Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-14 / 10. szám
Közép-Európóban vagyok otthon Ligeti György őszhajú, csendes beszédű ember. Nem érződik rajta az a szigorú logikai következetesség, ami muzsikájából árad. Nagysikerű szerzői estjét a Zeneakadémiáról a Rádió is közvetítette. Utána néhány napot még Pesten töltött, zsüror volt a Fesztivál alkalmából kiírt zeneszerzői versenyen. — ön egyike a világ legelismertebb zeneszerzőinek. Muzsikáját mindenütt igen nagyra értékelik — még a modern zene körül kialakult laikus értetlenséget is át tudta törni: a koncerteken kívül még filmzeneként is felhasználják műveit. Zavarja vagy inspirálja a siker? — Nem foglalkoztat. Természetesen jólesik, ha sikerem van, de nem a várható fogadtatásra kacsintva komponálok. — Láttam egy fényképet az ön bécsi lakása ajtajáról. Egy cédula lóg rajta, amelyen kéri a postást, hogy ne csöngessen, mert komponál. Ha jól tudom, a telefont se szokta felvenni. — Igen, ez a cédula még a Requiem komponálása idején volt kinn. Amikor komponálok, olyan vagyok, mint egy túltelített gőzkazán. Semmiféle hangot nem tűrök el a környezetemben. A telefont is kihúzom. — Mennyit dolgozik naponta? — Amikor komponálok, akár tizenhat-tizennyolc órát is. Ehhez tudni kell, hogy 1956-ban kaptam egy ösztöndíjat a Kölni Rádió modern zenei stúdiójához. Az ösztöndíj négy hónapra szólt, de három évig éltem belőle — szinte bibliai szegénységben. Alig ettem, ruhát nem vettem, alig mozdultam ki a lakásból, csak dolgoztam éjjel-nappal. 1960-ban Bécsbe kerültem, onnan Stockholmba mentem vendégprofesszornak. Most Bécsben és Hamburgban élek, de amikor dolgozom, ugyanúgy elzárkózom a világ elől, mint régen. — ön egy interjújában azt vallotta, hogy erdélyi születésű, zsidó származású, magyar zeneszerző. Osztrák állampolgár, többnyire Hamburgban lakik. Hol van otthon? — Ne haragudjon, ezen gondolkodnom kell. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Budapest az otthonom, bár itt lettem zeneszerző. 1956 óta viszont csak háromszor jártam itt. Bécsben és Hamburgban élek, de ezekhez a helyekhez alig van közöm. Mégis otthonosabban érzem magam ezekben a városokban, mint például Svédországban, vagy Amerikában. Talán azt mondhatnám, hogy Közép-Európában vagyok otthon. — És ha ugyanezt zeneileg kérdezem? — Magyar zeneszerző vagyok. Nagyon közel áll hozzám az új bécsi iskola és egy csomó amerikai kísérlet, de a zeném hanglejtése a magyar beszéd hanglejtését követi; tulajdonképpen azon az úton haladok tovább, amelyen Bartók indult el. Tehát, amennyire a modern zene megengedi a nemzeti sajátosságokat, annyira vallhatom én is magam magyarnak. — Akkor is, ha latin és német szövegekre komponál? — Az indulást nem lehet és nem is kell elfelejteni, semmissé tenni. Bárhol a világon van bemutatóm, magyar zeneszerzőnek tekintenek. — Köszönöm a beszélgetést. —spé— Ligeti György FOTO: NOVOTTA FERENC SZOMORÚ VASÁRNAP Seres Rezső. A Kispipa vendéglő a csarnok szomszédságában van, a hetedik kerület ósdi házai között. Hajnalban a kofák és a piaci árusok tanyája lehetett, este azonban a bohémek, a nosztalgiázok szórakozóhelye volt. Egy vékonydongájú, jelentéktelen külsejű, pillekönnyű kis zenész miatt jártak ide színészek, újságírók, kétes foglalkozású éjszakai emberek. E füstös, ételszagú kiskocsmában játszotta a harmincas évek slágereit a szerző: Seres Rezső. Az öngyilkosok apostola volt. A Szomorú vasárnap (Gloomy Sunday) című dalának sikerét nem a slágerlistákon jegyezték, hanem az életüket eldobok számával. Párizs, London, New York, München, Budapest lapjai naponta tudósítottak róla, hogy az életükkel elszámolok Seres dalával az ajkukon vetették magukat a halálba. A letűnőben levő világból kiábrándultak himnuszát fogalmazta meg Seres Rezső. De nemcsak halál, új élet is született Seres közelében. A negyvenes években a Kulacs vendéglőben játszott. „Életem törvénye” című önéletírásában így emlékezik róla Kállai Gyula: „E vendéglő intim hangulatához egyébként elválaszthatatlanul hozzátartozott ez a kopott, fekete zongora. De nemcsak ez az ócska zeneszerszám, hanem mestere is, aki Ady vízióját követve, e bolond 20