Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-22 / 2. szám

A tavaszi szél rázza a munkaközvetítő ócska, kétszárnyú ajtaját. A riglik nem pászolnak a helyükre, s ahogyan a szél rohamozik, úgy kopog a zár nyelve, s a nedves hideg beszivárog a tágult réseken. Kint még hideg van s a teremben megzsúfolt emberek lélegzete sűrű, fehér párában csapódik rá az ajtó üveglapjaira. Egy lesoványodott, vékony nyakú, hegyes orrú legény a többiektől külön, ott áll a világosságban, s mindenféle ákombákomokat firkál rá az üvegre. Végül is kialakul egy tojás alakú forma, benne két pont, egy vonal függőlegesen, alatta egy másik vízszintesen s ez az a bizonyos fej. Együgyű játék. Mire, vagy kire gondolhat most ez a legény?

A terem szuszogásába, fecsegésébe, köhögésébe és krákogásába belezörög a telefon csengője. A hivatalnok hangosan kiabál a fülkébe, mintha alkudozna, s mintha a szavaival pergőtüzet indítana el egy láthatatlan ellenség felé. Néhány pillanat múlva új írás kerül föl a táblára.

— Tizennyolc-húsz asztalos kerestetik. — A hivatalnok szép kalligrafált betűkkel írta fel ezeket a szavakat, aztán anélkül, hogy pillantásra érdemesítené a körülállókat, viszszament a fülkéjébe.

— Asztalosok! — kiáltja valaki. — Nem halljátok?! Húsz-huszonöt asztalos az irodába!

Az asztalosok, mint az idegen részek, egyenként kiválnak a tömegből és gyönge reménnyel játszó gondolatok zavarognak a fejükben. A munkakönyvük a kezükben van, mikor az irodába belépnek s van, aki már az orrában érzi a meleg enyv, a nyers fa és a különféle pácok szagát.

— Ezeknek szerencséjük van — dünnyögik a megbolygatott emberek, s a szemeikből kiviláglik az irigység és a gyámoltalan tehetetlenség. — Harminc-negyven asztalos egyszerre, ez igazán nagy szerencse.

Az első csoport már kijött az irodából, s a teremben egyszerre átfordul a hangulat. Nem igaz az, amit a táblára kiírtak. Az a valóság, hogy egy ócska ládagyár munkásai sztrájkba léptek s innen, a közvetítőből szeretnének sztrájktörőket toborozni a helyükbe. Nem baj, ha asztalosok is. Hirtelen nő a kavarodás.

— Nem megyek! — kiabálja az egyik, — Inkább éhen döglök, de sztrájktörőnek nem megyek egy ládagyárba! össze-vissza beszélnek:

—. Egy ládagyárba sztrájktörőnek!... Ki kellene füstölni ezt a barlangot! El akarnak adni bennünket, mint a barmokat!

Jó ideig senkinek sincs ellenvetése ezek ellen a kitörések ellen. Az asztalosok igazsága világos és megdönthetetlen. De semmi sem örök életű. Az igazság fölvillan, és aztán jön valaki és letakarja azt a maga ostobaságával, és megnyomorítja a rafinált okoskodásaival.

— Ha elmennének, akkor sem dűlne össze a világ — mondja egy görbe lábú, idősebb ember észrevehető félénkséggel. De, hogy senki se ütötte fejbe az első szavai után, megerősödik a hangja, s már szinte hencegőn folytatja. — Én elmennék, ha értenék ahhoz a munkához. Tapasztalatból mondom, ha nem megy az egyik, akkor elmegy a másik. Sajnos, én csak egy pincér vagyok, s rám a kutyának sincs szüksége.

Valaki átható, mély hangon fölnyerít:

— Ha simon a meló, fiatal a dohány!

Az egyik asztalos odaáll feleselni a pincérrel :

— Azért nincs belőlünk semmi, mert eláruljuk egymást! Az ilyen emberek saját magukat dobják a szemétládába.

