Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-28 / 11. szám

Zenész, gyűjtő,

kiállító

A vékony termetű, hibátlanul fésült hajú, szolid öltözetű férfi maga a megtestesült udvariasság, szolgálatkészség. Csak aki hosszabb ideje ismeri, tudja, hogy a „megtévesztő” külső mögött fanatikus energiák rejlenek, s éppen szolidságával, udvarias szívósságával éri el a célját.

Az ember:

Csepei Tibor

Már az előszobában festmények fogadnak, s egy „faliújság”, amelyen Vasarelyról és a lakás tulajdonosáról szóló újságcikkek olvashatók.

Belépünk a hallba. Óriási, félméteres átmérőjű festett japán tányérok sorakoznak a falakon. Odébb, egy komódon elefántcsontból faragott hajó, mellette ördöggolyók. Egy kis dobogón Yamaha elektromos orgona, kongadobok és gitárok.

— ön elsősorban zenész, egy zeneoktató munkaközösség tagja és vezetője, valamint több zenei témájú könyv írója. A látottak alapján most mégis az az érzésem, a képzőművészetre, a gyűjtésre sem szán kevesebb időt, energiát ...

— Sőt hozzátenném, hogy bár van egy zenekarom is, a Hawaii együttes, könyvet pedig tizenhatot írtam eddig. Mint szenvedélyes gyűjtő a „világ végére” is elmennék egy-egy ritkaságért. A festett japán tányérokból ötvenhatot számolhat össze.

Áttessékel az egyik szomszédos szobába. Az ablak előtt álló, két és fél méter magas kínai bronzszentély igazán tiszteletre méltó látvány. Mellette egy 250 éves ebédlőszekrény foglalja el az egész falat.

— Sajnos, ez csak másolat — mondja —, de nekem nagyon tetszik. A kínai szentély viszont valódi, 1792-ben hozta haza magával távol-keleti útjáról egy magyar diplomata.

— Azt mondják, a gyűjtés akkor válik szenvedéllyé, ha az ember nem találja meg az örömét a munkájában.

— Az én esetemben egészen más e szenvedély forrása. Nekem elsődleges a zene. Először régi hangszereket gyűjtöttem. De nyolc-tíz éve arra gondoltam, mi lenne ha a nálam tanuló gyerekek más művészeti ágakhoz is közel kerülhetnének. Magam is ebben az időben fedeztem fel, lehetnek más harmóniák is a zeneieken kívül. Csodáltam a japán tányérok festőinek harmóniaérzékét. A japán műtárgyak után megszerettem a kínaiakat és így tovább. Elkezdtem többfélét gyűjteni, tagja lettem a műgyűjtők baráti körének.

Az utolsó szobába — mint a mesében — a hetedik ajtót kinyitva lépünk be. Itt őrzi Csepei Tibor a számára legféltettebb értékeket, a Vasarely-műveket.

— Több mint száz darabom van már. Kilenc éve kezdtem el gyűjteni őket, akkor még elérhetőbb áron lehetett megvásárolni őket. Ma, ha egyáltalán elad valaki, fantasztikus árat kér — és kap — értük.

Az első számú szenvedély

A magam szemében én akkor váltam „igazi” gyűjtővé, mikor megismerkedtem Vasarely művészetével. Már mondtam, hogy nekem a zene a mindenem, számomra minden abból indul ki, abba tér vissza. S a zene igen sok hasonlóságot mutat az ő művészetével, alkotásait akár a festészet zenéjének is nevezhetném.

Szakkönyveket vesz elő igazának bizonyítására. Marcel

Csepei Tibor otthonában

Joray Svájcban megjelent latulmányával magyarázza Vasarely színelméleteit.

— Vasarelyt lehet utánozni, de az eredetiséget nem lehet elvenni tőle — mondja.

A szintézis: a jó ügy szolgálata

— ön nemcsak gyűjtő, propagátora is a képzőművészeteknek; kiállításokat szervez és rendez. Kapcsolatot tart Vasarelyvél.

— Igen, három éve kezdtem el vele levelezni, két éve pedig meghívott magához. Akkor már több kiállítást rendeztem műveiből idehaza. A legtöbb gyűjtő megveszi a festményeket, s otthon felakasztja a falra. Én azonban úgy érzem, ez a művész megérdemli, hogy minél többen megismerjék munkásságát. Ezért Vasarely-szitanyomataim legtöbbjét nem a szobám falán tartom, hanem többnyire valamelyik városban vagy falun rendezett kiállításon láthatók. Nem féltem őket, bár most nemrégiben eltűnt az egyik, valószínűleg a kiállítás lebontásakor tetszett meg valakinek. De ez a veszteség nincs arányban azzal a haszonnal, amelyet Vasarely művészetének szélesebb körű megismerése jelent.

