Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Nézd, ugranám” — mondja Ádám, mint akinek jussa van a magassághoz. Hiszen minden szavában, minden mozdulatában ez az ugrási a készség feszül, ez a felrugaszkodni vágyás, a fölébekerekedés szándéka. Semmi sem alázza meg őt jobban, mint a gravitáció, ez a rövid póráz, amire fűzi őt a föld. „Nézd, ugranám, és testem visszahull.” Ebben az egyszerű, világos, fájdalmas mondatban a legközvetlenebbül jelenvalónak érzem Ádámot és mindazt az igazságtalanságot is, ami ellen lázad. És Madáchot is — a legközvetlenebbül jelenvalónak érzem ebben a mondatban. Szinte a lélegzetét is hallani vélem. A fent és lent feszültsége végigmegy a Tragédián. Legősibb élményeinkre épül ez a feszültség. Egy pszichológiai kísérlet megállapította, hogy az emelkedés mindig fényérzettel jár, a süllyedés pedig a sötétség érzetével. A fény pedig jelenti a látást, a tudást, az esz*mét... Ádám — mondhatnám — a röghözkötöttségtől szabadulni akaró ember. Az írót a főhősével csak ritkán merem azonosítani. Különösen drámai műveknél kél el nagyobb óvatosság. (Dehogy tagadom az „én, én vagyok Bánk!” csoda pillanatait, csakhogy az őszinte drámaíró azt is bevallhatja, hogy „én, én vagyok Biberach” — „én, én vagyok Gertrudis” ...) De a fent és lentnek tereken és időkön áthúzódó örvényében, ahol minden pillanat szorongásban revelálja a szárnyalás és a bukás lehetőségét — Ádám mellett ott láthatjuk hánytorogni Madách teremtő lelkét is. Más szóval: nemcsak a Tragédia cselekményén vonul végig ez a rugózkodás és elszabadulni vágyás, hanem a Tragédia megírásában is ugyanezt érezzük. Az írói tettben. Az írói erőfeszí tésben. Meglepő-e akkor, hogy a mű sorsa is ez lett? Hadd idézzem Ádámnak egy másik felrugaszkodási pillanatát, sok ilyen van — s tudjuk, hogy írót írásba lendítő rejtett motívumokról semmi sem vall jobban, mint önfeledgiglapozzuk ezt a kis könyvet, beleszédülhetünk: hányféle a szempont, az állásfoglalás, az egymásnak ellentmondó értékelés . . . S mindjárt azt is észrevehetjük, hogy milyen gyorsan elvásnak ezek a Tragédiát befonó kötelékek. Minden Madách-magyarázatunkra szelíd gúnyirat Kántor összeállítása. Mentségünk legyen az, hogy a történelem változásainak gyorsuló menete — ez az, ami az időhöz kötöttségeiből folyton kibontja a művet, s persze ez biztat azután minket is, hogy újra befonjuk. 1955-ben a végre felújított Tragédia előadásáról az Irodalmi Üjság lelkes méltatást ír. De hadd idézzek ebből egy passzust — ez is jó példa a tiszavirág-kritikákra: „Ne foglalkozzunk azzal, hogy a tudomány azóta milyen avulttá tette Madách rémlátomásait a néhány ezer év múlva kihűlő napról s a megdermedő életről. S ne vessük szemére azt se, hogy elképzelései már 90 évvel ezelőtt is naivak, túlhaladottak voltak. Ma, amikor a tudomány már évmilliókban számolja a legkülönbözőbb energiatartalékokat — mindez legfeljebb mosolyt fakaszt.” Azt hiszem, aki akkor — húsz éve sincs — Madách rémlátását egy emberiség-lementéről így megmosolyoghatta (Molnár Miklós), ma ugyancsak meggyőző erővel tudná felvonultatni azokat a tudósokat, futurológusokat és politikusokat Sicco Mansholtig, aki a Közös Piac brüsszeli bizottságának elnöki székéből hirdette meg a halál vagy a nullpontra visszaszorított fejlődés legpesszimistább alternatíváját. De nem kell ilyen messzire mennünk. Oda, ahol esetleg manipuláltak a vészhírek is. Mindnyájan tudjuk, hogy ami az eszkimó színben oly közmondásos-tömörséggel megfogalmazódott — sok az eszkimó, kevés a fóka — tehát a túlnépesedés és a természeti környezet pusztulása, bizony egyszerre fellépő veszélyként fenyeget. A demográfiai robbanás éppúgy bekövetkezhetik, mint a vizeknek, a levegőnek, a föld