban, csak orgona nem. Elmehettem volna asztalosnak, könnyebi) lett volna, családos ember vagyok, nehezen éltünk meg, de ha akkor mi feladjuk, ma nincs orgonaüzem. Pécsett a mienknél nagyobb Angster cég jogutódja ládagyár lett. Mi, a régi mestereinkkel, Gonda Nándorral, Szeidl Jánossal, kitartottunk az orgonák mellett. Miből éltek? —Az országban több mint 10 ezer orgona van, száz, több száz évesek, megromlott öreg hangszerek. Az egyházaknak nem volt pénzük a javításra, vagy ha igen, nagyon kevés. Idejött egy plébános, hogy valahol összegyűjtöttek 10—20 ezer forintot a felújításra, többet nem tudnak fizetni. Ilyenkor ennyiért kellett elvállalni a munkát. Az öreg, elporosodott orgonák tucatjait javítgatták így a dolgozók, majd egy évtizeden át. Most, amikor az egyháznak is jobban telik rá, a Műenüéki Felügyelőség is hozzájárul, gyakran megosztják a költségeket, a felújításkor rendszerint megtaláljuk a hangszerre szögezett kis cégtáblákat — javításkor szokás oda tenni —, s látjuk, hogy a hajdani kolléga milyen szegényesen, szinte minden új alkatrész nélkül dolgozott. Az orgonák lélekmentése egyben a szakma megtartása is volt. Az első új orgonákat a házasságkötő termekbe és a zeneiskolákba rendelték, ezzel kezdődött az újjászületés. A dolgozók többsége, akikkel én találkoztam, fiatal, s ahogyan elmondják nem túl hosszú életrajzukat, valamennyiben felfedezhető a zenélő orgona iránti állhatatos szeretet. Varga László életrajzából: — Zirci vagyok, gyermekkorom óta szeretem az apátság orgonáját. A családomnak nem állt módjában, hogy zenére taníttasson, pedig de szerettem volna azon a fenséges hangszeren játszani! Nem sikerült, de hangszerkészítést tanulhattam, s egész életemet hozzá kötöttem az orgonához. Varga László felnőtt fejjel tanult zenét, most okleveles kántor, és hétvégeken, ünnepnapokon ő szólaltatja meg a zirci apátság pompás orgonáját. Németh Tihamér, a sípműhely okleveles szakmunkása, szintén egy remek orgona és orgonista mellől került a szakmába. Pannonhalmán érettségizett, ahol Áment Lukács bencés tanár játszott az orgonán. — Tihamér is zirci születésű — egészít i ki az üzem vezetője, — S Varga Lászlóval együtt végzi a zirci orgona karbantartását — társadalmi munkában. Szakács Péter a csőri templom orgonaszavára lett hangszerkészítő. Édesapja a templom lelkésze, akinek a nagyobbik fia teológus, de a kisebbik az orgonát választotta. — Kovács Gábor, az üzem vezetője hogyan indult? — Én is muzsikusként — vallja be mosolyogva. — Mint minden korombeli kismuzsikus, úttörőzenekarokban játszottam. 18 éves koromig klarinétoztam, színházi zenész is voltam. Nem lett belőlem művész, de megmaradtam a muzsika mellett. 1978-ban hangszerkészítésből mesterlevelet szereztem, orgonából vizsgáztam. Itt, persze, ahol vezető vagyok, nálam mindenki jobban tud orgonát építeni. Valamennyien a zenétől indultak a mesterséghez. — Emlékeznek valakire, aki szakított a hangszerkészítéssel? Egymásra néznek. — Nem. Ezt a szakmát nem szokták elhagyni. Nem tudom, a szakma tartotta meg az orgonaépítőket, vagy ők tartották meg a szakmát. Most tizenöten vannak. SZÉL JŰLIA 34
