Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-08-20 / 16-17. szám
EL-ALAMEIN ÉS A MAGYAROK Lajmnkbati rendszeresen jelentkezik itthoni lapokban tallózó rovatunk. Egyik kis beszámolónk az Élet és Irodalom c. hetilap cikkét ismertette, amelyben a szerző magyar neveket talált a második világháború afrikai frontjáról hátramaradt temetőben. Bajomi Lázár Endre kedves levélben reflektált erre a hiradásunkra, amelyben sok — számunkra eddig ismeretlen — tényt tárt fel. Levelét most teljes terjedelemben közöljük. Bokor László — még az őszszel — érdekes riportot közölt az És-ben a második világháború egyik híres és véres afrikai csatájának a színhelyéről. Az 1942. októberi ütközetről szólva írja, hogy a csatában „újzélandiak, a Délafrikai Unió katonái, az ausztrálok ,Tobruki patkányok’ néven ismert 9. hadosztálya, a skót Highlander hadtest” vett részt. De nem említi a szabad francia hadosztályt, amely már Bir Hakeimnél is kitűnt. Viszont meglátogatta a hatalmas katonatemetőt, ahol, úgymond, „lengyel és cseh neveket” talált, majd „egy testvéri szomszédságban: Sergeant G. Pataki, Corporal J. Sebes és Infantryman N. Kovács . . . Kik lehettek? Amerikás szülők gyermekei, vagy tudatos antifasiszták, akik zárt határokon, blokádokon és frontokon szöktek Észak-Afrikába! Senki nem tudja már”Nos, valamit azért tudunk! Tudjuk, hogy részben ugyanazok a magyarok harcoltak itt, mint Bir Hakeimnél, az idegenlégió híres, és a „sorból kilógó” 13. féldandárának katonái, akik nem zsoldos kalandorok voltak, hanem részben valóban antifasiszták (például a spanyol Köztársaság volt harcosai). Tudunk Kocsis Imre őrmesterről, aki már az eritreai hadjáratban is kitűnt, továbbá Vásári/ György törzsőrmesterről, Szabadi János őrmesterről, Szabadi Andrásról, Hosszú László szakasz vezetőről és még másokról is; a többiek közül csak azt a Balázs Györgyöt említem, aki a háború után hazajött és műfordítóként dolgozott. Többen már itt hősi halált haltak, például egy Ady (nyilván felvett név) János nevű közkatona. Az életben maradtak Egyiptomba kerültek, s itt kezelték a sebesülteket is. Többen részt vettek az el-alameini ütközetben is, köztük az imént említett Kocsis, mert később, amikor 1944 végén már francia földön elesett, nekrológja vitézi tettei közül El Alameint is említi. Egyébként ő volt annak a három magyarnak az egyike, akik bekerültek a De Gaulle alapította Felszabadítási Rendbe. Ami a „G. Pataki” nevet illeti, két Pataki-fivér is harcolt a 21. idegen menetezredben, egy másik pedig (László) a szabad francia erőkben, ő azonban még élt 1943-ban, tehát nem tudom, ki lehetett az al-alameini sírban nyugvó Pataki. B. L. E. ZRÍNYI BRÜSSZELBEN Az őszülő üstök és szakáll fiatalos arcot keretez, nagy, kamaszoK kacagásokkal, s az öles léptek, az élénk gesztusok sem egy ötvenes emberé. Sass Kálmán azonban ilyen ötvenes . . . Gyakorlott ujjakkal forgatja a pálcikákat, s göngyöli a snidlinges kacsahúst a palacsintacsíkokba, törzsvendégként üdvözli a kínai vendéglő patronját, akinek hamarjában összefoglalja, amit a pesti kisvendéglők örvendetes reneszánszáról mondottam az imént. A patron mosolyogva távozik, mi pedig — utolsó vendégként, — hallgatóságtól immár nem tartva — mintegy búcsúzóul rákezdünk: „En, az ki azelőtt ifiú elmével Játszottam szerelemnek édes versével Küszködtem Viola kegyetlenségével, Maskm immár Marsnak hangosabb versével Fegyvert, s vitézt énekelek, török hatalmát. Ki meg merte várni Szulimán haragját Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját, Az kinek Európa rettegte szablyáját ...” Jólesően formáljuk a veretes szavakat, élvezzük a helyzet csiklandóan bizarr voltát. Vacsorapartnerem készülő doktori disszertációjának, no meg hajdani magyartanárnőm szigorának köszönhető, hogy megajándékozhattuk magunkat e különös élménnyel: