Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-30 / 9. szám
Idősebb Bókay (Bock) János 1822. május 18- án született Iglón. Iskoláit az „ágostai evangélikus középtanodában” folytatta, Rozsnyó, Lőcse, Eperjes után Sárospatakon tanult, de ekkor még jogásznak készült. Végül mégis az orvosi hivatást választotta. Pesten és Bécsben járt egyetemre és szorgalmasan hallgatta Schöpf-Merei Ágoston „gyermekgyógy-gyakorlati különleckéit” is. Orvosdoktori oklevelét 1847-ben vehette kézhez. A forradalom és szabadságharc idején — társaihoz hasonlóan — Bókaynak sincs a kórház falai között maradása. A fiatal orvos felajánlja ' szolgálatait a honvédhadseregnek, de fölöttesei arra kérik, hogy a forradalom ügye melletti elkötelezettségét a frontra távozott Markusovszky Lajos professzor helyettesítésével fejezze ki. Bókaynál tehát a haza szolgálata a kórházi szolgálat folytatását jelentette. A pesti „szegénygyermekkórházban” talált magának állást. A fiatal segédorvosból rövid idő múlva igazgató-helyettes, majd az intézmény igazgatófőorvosa lett. Amikor a pesti egyetemen a protestáns—katolikus felekezeti villongások ereje alábbhagyott, Bókayt magántanárrá képesítették. Először a gyógyszertan-tanszéken adott elő, mint nyilvános rendkívüli tanár, majd 1873-ban megkapta a rendes tanári címet is. Bókay eredeti szakmája, a gyermekgyógyászat ekkoriban még nem rendelkezett tanszékkel az orvosi egyetemen. Előléptetésével kétségtelenül személyes tekintélyét honorálta a kari tanács. Bókayból a szívós, csendes gyógyító munkában eltöltött esztendők alatt a magyar orvostársadalom köztiszteletnek örvendő, halk szavú, de jelentős egyénisége lett. Ennek jele, hogy 1868-ban a budapesti királyi orvosegylet őt választotta elnökévé. Aláírásával azután számos fontos közegészségügyi javaslat került a belügyminiszter asztalára. Az orvosegylet — Bókay irányításával — résztvett az országos járványügyi programok kidolgozásában. Számos törvényjavaslatot Bókayék jelzésére módosítottak. Bókay fontos tagja volt az Országos Közegészségügyi Tanácsnak is. Résztvett — mint az orvosrendőri bizottság tagja — a „kéjelgési ügy” szabályozásában, és főszerepet játszott az 1883. évi erdélyi hólyagos himlőjárvány leküzdését célzó kampányban. Különös aktivitással vetette bele magát azokba a küzdelmekbe, amelyek a főváros ivóvízellátásáért folytak. Bókayt a magyar gyermekgyógyászat megteremtőjének tartja a magyar orvoshistória. Nem érdemtelenül. Olyan gyermekkórházat teremtett, amelyet még a nálunk gazdagabb európai országok orvosai is mintaszerűnek tekintettek. Pedig az intézmény alapja, a régi pesti „Szegénygyermekkórházi Egylet” a forradalmi események sodrában még orvosait is elveszítette. Maga az alapító-igazgató, Schöpf- Merei 1849-ben elhagyta az országot. 1850-ben a kórházi ágyak száma már alig érte el a tizenkettőt. Bókay több, mint három évig saját zsebből fizette a másodorvost és maga tartotta fenn az intézetet. Az egylet választmánya többször is tervezte, hogy bezárja az intézetet, de Bókay ragaszkodott hozzá a legmostohább viszonyok közepette is. És — csodával határos módon — a szinte teljes társadalmi közöny közepette is a gyermekkórház az 1850-es években fejlődésnek indulhatott. A gyermekgyógyászat különös adottságokat és elhivatottságot igénylő, anyagilag „hálátlan” terület. Akik tehát Bókay mellé álltak, hogy gyógyítsanak, emberségből is jelesre vizsgáztak. Bókay maga a belgyógyászati kezelést irányította. A szemészeti betegeket Hirschler Ignác látta el, és a fülész, gégész, sebész, kórbonctani, kórszövettani „osztályokra” is nagyhírű, önzetlen orvosokat sikerült megnyernie. Bókay kiváló szervezőnek bizonyult. 1856-A KÉT BÓKAY ban a szegénykórházi egylet újabb alapszabálya azt a célt fogalmazta meg, hogy a Pesten alapított kórház „továbbra is fenntartassék”, és ott a szegény gyermekek „vallás és születési hely szerinti különbség nélkül gyógyíttassanak”. Az Alapszabály lehetővé tette a fiatal orvosoknak, hogy kezdő éveikben az intézménynél elsajátíthassák a gyermekgyógyászat alapismereteit. Az egyletnek pártolótagja lehetett minden „emberbarát”, aki évi 5 pengőt adományozott úgy, hogy ezt az öszszeget további 6 éven keresztül befizette a pénztárba. „Alapítótag” az lehetett, aki 100 forintot adományozott. „Ágyalapítótagnak” 1000 forintot kellett fizetnie, ez esetben az ágyat annak alapítójáról nevezték el. Felvételkor az alapító által ajánlott betegek elsőbbséget élvezhettek. Egyébként a felvett betegek között semmiféle különbséget nem tettek. Csecsemőkortól 13 éves korig felvettek és ápoltak az ország bármely településéről érkezett, bármely felekezethez tartozó gyermeket. Ez a korszak gyógyászati struktúrájában meglehetősen ritka orvosi demokratizmust tükrözött. A