— Hát akinek otthon bőgnek a kölykei?! — kiabálja a pincér egyre nekivadultabban. — A proli ne akarjon urizálni! Ott kezdődik,

Kassák Lajos (1887-1907)

„A virágnak agyara van a felhőnek zöld kecskeszakálla minden a te szemeidtől függ s attól az acélcilindertől ami a domboldalon ketyeg": a magyar szürrealizmus és dadaizmus legmerészebb sorainak költője Érsekújváron született; apja gyógyszertári laboráns volt, anyja, Istenes Erzsébet, mosónő. Tizenegy éves korában kimaradt az iskolából, lakatosinasnak szegődött, $ tizenhét éves korában került fel Pestre, Angyalföldre, ahol vasmunkásként több gyárban és műhelyben dolgozott, de szocialista szervezkedés és sztrájkok szervezése, bérmozgalmak kezdeményezése miatt sorra elbocsájtották, majd „feketelistára" tették. Az irodalomra egy véletlenül a kezébe akadt Petőfi-kötet hívta fel a figyelmét, majd megismerkedett Ady és a „holnaposok” műveivel, s az ő hatásukra kezdett írni. 1909-1910-ben gyalog nekivágott Európának, s Ausztrián, Németországon, Belgiumon át Párizsig jutott, ahol megismerkedett Blaise Cendrars, Apollinaire nevével, az avantgarde művészeti mozgalmakkal, s ahonnan a követség toloncolta haza a fillér nélkül maradt, éhező, világcsavargó fiatalembert. Az autodidakta vasmunkásnak ez a csavargás volt az „egyeteme", s hazatérése utáni szabadversein már rajta van a jellegzetes „kassáki öntet" bélyege (Vas István): „a versek végtelen, forradalmas, káotikusan vajúdó, tűzben és füstben tekergő sorai a mai lelket zengetik meg, és a szavak, amelyeket mintha felrobbantott volna a világ katasztrófája, új pályákon keringenek" (Kosztolányi). 1915-ben jelent meg első kötete, az Éposz Wagner maszkjában, s ez év novemberében A Tett c. folyóirata, amelyet hamarosan betiltottak, s 1916- tói Ma címmel jelentetett meg újra. Kassák úgy folytatta a Nyugat művészeti forradalmát, hogy szembe is került vele, ugyanakkor a munkásmozgalommal is állandó vitái támadtak a művészet jellegének és szerepének eltérő értelmezése következtében. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, de a gyűjtőfogházból barátai megszöktették, s egy dunai hajóskapitány kicsempészte Bécsbe. Emigrációjából 1926-ban tért haza, s Dokumentum címmel új folyóiratot szerkesztett, Déry Tibor, Németh Andor, Nádass József és Illyés Cyula társaságában, majd 1928-tól tíz éven át a Munka c. folyóirat szerkesztője és a Munka-kör vezetője volt A harmincas években költészete klasszicizálódott. Kritikusai, Gyergyai Albert és Radnóti Miklós rámutattak arra, hogy Kassák költészete, amelyről ellenzői korábban azt hirdették, hogy „semmi magyar íz nincsen benne”, rejtett hajszálereken át egészen Petőfi és Berzsenyi világáig nyúlik vissza. A versek mellett állandóan festett és prózát is irt; a munkásság életét ábrázoló novellákat, regényeket, s megírta nyolc részből álló, Egy ember élete c. önéletrajzát is, amelyben a Tanácsköztársaság bukásáig beszélte el életét. A második világháború után a szociáldemokrata párt képviselője volt a parlamentben, s két folyóirat (Alkotás, Kortárs) szerkesztője. A két munkáspárt egyesülése után azonban „a népi demokrácia és Kassák Lajos viszonya nem alakult szerencsésen - pontosabban: mihamar megromlott", állapította meg visszatekintő tanulmányában életműve egyik legjobb ismerője, Kardos László. A költő évekig, hallgatásra kényszerült, csak 1956-tól kapcsolódhatott be ismét az irodalmi életbe. Ettől kezdve a kritikai viták fokozatosan elcsitultak körülötte, régi és új írásai folyamatosan megjelentek, képeiből itthon és külföldön egyre-másra rendeztek kiállításokat, s mind érezhetőbben kibontakozott életművének a fiatalabb nemzedékekre és az új avantgarde-mozgalmakra gyakorolt hatása, amit ő maga élete utolsó éveiben, s naplójának a tanúsága szerint azzal vett tudomásul, hogy figyelmeztette is az újabb nemzedékeket, nehogy „elszunnyadjanak az elődeiktől rájuk maradt, ma már iskolai jellegű kísérletezések zsákutcájában.”

