Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-08-20 / 16-17. szám

Az ötvenes évek elején viszont sok magyar új­ságírónak közös indulatból fakadó, de össze nem hangolt írása született meg s ezek ezt a közös címet viselték: „Mentsük meg a Balatont!" De hogyan jutott Közép-Európa legnagyobb édesvizű tava, a természet gyöngyszeme arra a sorsra, hogy meg kell menteni ? Erről iparkod­tam összegezni emlékeimet és ismereteimet, ame­lyeket ötven év alatt gyűjtöttem, mert a Bala­tontól sohase szakadtam el. Intő jel Mi volt az első jel, amely arra figyelmeztetett, hogy a Balaton nem csupán tündéri szépség, de gond is, ám a gondot senki sem vette komolyan. A keszthelyi öbölben fürödtem — a gyaloglás fele útján —, és meglepve tapasztaltam, hogy a másutt köves, vagy kemény homokkal borí­tott fenék itt iszapos, az ember lábszárközépig süllyed a dágványba. Csak később került a ke­zembe Cholnoky professzor riadója, aki már ko­rábban megállapította, hogy a Kis-Balaton át­vágása, természetes szűrő szerepének megszün­tetése végzetes hatással lehet a sekély tóra, de a tiltakozás eredménytelen maradt. Jó húsz évvel később, amikor a balatoni gon­dok először ütötték fel a fejüket a sajtóban, a balatoni írások kétféle előjelet viseltek. Akik a tudomány aggodalmait tolmácsolták, azok a víz minőségének megváltozása miatt hördültek fel, akik a tó és vidéke rohamos népszerűsítéséért álltak ki, azok a tudomány táborát kerékkötő­nek minősítették és azt hirdették, legyen a Ba­laton mindenkié. Ez a követelés kissé elkésett, mert a Balaton — és minden arra érdemes üdü­lőterület ebben az országban — mindenkié volt, már nem gátolták a nagybirtokrendszer Bala­­ton-parti „leágazásai”, a különféle káptalani bir­toktestek, érdekcsoportok az igazi üdülőkörzet kialakulását. A Balaton mindenkié lett, vágtat­va megindult a parcellázás, és leraktuk az alap­jait annak a balatoni „dzsumbujnak”, amely­nek a felszámolása — az összes nehezítő körül­ménnyel együtt — az utóbbi években kezd meg­valósulni. A keszthelyi öböl térdig érő iszapja el­indult hódító útjára, s kis híján megölte a ta­vat ... A halak bűne Akadtak bölcs kedélyek, akik azt vallották, a folyamat a tó természetes elöregedéséből fa­kad, megállítani nem lehet, nyugodjunk bele a megváltoztathatatlanba. És akadtak harcos kedélyek, akik azt vallották, hogy a tó sorsát fenyegető jelenségek az ember művei, meg lehet fordítani és vissza lehet szorítani valamennyit. Az érvek ütköztek és még ma is ütköznek, ma sincs megnyugtató válasz arra, hogy a Balaton­tól idegen növényevő halak betelepedése — be­telepítése milyen arányú károkat okozott a ná­dasok állományábai i. s ugyancsak nincs megnyug­tató válasz arra, hogy az angolnatelepítés mi­képpen befolyásolta a balatoni halállomány fej­lődését, illetve visszafejlődését. A Balatoni Halgazdaság kora tavasztól késő őszig — a tilalmi idő kivételével — szorgalma­san szűri a vizet kilométeres hálóival, nullára csökkenti a horgászok fogási eredményeit s a külföldi horgászok fogási lehetőségeit, holott a horgász-idegenforgalomnak kiválóak az esé­lyei a fürdőidény előtt és után; jól hasznosítható lehetőségei volnának, lehetnének, de — nem lesz­nek. Az érdekek ütközésének, az oktalan ma­kacsság és a tehetetlen harag összecsapásának nem az egyetlen pontja, a halász-horgász vita, mindössze jellemző frontja, amely napnál vilá­gosabban ábrázolja, hányféle csatát kell meg­vívni annak, aki a Balatont meg akarja men­teni. De nem a halak bűne volt az első „bűncselek­ménycsokor”, amely a Balaton veszélyes álla­potára irányította