Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-30 / 9. szám
SENLIS BUDAPESTEN A FÖLLÉPŐ ÖSZTÖNDÍJASOKÉRT azért mégis Cziffráék szurkoltak leginkább. Ök személyesen mutatták be a Vigadóban a kilenc képzőművész, illetve fotós — köztük két magyar: Kutassy Margit és Kürthy Hanna — alkotásait. És ezek az alkotások nagy többségükben Senlis-t, a királyi kápolnát vagy a valaha itt élt történelmi személyiségeket mutatják be. És ott voltak Cziffráék a négy másik ösztöndíjas próbáin, amikor a fiatalok a 23-i hangversenyükre készülődtek. És ott voltak természetesen magán a koncerten, ahol a művész maga mutatta be őket, Soleilka pedig a színpadra vezető ajtó résén át kukucskálva szurkolt nekik, s amikor a produkciók véget értek, mindenki láthatta, az egész közönség, hogyan tárja ki előttük az ajtót, hogyan tapsol nekik, hogyan öleli meg őket, mennyire örül „gyermekei” sikerének. Mert kétségtelen: a gálaest sikert hozott az alapítványnak. A szigoráról ismert, félt és becsült rádiókritikus, Kroó György, alig néhány nappal a koncertet követően már így beszélt: „Őszintén szólva, attól féltem, hogy növendék-koncertet fogunk hallani, de az est színvonala inkább az Interfórum (ez az évről évre megrendezett magyarországi bemutatóválogató koncertsorozat elnevezése) rendezvényeire emlékeztetett.” A kritikus elsősorban Kassai István Debussy-játékát emelte ki: „Két etűdöt adott elő és a Toccatát játszotta, igen szép hangon, kontúrosan, de gyönyörű futamokkal, hangzatf elosztásokkal, puhán, lefegyverző muzikalitással.” Beszélt aztán Jean Jacques Doumene bassz-baritonista szép hangjáról, Anne-Laurence Savin kisasszonyról pedig megállapította: „kitűnő hárfás és igen vonzó pódiumi jelenség”. De a legnagyobb elismerést mégis talán Alexis Galperine aratta. — Eljönni Budapestre, ott, ahol Bartók bölcsője ringott, és előadni a hegedűszonátát, ami valóban nagyon-nagyon nehéz, és még a Bartókot kiválóan ismerő és interpretáló magyar művészek számára is kemény dió — ehhez óriási bátorság kellett — mondta róla Cziffra György, amikor a gálaestről beszélgettünk. A zenekritikus aztán megállapította, hogy a fiatal művész „igen kultúrált, kifejezésteli hangon, sok akcentussal, tisztán, értelmesen, hangulatosan, kifogástalan technikával” mutatkozott be. Volt alapja tehát ahhoz, hogy bátor legyen, mint ahogyan megvolt erre az alapja a mi fiatal zongoristánknak, Kassai Istvánnak is. Ö ugyanis tavaly lett a Cziffra-alapítvány ösztöndíjasa, utazott ki Franciaországba, és hozta haza onnan a Saint Germain-i Debussy-verseny nagydiját. És talán hasonló sikerük lesz majd odakinn azoknak a fiataloknak, akik a napokban léptek az alapítvány ösztöndíjasainak sorába. AZ ÖSZTÖNDÍJASOK SORA ugyanis Cziffráék ittléte alkalmával öt ifjú magyar művésszel gyarapodott. Nagy Gábor és Kiss Zoltán festőművész, Németh Gyula fafaragó, Dénes Zsuzsanna másodéves operaszakos hallgató és Székely István ötödéves zongorista utazhat az idén Franciaországba, bemutatkozó szereplésre. Székely Istvánt kilencven pályázó közül választotta ki harmadmagával egy magyar előzsüri, és utána, március 25-én, a Zeneakadémia nagytermében döntött mellette — meghallgatás után — Cziffra György, Erkel Tiborral és Kocsis Zoltánnal együtt. Dénes Zsuzsanna pedig „csak úgy beszaladt”: — Meg tetszenek engedni, hogy fölmenjek, és énekeljek valamit? Megengedték neki is, a többieknek is, akik ott, helyben jelentkeztek. És neki sikerült! — Az a kislány úgy nézett ki, mint