Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Kilencen — egy mérnök, egy ügyész, egy gyári munkás, két nyugdíjas, egy újságíró, egy egyetemista, egy ügyvéd és jómagam — vettünk részt a Városházán azon a megbeszélésen, melyen Budapest hat vezető tisztségviselője megállapodott velünk egy budapesti városszépílő egyesület létrehozásának elveiben. Az egész úgy négy évvel ezelőtt, egy tévéműsorral kezdődött. A műsor kezdetben egy szórakoztató magazin részeként jelentkezett, s kilenc perc volt mindössze. Másfél évvel később önálló műsor lett, s kéthavonta azóta is jelentkezik a képernyőn „Unokáink sem fogják látni” címmel. (Címünkkel a televízió egy másik programjának címével ,.feleselünk” — Unokáink is látni fogják — amely egy-egy újabb építészeti alkotást elemez, dicsér, vagy kritizál.) Műsoromban a főváros (és néha más városaink) olyan szép részleteit mutatom be a nézőknek, amelyek veszélyben vannak, s félő, hogy ha nem teszünk valamit gyorsan az érdekükben, nem maradnak meg a minket követő nemzedékek számára. A műsor jelképe Városvédő Pállasz Athéné. Leghíresebb budapesti szobrát a Mátyás templommal szemben, a Várban láthatják, a volt Budai Városháza sarkán. Időnként barbár rongálok ellopják az istennő kezéből a lándzsát. Négy éve arra buzdítok, hogy óvjuk meg Pállasz Athénét, s a városvédő istennő segítségével óvjuk meg városunkat, városainkat a vandalizmustól, a túlzó modernizálástól, régi díszeinek sokszor elhamarkodott újracserélgetésétől... 1982. végén több. mint 600 képpel, a műsoréval azonos címmel megjelent könyvalakban is az. amit az elmúlt években a képernyőről mondogattam és mutattam időről-időre. Tatárjárás, törökdúlás, második világháború... A régmúlt időkből alig maradt valamink. Az ókor, a középkor, a reneszánsz, a barokk kor építészeti maradékait, ma műemléki törvények védik. Városainkra azonban nem ezek a műemlékek a jellemzőek, legtöbb városunk képét a kigyezés utáni nagy fellendülés, konjunktúra, idejében, a „boldog békeidőkben" épült utcák, terek, épületek határozzák meg. Nekünk tehát nincsenek középkori, vagy reneszánsz városaink. Századfordulós városaink vannak. Ezt, ezeket kellene megismernünk, szeretnünk, óvnunk. Magyarországon a II. világháború pusztításai után annyi mindent kellett építeni, annyi-annyi újat, hogy a megmaradt régiről csaknem megfeledkeztünk. Sokáig Cikkünk szerzője, Ráday Mihály, a Magyar Televízió operatőre. Bár operatőrként is „jói jegyzik” a nevet, nem szűkén vett szakmájának köszönheti, hogy néhány esztendeje a televízió egyik legnépszerűbb egyénisége, olyannyira, hogy a legutóbbi szilveszteri műsorban már egy kedvesen csipkelődő paródiát is „kiérdemelt". Hogy mivel? Erről olvashatunk az alábbiakban csak a mennyiség volt a fontos. A városképet formáló ipari háttér — a házgyárak — és, persze, a gondolkodás „beállt” az újra, rengeteg egyforma ház épült, egyforma utcák partjain. Most azonban, amikor már elkezdtünk foglalkozni a leromlott állapotú öreg házakkal is, amikor már megmenthetnénk néhány régi villamost, lámpát, padot — már nincsenek műhelyek, nincsenek iparosok, akik ezt a munkát elvégeznék. Az emberek, akik az új örömét tanulták, most kezdik el becsülni azokat a régi utcákat, amelyeket a nagyapák hagytak ránk. önmagában nem értékes talán egy stukkóval, gipszangyalkákkal díszített ház, egy öntöttvas kandeláber, egy régi kirakat, hirdetőoszlop, de együtt különleges 1 hangulatúvá tesznek egy várost, szeretetre méltóvá, egyénivé. A részletek, a sokszínűség miatt szeretjük a várost, amelyben élünk, vagy ahová mint turisták, eljutunk. S ezeket a részleteket, hajdan létrehozott értékeket a mi kötelességünk megóvni, karbantartani — hogy unokáink is láthassák, szerethessék. Hiszen egy olyan városban élni, amely csak korszerű, modem — unalmas. Kezdetben csupán „panaszkodtam” a képernyőn. Ezt elviszik, azt átalakítják, ez romos, annak nincs gazdája ... s a nézők levelekben, telefonokkal egyre újabb és újabb ötleteket adtak, mi mindent kellene még bemutatnom. Bemutattam sok hibát, s kerestem az okokat. Aztán, amikor már úgy gondoltam, hogy megismertem az 2 okokat, a megoldáson kezdtem el töprengeni. A nézők pedig ebben is partnerek lettek. Amikor a posta vezetői azzal indokolták minden régi telefonfülke kicserélését modernre, újra, hogy nincs ember aki felújítaná a régit, s az különben is háromszor annyiba kerülne — huszonhét cég jelentkezett a munka elvégzésére, olcsón, gyorsan. Ma a Várban, a Duna-parton, itt-ott újra feltűnnek a megszokott, régi zöld-sárga színű felújított telefonfülkék. Már majdnem minden régi kandelábert fölváltottak utcáinkon a modern „ostomyelek”. Minden hivatalos szakvélemény azt bizonygatta, hogy a régi lámpaoszlopok 1. Úgynevezett „pósztorbot” kandeláberek az Akadémia Roosevelt téri épülete előtt: az egyik még restaurálásra vár... 2. Ha nem fedezik fel egy félreeső udvaron, végképp az enyészeté lett volna ez a szépen faragott pad 3. Kifestve, felújítva a Nyár utcai ház szép dísze lenne ez a lépcsőház Városvédő Pállasz Athéné „lándzsahordozói” 13