Zrínyit szavaltunk Brüsszelben, egy kínai étteremben . . . Sass Kálmán, ez az öles léptű, kamaszos gesztusú ötvenes kilenc nyelven beszól: anyanyelvén, a magyaron kívül franciául és flamandul — új hazája nyelvein —, oroszul, bulgárul, lengyelül, szerb-horvátul, latinul, görögül . . . Életútja, példája is bizonyítja, hogy a zenei tehetség és a nyelvérzék egyaránt a jó halláson alapszik. Érettségi után ugyanis - 1948-ban — a Zeneakadémián és a bölcsész karon kezdte el tanulmányait, zeneszerzést tanult Szabó Ferencnél, s nem sokkal ezután immár Belgiumban, a zenei tanulmányokat folytatta. Szeretettel emlegeti családja zenész tagját, a Pécsett élő Sass Dezső zongoraművészt, s dossziéja rej tekéből egy lapkivágás, a nyolcvanéves nagybácsit köszöntő születésnapi interjú is előkerül. A Belgiumba származott unokaöcs azonban hamarosan felhagyott a zenei pályával. Énektanárként is működött ugyan egy ideig, majd görögöt és latint tanít, ám közben folyton tanul valamit, hol közép-európai történelmet, hol filozófiát — majd szlavisztikát. Egyik tanára történetesen a XVII. századi barokk eposzokkal foglalkozik. A professzort érdekelné a Zrínyiász is. Sass Kálmán nekifog és - még 1964-ben - tanulmányt ír a Zrínyiász és két lengyel eposz összehasonlító vizsgálatáról. Egy nemzetközi kollokviumon találkozik Klaniczay Tibor professzorral, a témakör hazai tudósával, aki biztatja: írjon doktorátust, de úgy, hogy mondandóját az eposz-műfaj történetébe ágyazza. „Varázslatosan szép, izgalmas terület ... — mondja Sass Kálmán — az a közös ezen eposzok keletkezési körülményiben, hogy mindegyiküknek oly társadalom egyegy költő fia adott életet, amely válaszút, kihívás előtt állt akkoriban. És mind a végeken, civilizációk határán született ...” S hogy a nagy szerelem miért csak mostanság ígéri a doktorátusként való „beteljesülést” ? Sass Kálmán ugyanis időközben foglalkozott még ezzel-azzal . . . Megtanulta például az említett nyelveket. És nem is akármilyen fokon. Egy brüsszeli tolmács- és fordítóképző iskolában francia—orosz szimultán tolmácsolásra és orosz irodalomra oktatja a hallgatókat, akik a Közös Piac, a NATO, a Vámunió és egyéb nemzetközi szervezetek tolmácsvizsgáira készülnek. Emellett heti két órában a louvain-la-neuve-i katolikus egyetemen a szláv civilizációk történetét tanítja. „Szót kell, hogy ejtsek, és nem is keveset — jegyzi meg — a magyar történelemről is, hiszen szlovákok, horvátok éltek a Magyar Királyság területén.” De — mint megtudtam — máshová is „becsempészett” némi magyarságismeretet: egy Párizsban készülő vallástörténeti enciklopédia szerkesztősége kérte föl néhány szláv vonatkozású cikkely — szláv ősvallás, szláv keresztény eretnekség, bogumilizmus — megírására. Ajánlatára fogadtak elegy újabb cikkelyt: a magyar ősvallásról. „Ha doktori disszertációm — remélem most már mihamarabb — elkészül - mondja Sass Kálmán, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság egyetlen belgiumi tagja — volt tanáromnak, Hegyi Károlynak ajánlom majd. BALÁZS ISTVÁN AZ AZ EMBER, AKI A SZÍNHÁZI ÉLET VOLT Az egész olyan, mint valami mese! Kiváltképpen akkor, ha az ember rápillant a világ térképére. Az Egyesült Államokbeli Bridgeport nagyon messze esik Budapesttől. A kilométerek ezrein túl még a tenger is a két város közé ékelődik. Mégis, a távolság ellenére, két ember találkozott negyvenegynéhány esztendővel ezelőtt egy harmadik városban: az egyik egy lapszerkesztő volt, a Színházi Élet főszerkesztője, a másik egy fiatal bridgeporti kislány, s összekötötték sorsukat holtomiglan, holtodiglan. Ez a bizonyos bridgeporti kislány, Hornyák Peggy a fejébe vette: megtanul tökéletesen magyarul, úgy mint az óhazában beszélnek. Miután makacs volt, el is érté, amit akart, és a papjuk jóvoltából Budapestre került a Margit-gimnáziumba. Éppen 