Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-11 / 12. szám
Egy „vegyesházasság” lagziján. Az ifjú pár: Szabó Ida és Franz Felsleitner FOTO: NOVOTTA FERENC „nincs valóságos alapja annak a vélekedésnek, hogy a kétnyelvűvé vagy kétkultúrájúvá válás szükségképpen az identitástudat elvesztését vagy szétfoszlását jelenti”. Burgenlandban ma már csak hetven éven felüli idős emberekkel találkozhatunk, akik még magyar középiskolát végezhettek, a fiatalok legfeljebb tízéves korukig tanulhattak magyarul az elemi iskolában. A magyar iskola 1957-ben szűnt meg Felsőőrön, az „iskola bezárására szavazó kétnyelvű közösség rendeletére”. Számos hamis vagy igaznak vélt vélekedés, érzelmi hozzáállás váltotta ki ezt a döntést. Gál Zsuzsa debreceni születésű nyelvész, antropológus, a New Brunswick-i Rutgers College tanára Felsőőrön vizsgálta a nyelv és a társadalom viszonyát, a társadalmi változások kihatását a nyelvre. Arra kereste a választ, hogy mi az oka annak, hogy „400 éves magyar—német kétnyelvűség után a német kezd a magyar helyébe lépni a gazdasági életben, a helyi vendégfogadóban és a családi otthonokban zajló mindennapi nyelvi érintkezésben”. A magyart „haszontalan” nyelvnek tartják, mert szerintük csak paraszti munkát lehet végezni tökéletes némettudás nélkül. Nincs tehát a magyar nyelvnek presztízse. Moór János, a BMKE elnöke mondta 1980. évi újévi köszöntőjében a következőket: „Magyar anyanyelvűnk és sajátos népi kultúránk az egész nép számára többletet, nyereséget jelent, ezért éppen akkor vagyunk hű burgenlandiak, ha nyelvünkhöz és hagyományainkhoz ragaszkodunk. Ha ezt nem tesszük, akkor a közös ügyet megrövidítjük, megkárosítjuk, mert a kulturális és gazdasági élethez nem járulunk hozzá ezzel az értékes magyar többlettel. Minden kisebbségnek nagy kísértése, hogy néha önmagában kételkedik, s mi sem vagyunk ettől mentesek. Azért lassan okulunk. Ma már kevesen vannak az olyan magyar szülők, akik nem engedik gyermeküket magyarul beszélni, mert attól félnek, hogy annak az iskolában magyar anyanyelve miatt nehézségei támadnak. Ennek a félelemnek alaptalan voltát sok példával lehet bizonyítani. Bár a hetvenes évek legvégén épp a magyar kultúregyesület áldásos tevékenysége, a két ország közti egyre javuló kapcsolatok, utazási könnyítések következtében megnöveyekedett az érdeklődés a magyar nyelv és kultúra iránt, látványos növekedésre nem lehet számítani. Míg a felsőőri népiskola 1965—66- os tanévben a beiratkozott 527 tanuló közül 146 volt magyar anyanyelvű, addig 1975—76- ban a 455 tanuló közül már csak 49. 1979. július 12-én alakult meg Bécsben, a kancellári hivatalban a burgenlandi magyar népcsoport nemzetiségi tanácsa (Volksgruppenbeirat), amely nyolc tagból áll. A BMKE- ből négyen vesznek részt munkájában: Tölly Júlianna, mint a tanács elnöke, Szeberényi Lajos mint elnökhelyettes, Moór János és Kulmann István. Az evangélikus egyházakat dr. Gyenge Imre, a római katolikus egyházat dr. Radnai Tibor, a szocialista pártot dr. Seper Károly, a néppártot Seper József képviseli. A tanács feladata: törődni a magyar népcsoport kulturális, társadalmi és gazdasági érdekeivel. A tanács nem Ausztria összes magyarját képviseli, hanem mint ahogy Kreisky kancellár is mondta, „azokat a magyarokat..., akik egy bizonyos kultúrközösségben élnek”. 19 telepedett családok nagyon gyorsan elhagyták a nyelvüket. Így volt ez nálunk is a dualizmus korában, mikor például a főváros olvasztótégelye lett a különböző nemzetiségű ipari munkásságnak. Gyenge Imre tanulmányából tudjuk, hogy 1955-ig a magyar gyerekek egy része járt csak német nyelvoktatásra. Ezúton azonban olyan szemléletváltozás következett be, amely sajátos módon minden kisebbségre leselkedik. A szülők többsége azért nem taníttatta gyermekeit magyarra, mert attól félt, hogy ez megakadályozza a gyerek fejlődését. Hogy ez mennyire téves felfogás, azt ma már tanulmányok sora bizonyítja. A kétnyelvű gyerekek pl. jobban szerepelnek a „konkrét operacionális gondolkodást” mérő teszteken, mint az egynyelvű gyerekek. Szegényítő kétnyelvűségről csak ott beszélhetünk, ahol az etnikai kisebbségek tagjai társadalmi nyomásra kényszerülnek anyanyelvűket feladni. Ausztriában azonban erről szó sincs. Erről mondta Szeberényi Lajos, hogy „Nálunk már évszázadok óta megvalósult sok óhajtó szív álma az egyesült Európáról. Itt szabadon használhatta és használhatja mindenki anyanyelvét, úgy kérheti Isten áldását imájával, amint édesanyjától tanulta: németül, horvátul vagy magyarul.” Lambert kanadai nyelvész megvizsgálta a kétnyelvűségnek az etnikai identitástudatra gyakorolt hatását, s megállapította, hogy a lakosság és ezen belül a magyarság számának az alakulását! A fenti összeírásokban nem szerepelt olyan kérdés, amely a személy nemzetiségi hovatartozását firtatta volna, csupán az anyanyelvre voltak kíváncsiak. Mivel az 1961. évi népszámláláskor azt tudakolták, hogy a családon belül milyen nyelven beszélnek, ezért tűnik a tíz évvel későbbi adatokhoz képest meglepően magasnak a tiszta, tehát nem vegyes nyelvű magyarok száma. 1971-ben a gépi feldolgozás megkönnyítése miatt már módosították a kérdőívnek ezt a pontját. A német nyelv használatánál csak egy X-et kellett tenni a kockába, míg a másik nyelvet ki kellett írni, s ezt a fáradságot kevesen vették. Szembetűnő a nagyarányú visszaesés Felsőőr esetében. Ne felejtsük azonban, hogy városról, mégpedig Dél-Burgenland gazdasági és közigazgatási központjáról van szó. A másik két, bizonyos értelemben elzárt településhez képest Felsőőr nyitott, ez a város fejlődött a legdinamikusabban ebben a térségben. Mint már korábban említettem — s ez mindenütt így van —, az 50-es évek végén jelentkező gazdasági konjunktúra nagymértékben befolyásolta a kisebbség anyanyelvi hovatartozását. Míg a fenti három település lakóinak többsége 1950-ben is még a mezőgazdaságban dolgozott, addig a gazdasági konjunktúra, az ipar csalogató hatása következtében az ingázó vagy a máshol, német nyelvközegben leT