(p. i.)

FOTO: GABOR VIKTOR

Orvostörténeti kalandozásaink utolsó írását egy nagy gyógyító dinasztia, a Lenhossék család emlékének szenteljük. Valóban helytálló a dinasztia kifejezés használata, hiszen első címszereplőnk édesapja, (idősebb) Lenhossék Mihály (1773— 1840) fia, József születésekor a budapesti egyetemen az élettan és a „felsőbb bonctan” tanára volt.

Lenhossék József — noha a család pozsonyi iparosoktól ered — Budán született, 1818. március 20-án. Az apa hivatása, orvosi és tudományos eredményei nyilvánvalóan meghatározták Lenhossék József pályaválasztását is, hiszen (idősebb) Lenhossék Mihály a reformkorszak Magyarországán a honi orvostársadalom egyik vezéregyéniségének számított. 1825- ben helytartótanácsosnak is kinevezték az ekkor már nemesi címmel is felruházott orvost, Széchenyi háziorvosát, aki egyúttal a pesti egyetemen az orvos-sebésztudományi kar igazgatójaként is nevet és elismerést vívott ki magának.

A fiatal Lenhossék József — vagy ahogy szülei és barátai nevezték: Pepi — német anyanyelvű volt. Hogy magyarul is jól megtanulhasson, a gimnázium két osztályát Vácott járta ki. Egyetemi tanulmányait Pesten folytatta. Éppen a tanulmányait lezáró szigorlatra készült, amikor — 1840-ben — édesapját elveszítette. Ez nagy csapás volt, hiszen testvéreivel szinte anyagi támasz nélkül maradt. További súlyos gondját az okozta, hogy bal fülére egy rosszul sikerült operáció miatt teljes halláskárosodást szenvedett s ezzel az orvosi praxis lehetőségei meglehetősen beszűkültek előtte. Talán ez a magyarázata viszont annak, hogy elméleti-szakirodalmi érdeklődése és ambíciói — a gyakorlati gyógyászat rovására — felerősödtek.

1841-ben avatták orvosdoktorrá, s néhány napra rá szülész- és szemészmesteri oklevelét is elnyerte. Ehhez később a sebésztudori képesítést is megszerezte, majd a bonctan tudományára vetette magát, s erről is kitűnő minősítésű oklevelet kapott.

Lenhossék József 1842-ben lett a budapesti egyetem bonctani és élettani tanszékein tanársegéd. Lenhossék József érezte a provinciális pesti egyetem és a nemzetközi színvonal közötti szakadékot, ezért szüntelenül próbára tette saját erejét és felkészültségét. Már bonctani oklevelét is egy bécsi egyetemi versenyvizsgán szerezte meg, ahol ugyan a versenydíjként járó állást nem nyerhette el, de képességeiről a rangos tudósokból álló bizottság kitűnő bizonyítványt adott. És ezzel a bizonyítvánnyal a zsebében, immár aktív, boncolási tapasztalatokban gazdag évekkel a háta mögött is további próbákra indul. Az innsbrucki orvossebészeti intézet megüresedett bonctanári pályázatára kiírt versenyvizsgán úgy jelenik meg, hogy előre közli: a tét, vagyis az állás maga nem érdekli őt.

Lenhossék József saját költségén, külföldön több napon át vizsgázik — elméletből és gyakorlatból — csakhogy önmagát meggyőzhesse felkészültségének alaposságáról. 1842 és 1852 között a pesti egyetem bonctani tanszékén dolgozik, egyszerű tanársegédi minőségben. Tanársegédi éveinek vége felé neve már országos hírnek örvend, ő volt az úgynevezett tájbonctan — a tetem egy-egy részletének bonctana — magyarországi meghonosítója, s mint e terület első képviselője, docensként előadásokat is tartott az egyetemen. Híres professzorok „privatissimumokat” vettek nála e különlegesnek számító szakból.

Lenhossék József azonban a bonctani intézetnél tanársegédi beosztásban is vezetővé érett. Ennek abban rejlik a magyarázata, hogy főnöke, Csausz Márton szívesebben praktizált, mint oktatott. Csak előadását megtartani jött el az intézetbe, ilyenkor a tanársegéd által elkészített anyagot gyorsan áttanulmányozta — a problematikusnak látszó részleteket Lenhosséknak kellett számára megvilágítania —

18