Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
I tészetnek élni csak akkor lehet, ha megél belőle az ember ... — És ez nem könnyű. Mégis, úgy érzem, hogy amit szakmai tudásnak nevezünk, az egy idő után ballaszttá válik. Ha lemondok róla — önmagam vagyok. Hiszem, hogy a festészet nem a fényképpel, hanem a röntgenfelvétellel rokon. Az utóbbi belsőnket mutatja. A lényeget. Valamit, ami rejtve van, mégis átsugárzik az emberen. Az elvonatkoztatásnak mindig logikus útja van. Egy példa erre: valaha a dokumentumok megszállottja voltam. Akkor készítettem azt a Bartók-portrét, amelyet egykori vasúti igazolványának felhasználásával festettem. Később a képről elhagytam a fotót. Csak egy struktúra maradt, és az olyanná vált, amilyenné csak általam lehetett. Számomra a lépés gondolatilag logikus — talán az a nézőnek is. — A Német Szövetségi Köztársaságban él. Mi ott a festő helye? — A szakmának nagy társadalmi rangja van, de lényegesen kisebb állami gondoskodást élvez. Ha német kollégáknak az évi vásárlások rendszeréről, vagy a Művészeti Alap intézményéről mesélek — alig hisznek nekem. A magyarhoz hasonló mecenatúra csak Hollandiában van. De azonosak a két országban a gondok is. — Ezek mifélék? — Szerintem a holland és a magyar festészet az, amelyben kitűnően iskolázott, de általában közepes művek születnek. Ezért fordul elő talán, hogy a magyar festő olykor gátlásokkal küzd, ha műveit a határokon túl is érvényesíteni szeretné. A kisebbségi érzésből nehéz kilábolni. Magamról azt hiszem, hogy sikerült. — Bizonyára, hiszen Essenben főiskolai katedrát kapott. — Mostanában dől el, hogy így van-e. A kinti főiskolai rendszer sokban különbözik a hazaitól. Más a kinevezések módja is. Be kell tartani bizonyos fokozatokat. Eddig óraadó voltam — tanár csak eztán lehetek. Az esseni főiskola különben nemcsak képző- és iparművészetet tanít, táncot, zenét és még sok egyebet. Mondhatni: amerikai stílusú. — Vagy a Bauhausra emlékeztet...? — Igen. Az új dolgokról gyakran kiderül, hogy régiek. — Milyennek találta a ..Szülőföld” kiállítást? — Meglepő volt, mennyire fontosnak tartja a szakma, a közönség, és hogy milyen komolyan készült mindenki, akit meghívtak. És ez siker MEGAY LÁSZLÓ Azt hiszem a külföldiek szemében ilyen a „tipikus magyar". Jó kiállású, zömök ember Bállá Péter. Sötét haj és bajusz keretezi mindig mosolygó arcát. A katalógus szerint: 1938- ban született, Debrecenben. A kiállítás megnyitóján pedig — egy földijére találva — hajdúnánási emlékeit idézi, ahol annak idején az iskolai szünetekben repülőgépmodeileket épített. — Mérnök lett belőlem — kezdi a beszélgetést. — Épületek tervezésén dolgozom, de nem mint építész, hanem mint „fénymérnök”. A fény szerelmese vagyok. A nappali fény, a műfény és a tér egymásra hatását vizsgálom. Minden mérnöki téma érdekel, ami lehetővé teszi a fényeffektusok felhasználását az új Metamorfózis épületekben. Zürichi irodámban is kifejezetten a fénnyel dolgozom. — Vetítőgépével, amellyel különleges fényjátékot mutat be, egy önálló termet kapott a Tisztelet a szülőföldnek kiállításon, a Műcsarnokban. — 1958 óta csinálom a „fényfestészetet". Hogy is mondjam ... ez olyasféle „rátalálás” volt. Abban az időben még kevesen foglalkoztak ezzel a témával. Akkor születtek első fotóképeim, fényrajzaim, s aztán később terveztem meg az itt bemutatott vetítőt is. — Hogy lesz valakiből „fényfestő”? Hiszen ezt a sajátos művészeti ágat tantárgyként nem tanítják!... — Itthon a Képzőművészeti Gimnáziumban érettségiztem. A Budapesti Műszaki Egyetem első éves hallgatójaként mentem ki Bécsbe. Ott az Akadémie der Bildenden Künste-n, mint festő tanultam tovább. Végül Zürichben megszereztem az építészmérnöki diplomát. Azóta Svájcban élek. Több mint 10 évig tanítottam a Zürichi Műegyetem építész diákjait a fény-, szín-, térhatásokra. 