Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-16 / 8. szám
János vitéz a Teatro Municipalban Levélcím: H—1364. Bp. Pf. 81. Telex: 22-6456 BUQ*’BnG6P-ß'4BflMR! SZÖVETKEZET« S£VET58Sf Kedves Olvasó! A múlt havi MAGYAR HÍREK-ben figyelmébe ajánlottuk a szövetségünkhöz tartozó műanyagipari szövetkezeteket, most kérjük ismerkedjenek meg a gépeket és gépi berendezéseket gyártó tagszövetkezeteinkkel. FÉMMECHANIKA ISZ „Mohno-rendszerű” excentrikus gördülő csigaszivattyúkat, önfelszívó körforgó szivatytyúkat, fokozatmentes és fixfordulatú hajtóműveket, kézi vezérlésű hidraulikus anyagmozgató gépeket gyárt. KLÍMA ISZ Hűtőházak részére léghűtők, hűtőtárolók gyártását, vízvisszahűtőtornyok, komplett hűtőházak tervezését, gyártását, szerelését vállalja. ELEKTHERM ISZ Mosodai berendezések, meleg-, forró- víz és gőzüzemű kazánok, galvánszűrők, valamint tantermi oktatóberendezések gyártását vállalja. MECHANIKAI GÉPGYÁRTÓ ISZ Televíziós stúdióberendezések, faipari gépek, kombinált faipari barkácsgépek és automatikus üzemanyagszelepek, pneumatikus membránszelepek gyártását végzi. MIRKÖZ DIESEL ÉS HŰTŐTECHNIKA ISZ Super-Market berendezések ét jégautomaták, mélyhűtők, laboratóriumi mélyhűtők, komplett bár-bistró sorok gyártását vállalja. Előállít továbbá dieseladagoló vizsgáló és elektromos próbapadokat is. VILLGÉP ISZ Alumíniumból öntött kerti bútorok, és villamos-kisgépek gyártását valamint melegvíz keringtető kisszivattyúk gyártását vállalja. KALOREX FÉMIPARI EGYESÜLÉS A kül- és belföldi gyártmányú tüzelőberendezések üzembehelyezését és javító-szerviz tevékenységét látja el. TECHNOCOOP GÉPIPARI K. V. Komplett berendezések és kisüzemek technológiájának tervezését, szállítását, szakembereinek betanítását végzi. Szíves érdeklődésüket várjuk szövetségünk fenti címére! A jövő havi Magyar Hírekben bemutatjuk a műszereket gyártó tagszövetkezeteinket. Alacsony, jókötésű, szép, galambősz hajú, hetven körüli ember volt Illy bácsi, amikor az ötvenes évek elején Sáo Paulóban megismertem. Arcán mosoly bujkált, szűkre húzott, ferdemetszésű szemében cinkos vidámság. De tudott nagyon komoly, kemény is lenni. ízesen, szépen beszélt magyarul, noha több mint harminc éve élt már Brazíliában. Valamikor a húszas években került ki, egyenesen Csepelről. Ott dolgozott a Weiss-Manfréd gyárban kora ifjúságától. A legöregebb szervezett szakmunkás, a legöregebb szociáldemokrata volt, akit ismertem. A század elején lépett be a szakszervezetbe is, a pártba is. Fiatal korától részt vett a munkásmozgalomban. Nem a politikai, inkább a kulturális életben tevékenykedett. Dalárdista volt és műkedvelő színész. Számos darabban játszott és többet ő rendezett Csepelen. Sáo Paulóban, a két világháború között folytatta ezt a munkát. Az őszirózsás forradalomban és a proletárdiktatúra idején nem játszott különösebb szerepet — a háború alatt a lőszergyárban dolgozott, azért mentették fel a katonai szolgálat alól —, de az ellenforradalom alatt se rejtette véka alá a véleményét. A Horthy-rendőrség állandóan rajta tartotta a szemét, az előadásokon az első sorban mindig ott ült az ügyeletes rendőrtiszt és mindig talált valami kifogásolni valót. Ezért is, meg a nehéz gazdasági helyzet miatt is, jó néhány régi barátját és elvtársát követve, akikkel levelezett, vándorolt ki Brazíliába. Illy bácsi nem lett milliomos. A kivándorlóknak egyébként is csak kis töredéke lesz bizonyos értelemben az. Nem önállósította magát, mint többen a hozzá hasonló szakmunkások közül, akik aztán szépen megtollasodtak, hanem a Matarazzo műveknél dolgozott évtizedeken keresztül, míg nyugdíjba nem ment. Felesége akkor már nem élt. Leánya, Tériké férjhez ment egy jómódú magyar építészhez. Az övék volt az a szép tengerparti lakás Santosban, ahová Illy bácsi többször meghívott egykét hétre nyaralni családostul, vagy egyedül. 