Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-08-20 / 16-17. szám
ismerik, mi a műalkotás szerepe a társadalomban, és hogy milyen pozíciót foglal el az emberek között az, aki irodalommal foglalkozik. Ez az elméleti alap, amelyhez a gyakorlati ismereteket az egyetem gyakorló iskolájában szerzik meg a hallgatók. Másodjára: az elméleti alapozást, ahol csak lehet, más téren is szélesítjük. Csökkentjük például — ismét az előbbi szakpárosításnál maradva — az irodalomtörténeti órák számát, és jóval többet foglalkozunk az irodalomelmélet modern irányzataival. Amit a magam részéről még ennél is fontosabbnak tartok, az az óraszámok csökkentése. A pedagógusképző egyetemeken a hallgatókat terhelő kötelező heti óraszám harminckét tő-harininenég\T között mozgott. Az elv és a gyakorlat ugyanis az, hogy a tudományos fejlődés legfontosabb eredményeit be kell préselni a tananyagba. A hallgatók tehát szinte reggeltől estig a tanteremben ülnek, és „befogadják az ismereteket”, anélkül, hogy megemészt hetnék őket. Az egészségtelenül — jó egy-másfél hónaposra — megnyúlt vizsgaidőszak éppen azért lett ilyen hosszú, hogy legyen idő legalább egyszerkétszer elolvasni a teljes ismeretanyagot. Nos, a szerencsés kilencvenhatok, itt Pécsett, csupán heti 25 órát töltenek az iskolapadban, a gyakorlótermekben, méghozzá csak délelőtt; a délután pedig az elmélyedésé, a speciálkollégiumoké, az irányított önálló foglalkozásoké, az este pedig a pihenésé, művelődésé. Magam is voltam egyetemista, éltem is köztük, oktattam is őket, így hát — úgy vélem — joggal kötekedhetek : — Ez az elmélet. Es ha a hallgatók nem elmélyednek, hanem tisztesség ne essék szólván, de lógnak?! A dókánhelyettes: — Nemigen tehetik, vagy ha mégis, már másnap kiderül. Először is azért, mert kevesebb lesz az úgynevezett nagyelőadás és több a gyakorlat, a szeminárium. Egy tanulmányi csoportban pedig nem lesz több 12 hallgatónál. Mindenkinek lesz tehát ideje megszólalni, nem úgy, mint eddig, amikor 24 fős vagy még nagyobb csoportokkal dolgoztunk. Másodszor: bevezetjük mi is a tutori rendszert. Igaz, nem egészen úgy, ahogyan ezt Angliában csinálják, inkább csak szakmai térre korlátozva, bár annak sem lesz akadálya, hogy a hallgatók mindennapi gondjaikkal is a tutorhoz forduljanak. — Kérnék ismét egy példát, mondjuk az irodalom szakról! — Az irodalmi tanszék heti hat órájából két óra lesz irodalomelmé-4 i • ' l 1 1. Képességfejlesztő foglalkozás a neveléstudományi tanszéken 2. A tanuló tanít: Gremola Marietta harmadéves hallgató biológiaórát tart a gyakorló iskola Vili. osztályában 3. A fonotéka stúdiójában Szénászky Mária a készülékeket kezeli 4. A könyvtár fonotékájában a tanárjelöltek FOTÓ: VENCSELLEI ISTVÁN leti, a második két óra irodalomtörténeti, a harmadik kettő pedig tutori, amikor is a tutor — azaz az oktató — és nem több, mint háromnégy hallgató megpróbálja közvetlen beszélgetésben-vitában az elméleti és a történeti, esetleg még a módszertani ismereteket is eggyéötvözni. Itt aztán végképp kiderül, hogy tanult-e a hallgató vagy pedig lógott. Ha pedig így lesz, az egyben azt is jelenti, hogy az úgynevezett szorgalmi időtől eddig hermetikusan elkülönült vizsgaidőszak alaposan megrövidülhet, hiszen a hallgatók tudásáról oktatóik folyamatosan, naprólnapra, hétről hétre meggyőződhetnek, méghozzá nem is csak szúrópróba-szerűen, mint a kollokviumon vagy a szigorlaton, ahol a szerencsés hallgató alapos tudás nélkül is kitűnőt kaphat, és egy hirtelen „rövidzárlat” elég ahhoz, hogy a jól felkészült „fát” kapjon, s utóvizsgára utasíttassék. És végül még egy lényeges különbség: a hallgatók itt nem ötödéven kezdik az iskolával való tényleges ismerkedést, mint a többi egyetemen, hanem rögtön, „gólyaként”. A pedagógiai és a pszichológiai foglalkozások egyharmada ugyancsak gyakorlat. Ezen felül, a képzés öt éve alatt, kétszer kilenc hetet szinte teljes egészében a gyakorló iskolában töltenek a hallgatók (ebben az időszakban csak heti öt-hat órán át lesznek elméleti stúdiumaik), mégpedig úgy, hogy két-három tanárjelölt dolgozik együtt egy-egy tanárral. — Ez a tanár lesz az — mondja a dékánhelyettes —, aki szinte mindent megmutat-megmagyaráz nekik, ami az iskola életében előfordulhat, és egyben bevezeti őket a módszertanba. A mi hallgatónknak tehát nem tanteremben mesélik majd el, hogyan kell tudásukat továbbadniok, hanem ők a gyakorló tanítás közben tanulják meg, gyakorolják be az irodalom vagy