1977 óta vagyok önálló fénytervező. Mérnöki irodám tulajdonképpen tanácsadói szerepet tölt be. Múzeumok, templomok, irodák, iskolák, kórházak tervezésénél adok a fényhatások felhasználásához javaslatokat. — Keresi az együttműködés lehetőségeit Magyarországgal is? 1971 óta vagyok svájci állampolgár. Azóta nagyon sűrűn járok haza. Van olyan időszak, amikor minden két hétben itthon vagyok. A rokoni, baráti szálakon kívül most már komoly üzleti kapcsolatok is kötnek Magyarországhoz. Kapcsolatban állok egy lámpatesteket gyártó céggel, és — mint fénymérnök — bekerültem az új Ferihegyi repülőtér tervezői közé is. A Kereskedelmi Kamarával pedig egy másik vállalkozáson dolgozom. — Ha visszajövök Magyarországra, úgy érzem, lelkileg „feltöltődöm”. Szükségem van arra is, hogy itthon is elismerjenek. Ezért használtam fel rögtön azt a lehetőséget, amelyet a „Tisztelet a szülőföldnek" című kiállítás nyújtott. S bár mostanában újra rajzolok és festek a „hagyományos” értelemben véve is, úgy gondoltam mégis a Műcsarnokban kiállított kinetikus munkáim jellemzik legjobban tevékenységemet. V. J. Karthago, New York, Karmacs Zsu Sajó Magyarországon született, művészeti tanulmányait Bécsben végezte, festőként is ott vetette meg munkássága alapjait, és ott érte el első sikereit. Karthágó és New York tanulmányútjainak két volt fontos állomása mindkettő nyomot hagyott festészetében. Karthágói és tunéziai képei a sárgák, a narancsok, a barnák meleg lehelletű színharmóniájával idézik a múltat és a számunkra szokatlan jelent is. Mindezek ellentéteként az amerikai világváros hatalmas építészeti együttesével, geometrikus hálózatával, harsány színváltásaival, fényeinek és tükröződéseinek villódzásával varázsolódik elénk. És Karmacs? A barátságos dombhajlatok közé húzódott kis falu Hévíz szomszédságában nem méltatlan társa az előbb említett nevezetes helyeknek. A rangos sorba azáltal került a kis pannóniai helyiség, hogy ott régi stílusú házat örökölt a művész. Karmacsi és falukörnyéki élményei közül téma lett a homokbánya, a bokrok ágai közé szőtt pókháló, a kertek virága, a hévízi tó tavirózsái, a fecskék cikázó röpte, a betlehemezők bájos népszokása, a bőven áradó napfény és az egész kisvilág, amely a festőt gyerekkori élményeivel is visszahozza a hazához és munkára serkenti. Festési technikája nem hétköznapi: egy régi jávai származású textilfestő eljárást alkalmaz képek festésére. A batikolás ez a művelet, amely nálunk jobbára iparművészeti munkák készítésére használatos. Lényege: a motívumot meleg viasszal előrajzolja a művész, majd festékbe mártja a vásznat, s ezt a műveletet — a lefedést és a festékezést — minden színnél megismétli. Végül eltávolítja a viaszt — s kész a kép. A meglehetősen kötött festésmód nagy fegyelmező erő. A modern festészet elvontba hajló geometrikus képfogalmazása, az újjáéledt századfordulói stílus, a szecesszió érzékeny díszítményessége és a nagyvárosi ember áhítatos természetszemlélete ötvöződik az ily módon készült képeiben. Az anyag kiszámítható és kiszámíthatatlan hatásait finom érzékkel építi egybe. E két összetevő egyensúlya egyéni ízt és megnyerő közvetlenséget ad Zsu Sajó festményeinek, azt sem tartva titokban, hogy artisztikus forma- és szín játékai női lélek és kéz szülöttei. HEITLER LÁSZLÓ Összhang FOTO: HEITLER LÁSZLÓ 53