aki kettőig sem tud számolni — mesélte később benyomásait Cziffra —. Aztán fölment a színpadra, kinyitotta a száját, én pedig ott lenn, a nézőtéren elájultam: ez a kislány maga a született csoda! A másik új ösztöndíjasunk pedig, akinek a nevét, bocsánatot kérek, még nem tudtam megjegyezni, úgy játszotta azt a Haydnszonátát, ahogyan én még soha senkitől nem hallottam! Persze, estére már tudták Székely István nevét, és emlékezni fognak rá évek múltán is. Mert minden eddigi ösztöndíjasuk nevét ismerik, és gondosan nyomon követik a sorsukat. — Vissza-visszatérnek a volt ösztöndíjasok Senlis-be is? — Van, aki igen. De nem szereplésre, csak rövid látogatásra — mondja az alapítvány elnöke. — Mert kevés a helyünk — magyarázza felesége, az alapítvány ügyvezető igazgatója —. Nekünk azokkal kell elsősorban törődnünk, akik még kezdők-ismeretlenek. És neki, Soleilkának kell törődnie az alapítvány pártoló tagjaival is, mind a hétezerrel. ő ugyanis nemcsak azokat ismeri, akik szurkolóként elkísérték a „csapatot”. Szállóbeli íróasztalán hegyben állnak a képeslapok. Címezi, írja egyiket a másik után, mintegy vigasztalásul a többi alapítványi pártoló tagnak. Majd jövőre... Jövőre majd jöhetnek ők is ... A következő fesztiválra ... A KŐVETKEZŐ FESZTIVÁLRA ugyanis nagy reményeik-terveik vannak: — A negyedik fesztivált már igazán nemzetközivé kellene tenni! — így monsieur Cziffra. — Hogy ne csak franciák szerepeljenek, hanem amerikaiak, brazilok, angolok is! — így Soleilka. — Meg oroszok, mexikóiak, spanyolok! — így a férje. — így lenne valódi a fesztivál! — De akkor már nem egy, hanem két-három estet kellene adni az alapítvány ösztöndíjasainak! — Ez technikai kérdés csupán! — Persze, meg lehet oldani! Jó látni, hallani őket, így, egymás szavába vágva-nyesve lelkesedni. És jó volt hallani Némethné Kemenes Máriától, az Országos Idegenforgalmi Hivatal vezető munkatársától — ő egyben a Fondation Cziffra magyarországi megbízottja —, hogy a Yamahaalapítvány is érdeklődik: megjelenhetnének-e pártfogoltjai Budapesten egy kiállítással, mint ahogyan az idén Senlis megjelent a Pesti Vigadóban? így aztán még inkább nemzetközivé válhatna a Budapesti Tavaszi Fesztiválok sora, különösen akkor, ha a Yamaha-alapítvány se csak az ösztöndíjasait hozná, hanem jönnének velük az ő „szurkolóik” is. Mert, őszintén szólva, a Cziffra-alapítvány bővített megjelenése és Yamaháék részvétele nemcsak művészileg gazdagítana bennünket. Az idei 300 „szervezett szurkoló”, ha semmi egyebet nem fogyaszt, csak azt, amire előre befizetett, akkor is három és fél millió forint devizabevételt hozott az országnak kilenc nap alatt! Rengeteg helyen megfordultak, és bízom benne, hogy kellemes emlékekkel töltekeztek föl ittlétük idején. Bejárták a Dunakanyart, voltak Kecskeméten és Bugacon, elvitték őket Kalocsára, és ezen felül minden este részt vettek valamilyen fesztiválprogramon. Amin kivétel nélkül valamennyien ott voltak, az az alapítványi gálaest volt március 23-án a Vigadóban és Cziffra György zongoraestje 27-én az Erkel Színházban. AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN adott hangverseny a második Cziffra-koncert volt egy héten belül. Az elsőt rögtön a megérkezés utáni napon Zalaegerszegen adta a művész. És mégsem „csak” háromezer embernek játszott akkor a zalaegerszegi sportcsarnokban, hanem több milliónak. Mert a szólóestet — szólóest, sportcsarnokban: ez sem mindennapos! — közvetítette a televízió, és vele a hírt, hogy