1930-ban. Hat esztendőt töltött itt, s mivel az apácák szigorúsága közismert, így csak a pad alatt olvasta a Színházi Életet. Azt a hetilapot, ahová Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Harsányi Zsolt, Hunyadi Sándor, Szép Ernő, Lakatos László, Somlyó Zoltán, Szomory Dezső, Karinthy Frigyes s mások is írtak. Az érettségiig ebből a lapból ismerkedett meg a magyar színházi világgal, a filmcsillagokkal, az írókkal — köztük olyanokkal, akiket a nővérek nem tanítottak — s felébredt benne a kíváncsiság Mr. Incze, a főszerkesztő iránt, akinek a neve ott díszelgett minden héten a lap tetején. 1936-ban váratlanul betoppant a mama, és haza vitte a tengerentúlra. — Sehogyan ismerkedett meg a férjével? — Oh az olyan, mint valami filmsztori. Színházban voltam — Herczeg Ferenc vitt el — s az előadás szünetében egyszerre csak azt mondta: Nini ott van Incze Sándor! Nekem abban a pillanatban „beugrott” a Margitgimnázium, meg a pad alatt olvasott Színházi Élet-ek, s naivul felkiáltottam: Mennyire szeretnék megismerkedni vele! Kísérőm bemutatott, sőt meghívta Inczét vacsorázzék velünk. — Sajnos nem lehet — felelte — hivatalos dolgom van. S azért este, mégis ott volt a vendéglőben, s később az anyakönyvvezetőnél is. Én ugyanis — bevallom—ismerkedésünk első pillanatában elhatároztam: ez az ember lesz a férjem! — S ha egy bridgeporti kislány elhatároz valamit . . . de beszéljen arról: milyen ember volt Incze Sándor! — Egy charmeur, olyan személyiség, aki mindenkit meghódított. Páratlan emberismerő volt, utolérhetetlen a munkatársak kiválasztásában. Telis-tele ötletekkel, kirobbanó energiával, vidámsággal, annak ellenére, hogy köztünk tekintélyes volt a korkülönbség, mégis szinte ő látszott fiatalabbnak. 1889-ben született Kolozsvárott, az ottani jogi fakultásnak lett hallgatója, de már akkor is jobban érdekelte őt a színház. 1908-ban Harsányi Zsolttal megalapította a Színházi Újságot, s utóbb 1910-ben Budapesten a híres Színházi Életet, amelyet 1938-ig szerkesztett. A mindéne volt a színház. Kéziratos, anekdotákban bővelkedő visszaemlékezéseiben megírja, hogy kisgyerekként ült először a kolozsvári társulat előadásán, hogy azután diákként törzsvendéggé váljon. — A Színházi Élet-nek, amikor itthon betiltották, akadt egy kilúgozott, halovány mása : a Színházi Magazin. Incze nem gondolt arra, hogy feltámassza a magáét? — De. Sándor 1939-ben érkezett az Államokba. Nem sokkal később megvásárolta a Stage című színházi lapot, és átszervezte, megindította. Az első szám címlapfotóját a hajdani pesti munkatárs, Munkácsy Márton készítette. Talán 6 vagy 8 száma jelent meg. Példányai ma már ritkaságnak számítanak, ezért úgy tervezem, a Széchényi Könyvtár színháztörténeti osztályának ajándékozom a birtokomban lévő számokat a Színházi Újsággal együtt. — Ezután mivel foglalkozott? — Színházi menedzserként dolgozott. Esküvőnk után megvette — némi baráti tőkével — a Theater Arts című lapot s ezt is a maga elképzeléseire formálta. Sajnos, sem a Stage, sem a Theater Árts nem jövedelmezett igazán, úgy, hogy ezt a lapját is tovább kellett adnia. A Színházi Élet mintájára közölt darabmellékletek azonban itt is szenzációszámba mentek. — Ezután ismét a színház következett? — Természetesen. Régi barátjával, Gilbert Millerrel dolgozott együtt. Miután híres volt mindig jó szimatáról: ő kereste ki a darabokat. így bukkant a francia Colette Gigi-jére, amely (bár Millernek nem tetszett annyira) mégis óriási siker lett. Egy fiatal leánnyal: Audrey Hepburnnel a címszerepben, Londonban pedig Leslie Caronnal, aki utóbb filmen is eljátszotta a történetet. — A kinti magyarokkal tartott kapcsolatokat? — Hogyne. Vértes Marcellal, Molnár Ferenccel, Korda Sándorral, Szirmai Alberttel, de szinte valamennyi nevezetesebb magyar megfordult nálunk. ÁBEL PÉTER 11