1961 nyarán jórészt ott írtam egyik regényemet. Illy bácsi vezette a háztartást, takarított, főzött, mosogatott, bevásárolt; még azt sem engedte meg, hogy ebéd vagy vacsora után kivigyem a tányérokat a konyhába. — Te csak írjál — mondta és esténként valósággal számonkérte, hogy haladok. Illy bácsi a régi braziliai magyar világ egyik utolsó tanúja volt. És nemcsak tanúja, hanem részese, munkása, formálója is. Mindenkit ismert, mindenben részt vett és mindenre emlékezett. Esténként az erkélyen üldögéltünk, ahonnan éppen a kikötő bejáratára láttunk. „Ablakunk alatt” úsztak el az óceánjárók, néztük a távolban várakozó hajók sejtelmesen felvillanó fényeit és beszélgettünk. Illy bácsinak páratlan volt a memóriája, szívesen beszélt mindenről, de legkedvesebb témája a színház volt. Édesapja kertész volt a budai Várkertészetben. Ott laktak valahol a Vízivárosban, vagy Krisztinában és Illy bácsi gyerkőcként járt a Műszínkörbe, ahol nyaranta a híres Krecsányi-féle társulat játszott. Ott ődöngött a színészbejáró körül és az előadások, próbák szünetében a színészek gyakran elszalasztották egy fröccsért, szivarért, sóskifliért, aztán jutalmul jegyet kapott a kakasülőre. Ekkor került a színház bűvöletébe és ha felcsap színésznek, bizonyára kiváló művész válik belőle. De fiatalon beállt dolgozni Csepelen, szakmát tanult és színészi-rendezői vágyait a munkásműkedvelők között élte ki. Szerette a színészeket, becsülte az írókat. Jártas volt a színház világában, hiszen még az „Éjjeli merredékhely”-et is megrendezte Sáo Paulóban, műkedvelőkkel. De a legjobban a „János vitéz”-t kedvelte, melyet még Fedák Sárival látott Budapesten. Brazíliában — 1938-ban — a Köztársasági Kör műkedvelőivel adatta elő Illy bácsi a híres daljátékot. Parádés előadás volt a Sáo Pauló-i „Teatro Municipal”ban, évtizedek múltán is emlegették. Ragaszkodván az eredeti előadás szereposztásához, János vitézt egy csinos, jó hangú nő játszotta, bizonyos Kotolákné, csizmásán, csákósan, feszülő nadrágban, atillában, karddal az oldalán, kezében azzal a bizonyos rózsaszállal, mely „szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél.” Később személyesen is megismerkedtem Kotoláknéval valami magyar összejövetelen. Persze már aligha játszhatta volna el a János vitézt; még Bagót se. Legfeljebb a gonosz mostohát, de ahhoz meg túl kedves egyéniség volt. Illy bácsi mesélte —, s neki elhittem —, Kotolákné született színészi tehetség volt és nagyon szépen énekelt. Megérdemelten aratott nagy sikert a „János vitéz” címszerepében. Meglehetősen későn vettem fel a brazil állampolgárságot, röviddel első európai utazásunk előtt, 1968-ban. Ekkor került sor az állampolgári esküre. Ünnepélyes aktus ez, taláros bírák előtt, szívre tett kézzel. Együtt mondtuk az eskü szövegét az egyik bíró szavai nyomán, majd mint új brazil állampolgároknak kézfogással adták át az állampolgársági okmányt. Nem hiányzott a latin teátrálitás, mégse üres formaság ez, hisz a lepergett idő bizonyos érzelmi kötődést jelent már az „új hazához”. Mindenki többé-kevésbé meghatódik ilyenkor. Húszan-huszonöten lehettünk új állampolgárok, akiket az eskütétel után egyenként, név szerint szólítottak ki az okmány átvételéhez. Amikor egy idős asszony átvette az oklevelet, kitörő zokogással, elcsukló hangon megszólalt — magyarul: — Édes hazám, Magyarország, azért én nem lettem hűtlen hozzád! Ügy rázkódott a sírástól, hogy támogatni kellett. Csak néhányan, jelenlévő magyarok értettük, mit mondott. A brazil bírák megértőén mosolyogtak, nyilván más szöveget sejtettek. Felismertem a zokogó öregasszonyt. Kotolákné volt, a Sáo Pauló-i János vitéz. KUTASI KOVÁCS LAJOS 29