szükséges orvosi segítség, ellátás és ápolás ingyenes volt. Ez alól csak a „Fizetéses osztály” betegei jelentettek kivételt: itt az ápolási díjakat napi 25—30 krajcárban állapították meg. (Erre az osztályra azok a gyerekek kerültek, akiknek szülei legalább a minimális térítést meg kívánták fizetni, hogy ezzel is segítsék a kórház gazdálkodását.) A csecsemők mellé a szoptató anyát vagy dajkát is felvették. Bókay ingyen járóbetegrendelést is szervezett. A járóbetegrendeléseken felírt vényeket a kerületi elöljárók hitelesítették, ezután minden patika ingyen szolgáltatta ki a rendelt medicinát. A kórház bevételei lassan-lassan emelkedni kezdtek, mert a magas szakmai színvonal idevonzotta a gazdagabb pacienturát is. 1860-ban — az épületingatlannal együtt — Bókay kórháza 64 000 pengőforintos vagyoni mérleggel büszkélkedhetett. A bejáró betegek száma 1849-ben még az évi százat sem érte el, 1882- ben már megközelítette az ezret. Bókay üzleti találékonyságára jellemző, hogy az ágyak számának növelésére, sorsjátékokat rendezett, és az ezekből származó bevételeket az ágyhelyek megduplázására fordította. Szervezőkészségének köszönhető, hogy az Üllői út, Tömő utca, Gólya utca sarkán megszerzett telken 1883 szeptemberében megnyílhatott az „új” Stefánia Gyermekkórház. Építése, berendezése körül fáradhatatlanul bábáskodott, de az új intézmény munkájában már nem tudott résztvenni. 1884 őszén, egy évvel az „új” Stefánia kapunyitása után, viszonylag hirtelen, 62 éves korában meghalt. Idősebb Bókay János munkásságát fia folytatta tovább. Ifjabb Bókay János 1858-ban született, lényegesen jobb anyagi lehetőségek közé, mint apja. Szinte természetes volt, hogy a fiú az apai örökséget vállalva rendezte be életét. Az ifjabb Bókay klinikai érdeklődése, elmélyült kutatások folytatására hajló alkata révén kiváló kutató lett, aki ugyanakkor nagyszerűen diagnosztizáló, gyakorló orvosként is egyre nagyobb hírnévre tett szert. Igen fiatalon megalapozta szakmai tekintélyét. Amikor édesapja meghalt, megüresedett az egyetemi tanszék, és természetesen betöltetlenül maradt a kórházigazgatói állás is. Mindkét pozícióba a 27 éves ifj. Bókay János került. 1885-ben az orvoskar magántanárrá képesítette, 1892-ben pedig rendkívüli tanárrá léphetett elő. Az 1909 és 1929 között eltelt két évtizedben ő lett a gyermekgyógyászat rendes tanára a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. Az ifjabb Bókay által előadott tantárgyból 1916-ban szigorlati tárgy lett. Ifjabb Bókay János nevével tudományos felfedezések is összefonódtak. Felfedezte a bárányhimlő (varicella) és az övsömör (herpes zoster) közötti okozati összefüggéseket. Észrevette, hogy a bárányhímlő elváltozásai bizonyos testzónákra korlátozódnak; az övsömör pedig fertőzés útján más egyénen is kiválthatja a bárányhimlőt. Erről már 1892- ben beszámolt a Magyar Orvosi Archívum hasábjain. Megállapításai azonban egyelőre nem okoztak nagyobb szakmai feltűnést, felfedezését mások „újra” felfedezték. A ké£ kérdésnek azonban ifjabb Bókay nemzetközi hírű specialistájává vált. Az 1909-ben Budapesten megrendezett nagyszabású nemzetközi orvoskongresszus alkalmából már Bókayt kérték fel e problémák megvilágítását célzó előadás megtartására. Kiemelkedő szerepet játszott Bókay az úgynevezett Heine—Medin betegség gyógyításában és kortanának felderítésében is. 1894-ben ő vezette be Magyarországon a diftéria szérumgyógyítását is. Megírta az első önálló, magyar gyermekgyógyászati monográfiát, „A gyermekgyógyászat kompendiuma” címmel. Flesch Árminnal és Bókay Zoltánnal közösen szerkesztett egyetemi tankönyvén — amely több kiadást is megért — gyermekgyógyászok nemzedékei nevelkedtek. Mint egykor apját, őt is beválasztották az Országos Közegészségügyi Tanácsba, ahol természetesen a gyermekegészségügyet képviselte. 1923-ban a Magyar Tudományos Akadémián is széket foglalhatott. Hazai gyermekgyógyászatunk a szakágazat tudományos megalapozását tulajdonítja az ifjabb Bókaynak, aki mindenekelőtt a diftéria megelőzésében és gyógyításában szerzett rendkívüli érdemeket. Hozzátartozik a Bókay-portréhoz, hogy az 1922-ben megalakult Budapesti Orvosok Kamarazene Egyesületének ő volt az első elnöke. Aktív zeneszerző volt, dalainak kottái is megjelentek, vegyeskarra írott műveinek a koncertpódiumok közönsége tapsolhatott. Szenvedélyesen foglalkozott a nagy zeneszerzők orvosbiológiájával. „Mozart halálának oka” címmel zene- és orvostörténeti tárgyú tanulmányt közölt az Orvosi Hetilapban. Érdeklődéssel kutatta Beethoven fülbántalmainak kérdéskörét. A nagy zenészek koponyaparamétereinek gyűjtése és elemzése kedvelt időtöltése volt. Amikor 1937-ben Bókay János elhunyt, személyében számos külföldi tudós társaság is tagját gyászolta. SZ. GY, 20