D. M.

hogy segíts magadon, akkor az Isten is megsegít.

Valaki nevetve túlharsogja a vitatkozókat:

— Gyerünk a hiriggel emberek! Gyerünk, gyerünk! Nézzétek csak, hogy szökdösnek befelé a patkányok!

Amíg a vitatkozók majdnem egymásnak mentek a külön-külön igazságük védelmében, addig csikordulás nélkül kinyílt az iroda ajtaja, és az asztalosok közül néhányan sunyin és ügyesen, mint a tolvajok, beosontak a résen. Munkakönyvüket átnyújtották a hivatalnoknak, s aláírták a belépési blankettákat. Voltak olyanok, akik szerencsésen túlestek ezen a ceremónián, s már kint is vannak a teremből. A többiek is már az utcán szeretnék érezni magukat, egészen más az, kinn a szabad téren, ahol kellemesen fúj a szél, s a napocska derűs meleggel ragyog le a magasból.

Egy elhasznált, öregedő ember levett kalappal áll az iroda ajtajában. Arccal a tömeg felé fordul, a szemei idegesen pillognak, mint az olyan emberé, akit belső rémület nyugtalanít. Nem mer mozdulni, se előre, se hátra.

— Hírig neki! Hírig neki! — kiabálják a teremben. — Forró vizet a kopaszra!

Az ajtónyíláson át látni, hogy a hivatalnok fölkel a helyéről, fél karját az álldogáló hátának támasztja, s így tuszkolja ki az irodából. Az ember megveti a lábát, és nem akar mozdulni.

Valaki érte nyúl a tömegből és keményen előbbre rángatja.

Még hárman, négyen bújnak elő. Ijedtek valamennyien s mint a menekülő állatok, az iroda deszkafalához lapultan, el szeretnének húzódni a szigorú tekintetek elől. Néhányan a tömegből már ott gomolyognak az ajtó előtt, szó sem lehet az észrevétlen kimenekülésről.

A tömeg két pártra szakadt. Vannák, akik a .sztrájktörők mellé állnak, s vannak, akik megvadultan elszánt haraggal ordítozzák:

— El kellene velük bánni! Az ilyenék a mi legnagyobb ellenségeink! Húzzátok a nótájukat!

Egy micisapkás, gallértalan ingű ember föláll a pad tetejére és onnan kezd szónokolni. A vérteleh fülei kétoldalt elállnak a fejétől, mint az átlátszó hártya-szárnyacskák. Nincs bajusza, s keskeny ajkait úgy nyitogaitja, mintha fuldokolva, levegő után kapkodna.

— Ezékért a mulyákért nem lenne kár, ha valaki megnyúzná őket. Nem nevezhetők ezeik embereknek, ezek még az ókorban élnek, rabszolgatermészet valamennyi. Eladják magukat egy falat kenyérért, hagyják, hogy torkon ragadják őket, és kiszipolyozzák a vérüket. Én a háborúban voltam s azt mondom testvérek, inkább dögöltem volna meg ott a lövészárokban, mint hogy most ilyeneket kelljen látnom. Hol vannák azok a gyárak, áhol azelőtt dolgoztunk, kollektív szerződésünk volt s aki megházasodott, az becsülettel eltarthatta a családját?! Három gyermekem van testvérek, három szép farkaskölyök s nem tudok mit kezdeni velük. Nézzétek meg a füleimet, milyen átlátszók már a nyomorúságtól. De én azért nem engedek! Le az ipari rabszolgasággal!

Nem tudott betelni a beszéddel, egyre jobban nekitüzesedett, rossz fogai közül kibugygyant a nyál, és fehér habgyöngyök fröcsköltek szét a levegőben. A karjait széttárta,

18