tartalékainak a lerobbanása. És itt hadd előlegezzek egy tanulságot, amit igazában a végén szeretnék levonni: Madách művében vannak olyan mozzanatok, amelyek nem következnek sem a korabeli magyar viszonyokból, sem a korabeli természettudományos vélekedésekből. Efféle mozzanatoknak a létét sokan — dogmatikájuk alapján — tagadják, avagy meglétüket a kor művelődési szintjéről lecsúszott provincializmus számlájára írják. A XX. század előre nem látott válságai, és az ezek nyomán fakadt polgári válságfilozófiák eredményeképpen századunk közgondolkodása egyre több találkozási pontot mutat a Tragédia eszmevilágával, szituációival. Kereken megmondva: a kor bejött Madách utcájába. Madách, aki írás közben, az ihletnek egy különös raptusában arra vállalkozott, hogy áttöri az Idő falait — most nem arra gondolok, hogy vissza a mitikus kezdetekig, hiszen a múlt korszakok ajtaihoz megvannak a kulcsok, hanem előre, túl a XIX. századon, túl a londoni színen, és az egész művet oly odaillően lezáró haláltáncon, előre a jövő ismeretlen szorongásai közé — ez a „faljáró” Madách, egy kortárs szerző bennfentességével szól bele gondjainkba, a XX. század harmadik harmadában. Nem kívánok misztifikáció látszatába keveredni. Nem tartom csodának ezt a csodát. Szűkösen értelmezi a művészi megismerés szféráját, aki azt hiszi, hogy csak annak a tükörképe merülhet föl benne, amire tárgyi alapot szolgáltatott a környező világ. A mű megvalósítása logikai művelet is — az illető mű formája által meghatározott és ösztönzött logikai művelet — amely messzire elvihet az adott élmények világából anélkül, hogy a következtetések igazságtartalma csökkennék. A madáchi mű roppant dimenziói és a komponálásnak elszánt következetessége, az a szinte matematikus szigorúság, amellyel Madách színről színre, tételről tételre vezeti le a lehetséges megoldásokat: kiszabadították őt az adott pillanat vonzóköréből. Ezért nem csoda, hogy Madách túlgondolkozhatta magát kora eszméinek és közhelyeinek zsongó kaptárain. „Nézd, ugranám ...” Madáchnak ez az ugrása meglepően -jól sikerült. HUBAY MIKLÓS (Részlet a Madách-tanulmányok című kötetből) ÁT AZ IDŐ FALAIN ten ismételt szavai és sztereotip szituációi, hiszen ezek mögött — hacsak nem a szellem lustasága — egy ismétlési kényszer áll, feltehetően a legalapvetőbb, legszemélyesebb mondandóval. Arról a pillanatról van szó, amikor Ádám, Fáraóként, a Mű felé törne s lehúzza őt a Sexus. Lucifer így beszél ekkor: Ez ismét a szálaknak egyike, Melyekkel gúnyul vett körül urad, Eszedbe hozni hernyó voltodat, Ha önhitedben lepkeként csapongsz. Ami ebben a lepke-replikában gúny, nem fröccsen-e abból egy csöppnyi ránk is, akik — valljuk be — iparkodunk gondolatainkkal behálózni a Tragédiát? S vajon e gondolati szálaknak nem volt-e sokszor csakugyan lehúzó tendenciájuk? Amikor tavaly ilyenkor az írószövetségben megbeszélést tartottunk, hogy hogyan készüljünk fel a 73-as Madách-évre, Keresztury Dezső Balatonfüredről küldte el, levélben, a javaslatait, Többek között egy kiadványt proponált, ezen a címen: „Egy hazai lángelme sorsa.” Ebbe persze a mű sorsa is belefér. Az igazán. Van is ilyen könyv. A Kántor Lajosé (Százéves harc „Az ember tragédiájáéért — csak éppen az kéne, hogy a puritán és pontos summázások helyett egy új kiadás teret adjon a kritikai szövegek bővebb idézésének.) Ha vé-1. A Nemzeti Színház bemutatója 1964-ben. Képünkön: a párizsi szín FOTO: KELETI ÉVA (MTI) 2. Madách Imre Mózes című drámájából Durkó Zsolt írt operát. Képünkön: jelenet a bemutató előadásból FOTÓ: FEJES LÁSZLÓ 3. Básti Lajos (Ádám), Major Tamás (Lucifer) és Lukács Margit (Éva) a Nemzeti Színházban 4. Ifj. Ujlaky László és Vajda Márta a Tragédia szegedi kamaraelőadásán 34