a magyar nyelv oktatásának a módszertanát. TANSZÉKEK ÉS OKTATÓK A magyar pedagógusképzésnek azonban nemcsak az az egyik gyenge pontja, hogy a szaktárgyak és a pedagógiai tárgyak elszakadtak egymástól, hanem legalább ilyen nagy baj az is, hogy maguk a szaktárgyak is szépen, rendre elkülönültek, önálló és független tanszékekhez kötődtek. Ez részben ismét a tudományok differenciálódásának, részben pedig az egyetemi hierarchiának tulajdonítható. A tantárgyi és tanszéki atomizáltság leginkább az egyetemekre, ezek közül is a nagyobbakra jellemző. Kiszámítottam: az Eötvös Loránd Tudományegyetemen egy magyar—történelem szakos hallgató az öt év alatt mintegy száz tantárgyat „vesz föl”, ír be a leckekönyvébe, és ezt a száz tárgyat mintegy 120 oktató „adja le”. Csoda-e, ha ennyi tantárgyat — amely körülbelül 35—40 tanszékhez kötődik! — nem lehet egyeztetni, logikusan egymásra építeni ?! A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem elméleti fizikai tanszékének egyik adjunktusa így jellemezte ezt az állapotot: — A mi oktatásunkra a „kisparcellás” módszer a jellemző. A hallgató végigmegy ezeken a parcellákon, a tantárgyakon, és így alakul ki a tudása. Pedig az oktatásnak integráltnak és komplexnek kellene lennie. De ha tudományos okok miatt, és állítólag csak ezek miatt, az elméleti fizikai tanszék elhatárolt attól a tanszéktől, amely a kísérleteket oktatja, akkor a mi hallgatóinknak sosem lesz komplex képe a fizikáról! És egy tanársegédtől, a kísérleti fizikai tanszékről, a következőket jegyeztem föl: — A tudományban el lehet ugyan választani az elméleti és a kísérleti fizikát, de az oktatásban semmiképpen sem lehetne. És mégis így van, mert valamikor egyszer megalakultak a tanszékek, a tankönyveket is megírták, akkor pedig maradjon így minden az idők végezetéig ? Úgy látszik, mégsem marad, legalábbis Pécsett nem. A főiskola — pontosabban a volt főiskola — e tekintetben előnyösebb helyzetben is van, mint az egyetemek, ebben az intézménytípusban ugyanis nem volt olyan nagymérvű a tanszéki atomizáltság, mint az egyetemeken. Ennek ellenére igyekeznek a tanszékeket még inkább összefogni, egyesíteni. A nyelvészeti intézet például az a szervezeti egység, amelyik a magyar, az angol, az orosz nyelvi tanszékeket „magába szívta”, egyesítette. Már csak egy kérdés van hátra: vannak-e, lesznek-e megfelelő számban és minőségben oktatók ahhoz, hogy a kísérlet sikeres legyen? A válasz: — Vannak és még inkább lesznek. Az oktatók egy része helyben volt, itt dolgozott a főiskolán oktatóként. Egy részét sikerült „idecsábítani” máshonnan. A vezető oktatók jelentős része azonban ingázni fog Budapestről Pécsre és vissza. A fővárosban maradnak főállásban, itt pedig másodállást vállaltak, s vállalták azt is, hogy segítenek keresni olyan fiatal, de már nem egészen kezdő szakembereket, akik hajlandók Pécsre költözni, hogy öt-hat esztendő múlva átvegyék a „vendégektől” a stafétabotot. A gyakorlat majd megmutatja egy-két éven belül, hogy indokolt-e az újítók optimizmusa. Hiszen minden azon múlik, hogy milyen az oktatógárda, hogy sikerül-e valóban intenzívebbé tenni a pedagógusképzést. Beválik-e például a tutor-rendszer? Lesz-e idejük, módjuk a tutorkodásra azoknak a vezető oktatóknak, akik a fővárosból járnak Pécsre oktatni? Lesz-e idejük, módjuk a beosztott oktatókkal foglalkozni ? Meglesz-e a megalapozott oktatáshoz elengedhetetlen tudományos háttér, hiszen az 1980/81. tanévi adatok szerint a tudományegyetemeken megközelítően 40 százaléknyi volt a tudományos fokozattal rendelkezi, oktatók aránya, ezzel szemben a tanárképző főiskolákon 5, a tanítóképzőkben pedig mindössze másfél százaléknyi. Az is kérdés* hogy nem lett volna-e célravezetőbb mondjuk Szegeden megkísérelni az egységes tanárképzést, hiszen ott tanárképző egyetem is, főiskola is működik; talán kevesebb előkészülettel lehetett volna megoldani az átállást, s oktatókat sem kellett volna messzi földről toborozni. Igaz viszont, hogy ott nehezebb lett volna az előítéleteket, ellenszenveket és féltékenységeket legyűrni, a tanszékeket összevonni, a tantárgyi arányokat gyökeresen megváltoztatni. . . A vállalkozás öröme és dicsőségo mindenesetre Pécsé, és a Janus Pannonius Tudományegyetemé — nemcsak a tanárképző karé, hanem a többi fakultásé is —; a megvalósulás öröme és dicsősége úgyszintén az övék lesz, majd ha kiterjesztik az egységes tanárképzést a természettudományi karra, a többi szakágra. 27
