Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-28 / 11. szám

I

I

4

nő magyar lehet. A jelenség meglepő, újszerű. De így van s ismétlem, egyre több rá a példa a föld minden részén. Hazafinak lenni — egy nép egységébe tartozni — már nem olyan szűkkeretű, mint ötven vagy száz éve ... Egyegy nemzet ősi fészke valóban a közös ősöktől örökölt anyanyelv. De a nemzet már nemcsak a nyelvben él. Él azon túl is. Úgy értve, hogy más nyelvet beszélve, sőt ápolva. Van nemzeti érzés nemzeti nyelv nélkül. És volt is... Széchenyi és Eötvös és velük a reformnemzedék kitűnőségei seregestül előbb voltak jó magyarok s csak azután tanultak meg jól magyarul. Ha egyáltalán megtanultak. Az aradi vértanúk híven és büszkén adták életüket a magyarságért. Noha csaknem a felük a búcsúlevelét nem magyarul írta s volt köztük, aki csak a rohamra indító vezényszavakat tudta a huszárok nyelvén. «-Hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen.« Széchenyinek ezen a mondásán mi valaha egyhe malíciával ezt a csúsztatást végeztük: Magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen.”

Illés Endre következik. Nem tagadhatja meg önmagát, finom elemzést ad nagy barátja költészetéről. Hangja eleinte fátyolos, alakja megtört, aztán erőre kap, és mind erősebben, hangosabban hallatszanak a csiszolt, ve-1. Az egyházi szertartást Bellon Gellért címzetes püspök, pécsi segédpüspök celebrálta

2-3-4, Koszorúk

Illyés Gyula ravatalán

5. Jobbról: Sütő András, Aczél György,

Óvári Miklós,

Köpeczi Béla, Boldizsár Iván,

Vas István,

Kállai Gyula,

Juhász Ferenc S Hegedűs László

6. Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének részvétnyilvánítása Illyés Gyula lányának, özvegyének és vejének

FOTO: NOVOTTA FERENC

retes mondatok. Utána Sütő András beszél: a határokon túli magyarság nehéz búcsúját hozta. A megrendítő beszéd utolsó szavai Flóra asszonyhoz szólnak, aki a ravatalnál, a család körében ült a szertartás alatt, és sűrű, sötét fátyollal takarja be bánatát.

Csak néhány rövid hónapja volt, hogy Flóra asszonytól baráti vitában csikartam ki egy rövid órát interjúra, és a költő szövetsége nélkül nem is sikerült volna áttörnöm a „védelmi vonalat”. Illyés meghallotta, hogy a drót túlsó végén a Magyar Hírek keresi, átvette a kagylót, és nemsokára létrejött a találkozás. Amikor bementünk a szobába, és a fotóriporter kereste a megfelelő látószöget a képhez, a költő évődő szemrehányással jelentette ki — mint minden hasonló alkalommal: — „Én nem szeretem, ha fotóznak. A fotóriportereket veszélyes lényeknek tartom, de a maguk helyén hasznos és nélkülözhetetlen lények. Kérem, dúlja szét a szobát, ültessen valami lehetetlen pózba, nem szólok bele a világért sem; tisztelem a mesterséget, bármilyen rémes is a munkájuk.” Fülembe cseng a hangja, nevetése, az interjú vidám bevezető akkordjai, és máris következtek a mélyről jövő pontos válaszok. Sietni kellett, a Flóra asszony által engedélyezett kurta óra hamar letelt.

6

Néhány rövid perc, csak néha szemerkél az eső; a felhők magasabbra kerültek, világosodik az ég. Elindul a temetési menet a sírhoz. Ezrek követik a költőt az utolsó úton. A sírnál kórus énekel, és a tömeg átveszi a melódiát. „Elindultam szép hazámból” hangzik a keserű dal ezrek ajkán, aztán a Himnusz, végül felzeng a Szózat: „Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell.” Soha ilyen szívbemarkolónak, bánattal és gyásszal telítettnek, és mégis mindent feloldónak nem éreztem Kölcsey és Vörösmarty sorait, ahogy a gyászban összeforrva énekelte az óriási tömeg.

Hazafelé ismét az Arany-vers jutott az eszembe. Talán mert éreztem, hogy a mai magyarság érzéseit hajszálpontosan kifejezi: „Egy nemzet gyásza nemcsak leverő. Nép, mely magasztost így magasztal, van élni abban: hit, jog és erő”. De én a személyes vigaszt is kerestem, választ a magam hiányérzetére. Aznap egy Juhász Ferenc mondat akadt a kezembe. így irt Illyésről 1970-ben: „A boldogságot, a reményt, a vigaszt kereste és keresi Illyés Gyula minden művében, a reményt és a vigaszt létünkre és halálunkra. Es az ő válaszában reményt és vigaszt csak a föld ad, meg a munka, amíg a föld húsunkat megemészti és elkövesíti csontjainkat.”

SZÁNTÓ MIKLÓS

21