a közvélemény figyelmét. A közvélemény felhördült az ismétlődő nagy hal­­pusztulásokról érkező hírek hallatán, elítélt min­dent és mindenkit, akit el lehetett ítélni, de ma­ga nem mozdult. A sufnikorszak Már az ötvenes évek elején feltünedeztek a Balaton partján az első tákolmányok, gyorsab­ban, mint az elegáns és a környezethez illő szál­lodák, üdülőházak és telepek, s úgj'' tetszett, a tenyérnyi telkekre ragasztott deszkabódék vég­legesen elrontották azt a balatoni képet, ame­lyet az értő és gyöngéden érző szakértők maguk­ban kialakítottak. A „sufnikorszak” krónikaírói döbbenetes szá­mokat jegyeztek fel. A telekárak rohamos emel­kedésével arányosan zsugorodtak a telekmére­tek. Aki korábban hozzájutott egy kétszáz öles telekhez, az sürgősen eladta a felét és abból épít­kezett, a százöles parcellát két ötvenesre vál­tották fel, s az osztódás útján szaporodó telkecs­­kék olyan sűrűséget alkottak, mint a külváro­sok határához tapadó viskónegyedek. Levegőt­len, kilátástalan, reménytelen kis telkekből álló telepek lepték el a Balaton legszebb helyeit, természetesen közművek nélkül, s ez a körül­mény képezte a balatoni dráma második felvo­nását. A sok apró, legfeljebb alvásra alkalmas „villa” sok lakót jelent, a sok lakó sok szennyvizet s ez a nyári embersűrűség kivétel nélkül a Balaton vizét szennyezte. Az üdülők követelték a csator­názást, a vezetékes ivóvizet, de mivel a közmű­veket a helyi tanácsok pénz hiányában nem tud­ták a kívánság időszakában megépíteni, a Bala­ton vizének szennyezése tovább tartott — emel­kedő ütemben. Nem véletlen, hogy a sufnikorszak egybe­esett az idegenforgalom felfutásával. Európa felfedezte a Balatont, a magyar idegenforgalom a turizmusban rejlő gazdasági lehetőségeket, s kezdődött az a folyamat, amelyet a Balaton nagy korszaka kezdetének szokás nevezni. A felújítás Megépültek a nagy szállodák luxuskivitelben, s épültek azok a rangos magánvillák, amelyek kiadó szobáikkal részt kértek az idegenforgalmi piac hasznából. A szállodák környékéről köny­­nyebb volt eltávolítani a sufnimaradványokat, de a magánvillák és kisebb üdülők környékéről nem, így alakult ki a kettős arculatú partrész­letek sora, Hosszú és keserves csatározások foly­tak, az egyéni mohóság és a közérdekű aggoda­lom összecsapásai, sokáig és sikertelenül, mert még mindig felütötte a fejét a „Balaton minden­kié” című zsolozsma. A Balaton kibontakozását és Európa legnép­szerűbb üdülőhelyei közé való besorolását többé nem lehetett megállítani. Persze, nem is akar­ták. Ügy tetszett, a tó valóban kivirul, a parton a körülményeket meghazudtoló nagyarányú rendcsinálás kezdődött, nagy befogadóképességű kempingek létesültek, a magánvillák egyre szeb­bek lettek — bár, ha mindenhová illettek is, nem a Balaton partjára —, volt építő kedv és volt pénz, csak éppen ízlés nem volt. Húsz újon­nan épült balatoni villa közül tíz riasztóan stí­lustalan. Volt itt finn faház, spanyol hacienda és thaiföldi módra épült pagodatetős nyaraló, de csak elvétve a tájba simuló ház. A part minden kedvezőtlen jelenség ellenére kezdett „felnőni” a tóhoz és a környékhez, de a tóban tovább súlyosbodott a helyzet. A tó vize beteg volt. Algatömegek támadták azt a vizet, amelynek különleges minőségét költők és hidro­­lógus szakemberek dicsérték — ki-ki a maga vérmérséklete szerint. Nem arról van szó, hogy a Balaton vize különleges ásványvizes források­ból fakadt volna, mert a kutatások megállapí­tották, hogy a Balatonban nincsenek források. A vizet a vízgyűjtő területről érkező patakok, erek szolgáltatták, s ez a sokféle