magyarországi Cziffra-alapítvány született. — Ez volt a „ráadás” — mondta később Georges Cziffra —, mert oly fáradt voltam, hogy igazi, zenei ráadást képtelen voltam adni. Ez a „ráadás”: körülbelül negyedmillió forint. — Célja, akárcsak a Senlisinek, a fiatal művészek támogatása, a francia—magyar kulturális kapcsolatok erősítése — mondja Némethné Kemenes Mária. — Kérnék egy példát! — Például: a Senlis-i Cziffraalapítványból utazik ki idén, és remélhetőleg a következő években is négy-öt magyar ösztöndíjasunk. A képző- és népművészeket egy hónapig látják vendégül, ellátják őket zsebpénzzel; a zenészek, illetve énekesek pedig két hétre utaznak, és ez alatt két koncertet adnak. Az útiköltség felét, Franciaországba és vissza, azonban nekik maguknak Kell állniok. Ha erre valamelyiküknek nem telne, kifizetheti helyettük a magyarországi Cziffra-alapítvány. Vagy: ha a Senlis-i alapítvány ösztöndíjasainak itteni fellépési költségeit az erre illetékes nem tudná kifizetni, akkor fizetjük mi, abból az alapból, ami a zalaegerszegi koncert tiszteletdíjából, a televíziós közvetítés honoráriumából, valamint a Hungaroton közreműködésével Magyarországon árusított, de Franciaországban készült Cziffralemezek árából állt össze. Azt hiszem azonban, hogy ez az alap növekedni fog. Alig egy hete, hogy megszületett a magyarországi alapítvány, és Némethné Kemenes Máriához már megérkeztek az első csatlakozási ajánlatok. Levelet vesz elő, mutatja: — Ez a legfrissebb. A Miskolci Szimfonikus Zenekar igazgatókarnagya küldte. Felajánlja benne, hogy minden térítés nélkül évadonként egy fellépést vállalnak, persze próbákkal együtt, tehetséges fiatal előadóművészek megismertetése érdekében. És ez ismét egy példa: hogyan szeretnénk fölhasználni a pénzt. A miskolciak ugyanis írják, hogy a terembérre, a zenekar esetleges utaztatására nincs fedezetük. Állja tehát majd helyettük az efféle költségeket az alapítvány. AZ ALAPÍTVÁNY, amely most már Magyarországon a második. Az elsőt a tavalyi tavaszi fesztiválon adta át Cziffra György, Vigadó-beli koncertje végén, ugyancsak „ráadás helyetti ráadásként” a Liszt Ferenc Társaság elnökének. És az idén, de már az Erkel Színház óriási nyilvánossága előtt, ugyancsak ő nyújtotta át az első alapítvány letétjének egy esztendei kamatját Jandó Jenőnek, „Liszt Ferenc műveinek kiváló tolmácsolásáért”. Ez a szünet előtt történt. Bach D-dúr preludium és fúga zongora-átiratának, Schubert két impromtu-jének, Chopin Polonéz fantáziájának és Liszt E-dúr polonézének előadása után. Előadás? Szegényes szó. A tavalyi koncert után többek között ezeket mondta Kroó György Cziffra koncertjéről: „A legnagyobbaknál is érezhető bizonyos pillanatokban a rendkívüli odafigyelés, vagy legalábbis annyi, hogy évtizedek gyilkos, önmarcangoló munkájának eredményét aratják le ezzel vagy azzal a paszszázzsal. Cziffránál sohasem. Az ő technikája, teljes zongorázása: Pallas Athene-jelenség. Mintha teljes fegyverzetben pattant volna ki teremtője fejéből. Ahol mások nekifutásból ugranak, mondjuk, majdnem két métert, ott ő helyből ugrik két és felet, és közben még a hajtincse sem mozdul el.” Azt hiszem, idei zongoraestjeiről ugyanez lenne elmondható. Pedig az Erkel Színház-beli két órát bedagadt-sajgó jobbkézzel — valószínűleg ínhüvely-gyulladással — zongorázta végig. És mégis, ezúttal a sikeren, a tapson ketten osztoztak: Georges Cziffra, a zongoraművész és Cziffra György az alapítvány-teremtő. GARAMI LÁSZLÓ 18
