Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-22 / 2. szám
— Főleg a kesztyűk miatt jöttünk ki — magyarázza a fiatalabb —, 250 forintért akarjuk elpasszolni őket, amennyiért a tanév elején vettük tavaly. Ezentúl nem bunyózunk már, akkor meg minek. — És a zakó meg a pulóverek? — Áh, egyedül ezekkel nem jöttünk volna ki. Annyi van belőlük, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni! Hát ilyen a zsibire járó eladók egyik típusa. Fiatalok, akik túladnak valami megunt holmin, hogy helyette divatosabbat szerezzenek. Ha nyereséggel — jó; ha veszteséggel — úgy se nagy baj. Ä Menyhárt fivéreknek különben igazuk van, ami a ruhaneműeket illeti: nézni is sok, annyi van belőlük. És van még rengeteg csonka szerviz: csészék, alj nélkül; csészealjak, csésze nélkül. És van teljes étkészlet is: ajándékba kapta a gazdája, nem tetszik neki, túlad rajta. Erre való a zsibi. Nagy Jánosné a Tanács utca 19-ből is porcelánfélével meg ruhaneművel állt ki. — És el fogja tudni őket adni? — Hát... Megmondom az őszinteséget: nem érdemes kijönni. Itt áll az ember hat órákat, és a bevétel szinte semmi. De ha nem csurran, hát csöppen. Nyugdíjas vagyok, ezzel is telik az idő. A legtöbb árus itt olyan, mint Nagyné vagy mint Élesné a Pacsirta utca 9-ből. Nyugdíjasok, akik időnként, ahogyan összegyűlik valami eladnivaló, egy kis keresetkiegészitésért eljárnak a zsibire. Élesné például csak néhány hónapja ment nyugdíjba, azóta hozza ide kitartóan, ami „az unokáktól meg a családtól lejön”. És a négy unokától nem is „jön le” olyan kevés. A nyugdíjas alkalmi árusok típusához tartozik — afféle altípusként — Hermann István fodrász, aki immár fölöslegessé vált szerszámait árusítja ki. — Ha pár forintot ki tudok árulni, az is jól jön a nyugdíjhoz. Ez azonban csak az egyik (és szerintem nem is fő-fő) oka annak, hogy a nyugdíjas borbélymester eljár ide. A lényeg: a társaság. Már reggel két öregúrral trécselt, és lám, cseverésznek hármasban most is szorgalmasan, holott nemsokára már fújják a levesnótát. Csigéékkel azonban más a helyzet. Nekik a zsibi jelenti a megélhetést, ők tehát a negyedik típust képviselik. Hetenként kétszer, szerdán és szombaton (a „zsibinapokon”) hajnali háromkor kelnek, a korai vonattal bedöcögnek Balmazújvárosról Debrecenbe, és ha süt a nap, ha esik, árulják a térítőkét, amelyeket Csige Józsefné a hét többi napján horgol, neccel, hímez. Most éppen NSZK-beli házaspár alkuszik tört magyarsággal két kézimunkára, de kívülük is akad a remekbe készült csipkékre vevő — vagy legalábbis érdeklődő — bőven. — Látom, megy a bolt — kezdem a beszélgetést. — Kell is, hogy menjen — feleli Csige bácsi —, mert rá vagyunk utalva erre a „mellékesre” nagyon. Én tanácsi hivatalsegéd voltam, nagyon kevés a nyugdíjam, a feleségem meg nem dolgozott, csak odahaza, szóval neki nincsen nyugdíja. — Gyermekeik? — Vannak, istennek hála, vannak! — lelkendezik a néni. — Hat gyerekünk is van, de mind kiröpültek, így csak kettecskén éldegélünk. Nem messze Csigééktől öt rézmozsár, hat ősöreg kávédaráló, három szénvasaló és sok más régiség kínálja magát. Már a mennyiség is árulkodó: ezeket nem saját padlásáról vagy kamrájából ásta elő az, aki árulja. Véleményem csak megerősödik, amikor egy fiatalasszony megkérdi a kávédaráló árát, s arra ilyen lakonikus választ kap: — Hat-ötven. — Hogy-hogy hat-ötven?! Ezt sokféleképpen lehet érteni! — Ezt csak egyféleképp — dobja vissza a szót az árus —•. Egy hatos, egy ötös és utánuk egy nulla. Aki akarja, megérti, aki nem akarja, annak meg tökmindegy, hogy menynyire mondom. A fiatalasszony megszégyenülten továbbáll, az árus pedig, aki bennem talán igazi vevőt sejdít, barátságosabb hangra vált át: — Hiába, aki egyszer nem gyűjtő, az nem ismeri ezeknek a holmiknak az értékét. — Maga gyűjtő? — Hát mi más lennék?! — Kereskedő. — Ugyan, kérem! — De ha egyszer gyűjtő, akkor miért adja el a gyűjteményét? — Hát látott már olyan gyűjtőt, aki nem ad el, csak vásárol?! Ugyanebbe a típusba, tehát a nem adózó kereskedőkébe, tartozik a régipénzes. Asztalán kötegekben állnak az inflációs bankók, skatulyákban az alumínium pengősök, fóliákba hegesztve az ezüstérmék százai. Most áll meg a stand előtt egy házaspár két kisgyermekkel, de az árus oda se bagózik, látja, hogy ezek nem vevők. És valóban nem. Stupinszki József és családja azért utazott Püspökladányból Debrecenbe, és azért jött ki a zsibire, hogy a két kislánynak, Erzsébetnek és Erikának, pulóvert, kabátot és ezeken felül néhány felnőttnek való ruhadarabot is vásároljanak. — Itt sokkal olcsóbban hozzájutunk, mint odahaza — állítja az asszonyka. — Az áruházba, ha csak beteszi a lábát az ember, már kiadott háromszáz forintot, s ami ott háromszáz, az itt ötven-hatvan. És nagyon szép dolgokat lehet itt találni, olyanokat, amilyenek az üzletekben nincsenek. Nekünk persze legfontosabb mégis az olcsóság. A férjem tehenész a Zöldmező téeszben, én segédmunkás vagyok ugyanott, és amióta megvan a két gyermek, nagyon meg kell néznünk, mire adjuk ki a pénzt. A 12 esztendős Katalin bezzeg nemigen nézi meg, mire költi kétszáz forintját, ugyanis inflációs német márkát vásárolt a régipénzesnél. — Értesz valamit a pénzekhez? — faggatom, ő meg a vállát vonogatja. — Csak most kezdtem vele foglalkozni, de annyit azért tudok, hogy ezeket nagyon olcsón vettem! — Aztán honnan tudod? — Hát onnan, hogy a nyugatnémet márka ma hivatalosan 16 forintot ér, és ha ezekért csak tízet kapok is, mert ugye régiek, akkor is a tízszeresét teszem majd zsebre, mint amibe kerültek. Kati tehát azt hiszi, hogy becsapta a régipénzest, aki viszont tudja, hogy „átverte” Katit. Néhány standdal odább azonban mindkét fél elégedett lehet: Stupinszkiné megvette a kis kardigánokat. Két százassal fizet, és Élesné még vissza is ad belőle. GARAMI LÁSZLÓ 1. A kesztyűket az iskolai sportszakkörben használták 2. Valódi svédacél borotvák 3. Most éppen.egy NSZK-beli házaspár vásárol 4. Ami kikerül a háztartásból, bekerül a zsibire 5. A zsibi FOTO: VENCSELLEI ISTVÁN 11