víz a tó med­rében, mint valami természetes keverőtálban vált selymes érintésű, lágy balatonvizzé — amely­nek kellemes hatását fokozta, hogy a sekély mederben a víz állandóan hullámzik, homok­­szemcséket sodor, s ez a víz úgy simogat, mint sehol másutt. A világhírű Balaton-víz megbetegedett. Meg­jelent úszó szigetek alakjában a kolokán, a tüs­kés hínár, s Keszthely felől kelet felé terjedő iszapfoltok jelezték, hogy a baj növekedik, a fo­lyamatosan ismételt vizsgálatok a vegyszerek, permetezőszerek, műtrágyák és a természetes híg trágya bemosódásának félelmetes arányait és ütemét igazolták. Menekülés A Balatoni Intéző Bizottság társadalmi testü­letek és hivatalos intézmények közreműködésé­vel elkészítette a tó diagnózisát és kidolgozta a gyógyítás módszereit, a kormányzat pedig igyekszik előteremteni az anyagi feltételeket és a szükséges eszközöket. A beteg tavat persze nem lehet egy év alatt meggyógyítani, de az or­voslás módszereinek intenzitása máris érezteti hatását. A Zala folyón, amely a tó vízgyűjtő területé­nek közel a feléről szállítja a vizet a Balatonba, visszaállítják a Kis-Balaton vízszűrő szerepét, és két tározón fogják fel a csapadék- és szenny­vizet. Ez az intézkedés öt év alatt megszünteti azt az állapotot (a vízminőség romlását), amit a húszas évek végén Cholnoky professzor tilta­kozása ellenére az akkori kormányzat teremtett meg, s majdnem végzetes helyzetbe sodorta a Dunántúl ékességét. Meggyorsult a parti csatornázás, megtiltották a hígtrágyát bőven termő állatenyésztő telepek építését a tó közelében, a meglévőket arra köte­lezték, hogy a szennyvíz elvezetéséről gondos­kodjanak, felülvizsgálták a műtrágyák és perme­tezőszerek használatát, minden eszközzel csök­kentik a bemosódás arányát — ily módon máris elérték, hogy a további vízminőségromlás meg­állt, erőteljes javulás mutatkozik a tó keleti me­dencéjében. Tihany, Siófok, Fűzfő háromszögé­ben a szakemberek számára is meglepő javulás következett be. A támadó iszap eltávolítása a tó medréből erőteljes ütemben halad, tisztul a víz a tihanyi félszigettől nyugat felé eső alsó-Bala­­tonon is, és minden remény megvan arra, hogy 1990-re a Balaton partjai között a „régi” minő­ségű, selymes tapintású, lágy és kellemes víz hullámozzék. Utójáték Elmondhatjuk, hogy a Balaton megmenekül. De a tartós menekülésről csak akkor beszélhe­tünk, ha minden szigorú intézkedést betartunk és újabbakat hozunk a szükség szerint. A tó ér­tékes vizének védelmét aligha lehetne fokozni, ha újabb építkezések gyarapítanák a nyári lakosság számát abban a térségben, ahol ez a létszám már 1970-ben elérte azt a nagyságot, amelyet 1980-ra terveztek a Balaton gazdái. Ebben az évben te­hát megszületett a balatoni stop, több építési engedélyt nem adnak ki, a tervezett, de el nem kezdett építkezéseket nenv szabad lefolytatni, üdülők és szállodák nem létesülhetnek addig, míg a Balaton emberi meggondolatlanságból szü­letett és emberi mohósággal végrehajtott túl­terhelésének nyomai — és emlékei — el nem múlnak. A jövő a Balaton hátországáé. Az északi par­ton csodálatos szépségű, nagyon öreg falvak sora húzódik tizenöt-húsz kilométerre a tótól, a somogyi parton erdei falvak fogadják azt az üdülőt, aki nem szereti a nagy fürdőhelyek zsibvásárét. A tó környéke egyre terjed, a nyári határokat mindig messzebb viszi az a természe­tes emberi igény, hogy a Balaton vonzásköré­ben töltse a nyári hónapokat — de a természet közelében is és mély nyugalomban. Űgv tűnik, ez az opál ékszer egyre szebben fénylik a ma­gyar tájban. 31

Next

/
Thumbnails
Contents