Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Húsvét előtt RÜGYEK ÉS REMÉNYSÉG Megtisztelő barátságunk emlékében bátorkodtam kölcsönözni Tamási Árontól egyik nevezetes novellájának idézett címét alkalmi írásom homlokzatára. Hiszen bármily fagyosra fordultak is fejünk fölött a télutó légköri viszonyai — szó szerint és képletesen egyaránt — a jácint illatú húsvét azért olyan reménységek rügyeit bontakoztathatja ki, melyekből a diadalmas élet erőinek jó illata árad, mégpedig biztatóan arra nézve, hogy a tavaszi hóolvadás nemcsak a csikorgó hidegnek vet mihamarabb véget, hanem azok a feszültségek is enyhülnek, amelyek békés életünket a háború rettenetével fenyegetik. Amikor a Magyarok Világszövetsége elnökségének húsvéti üdvözletét küldöm a Magyar Hírek minden Kedves Olvasójának, ilyen jó reménységek töltik el a szívemet. Épp ezért engedjék meg, hogy református egyházunkban évszázadosán s mind máig használatos köszöntés szavait idézzem és „áldást, békességet” kívánják Kedves Mindnyájuknak. Ugyancsak szívesen írom le a hajdani levelezők kicsit már avult, de sok jóindulattal fogant kezdő mondatát: kívánom, hogy lapunkat jó egészségben vegyék kézhez és zavartalanul boldog húsvéti ünnepeket üljenek az Ur 1983. esztendejében is, kedves szeretteik és barátjaik meghitt körében! Remélem, idehaza is így virrad majd ránk a nagy ünnep. A keresztyén egyházak egyöntetűen az első húsvétra. Krisztus Urunk feltámadására emlékeznek ilyenkor ki-ki a maga módján és tisztes szertartásainak keretében. A mi magyar református gyülekezeteink szószékéin is az Űr Krisztus áldozatos halálának és dicsőséges feltámadásának evangéliuma lesz a mondanivaló középpontjában. Prédikátoraink a szent történet csupán hitben értelmezhető misztériumán túl, azoknak az erkölcsi következményeknek a számbavételével is foglalkoznak majd, melyek a húsvét híveit az élet védelmére, az emberiségért vállalandó felelős szolgálatra szólítják s ezzel annak a békének oltalmazására, melyben sorsunk boldogulása kibontakozott és szemlátomást fejlődött esztendőről esztendőre. Mondhatnám tehát azt, hogy bennünket, hivő embereket hittanunk elvei eredendően a békéért küzdő emberek sorai közé toboroznak. Ezt megannyi bibliai idézettel lehetne bizonygatni, de azt hiszem egy sem lenne hatékonyabb annál, ami aktualitása folytán kerül az előtérbe; a tanítványaival feltámadása után első ízben találkozó Jézus így köszön rájuk: „Békesség néktek...!” De ha híján lennénk az ilyen indítékoknak, élettörténetünk felejthetetlen mozzanatai késztetnének ugyanerre a meggyőződésre és magatartásra. Túl a hatodik évtized felén, ahol magam is járok, az ember mindinkább hajlamos arra, hogy egyre gyakrabban nézzen vissza a megtett útra s emlékein el-el,merengjen. Nem azért, mert mostanában az úgynevezett inosztalgiahullám divatos, és az emberek szívesen veszik, ha régmúlt évtizedek mélyéről némi levendulái Rat árad rájuk, hanem azért, mert az emlékezés egyszeresük emlékezetessé válik, s ennek olykor nem kis haszna mutatkozik. Szépen és fénylőn kristályosodik ki belőle a tanulság. így vagyok vele én is. Mind jobban foglalkoztat az a miniatűr magyar történelem, melyet kora gyermekségemtől fogva családunk sorsa tükröz. Apám kéthetes koromban látott először, mikor a tizenötös háborúból karlövéssel rövid időre hazajöhetett. Másodszori találkozásunkkor már éppen iskolaköteles sorba léptem. A közbülső időt hadifogságban töltötte, kis híján hat esztendőt. Egyik semleges ország vörösikeresztes szolgálatán keresztül nagy ritkán érkezett tőle egy életjelnyi, néhány engedélyezett sor; máskor hosszú időn keresztül semmi. Engem aztán így, két, mindig szomorú asszony nevelt: anyám, meg nagyanyám. Azon voltak mindketten, a jószívű rokonsággal együtt, hogy pótolják azt, amit apám nem adhat. Csakhogy a szeretetnek is olyanok a változatai, mint a szivárványé: egyik színt sem lehet a másikkal pó-FOrO: NOVOTTA FERENC tolni. Hogy mennyire nem, azt is elmondom, mert beletartozik a történetünkbe. Tizenkilenc karácsonyát keresztapáméknál töltöttük, mármint a másodnapját, az István-napot, mely apámnak is nevenapja volt. Az lett volna ebben jóindulatú elképzelés, hogy anyámék ne csüggeteg magányukban ünnepeljenek, hanem legyünk keresztapáméknál, aki rokkantsága miatt megmenekült a katonai szolgálattól. Így majd derűs családi körben töltjük el ezt a napot. Történt azonban, hogy a vacsorát követő beszélgetés során — talán éppen szokását követve —, keresztapám térdére vette kedves pajtásomat, a velem egykorú fiát. Milyen is az az egyszerűnek vélt, gyermeki szív? Lelkem mélyéig megrendülve zokogtam, hogy nekem mért nincsen édesapám, aki az ölébe venne ... ? Ezzel aztán anyámék karácsonyát annak rendje s módja szerint állítottam a legkeservesebbre, mert engem ugyan szegény keresztapám ijedtében azon nyomban magához ölelt és a másik térdére ültetett, de a továbbiakban immár három asszony: keresztanyámmal anyám és nagyanyám folytatta az ón szepegéssé enyhült sírásomat. Lemondó, reménytelen és elárvult asszonyi könynyek voltak azok s csak Isten a megmondhatója, hogy hány millió hullott belőle ugyanakkor országszerte. Keresztapám a siralmas helyzetnek azzal kívánt véget vetni, hogy ünnepi tenorral s szinte parancsnoki hangon kijelentette, hogy a további kesergésnek az égadta világon semmi értelme sincs, hiszen arról hírünk van, hogy apám él. Egyébként pedig biztosan tudja, hogy húsvétra hazajön ... Hogy szorultságában a próféta szólt belőle s a dologra ritka szépen ráhibázott, azt utóbb örömmel tapasztaltuk. Apám ugyanis húsvétra csakugyan hazajött. Igaz, hogy egy kicsit körülményesen, de csak megérkezett. Elúnván ugyanis véglegesen a szibériai fogságot — szebb szó nincs erre — megszökött. Szerencséje lett. Vlagyivosztokban felvette egy semleges teherhajó s többszöri „átszállással” (megannyiszor fel kellett szökni egy másik hajóra) 5 hónap alatt érkezett Fiúméba. Aki járatos a földabroszon. végig követheti ezt a hosszú, hömpölygő tengeri utat. Mikor aztán híre jött, hogy várva-várt édesapám szükségképpen egy nyugat-magyarországi karantén táborban tartózkodik, s eg ykét héten belül viszontlátjuk, anyám hozzáfogott, hogy nekem üdvözlő verset tanítson, méllyel majd sosem látott apámat köszönteni fogom. Gondolom, mondanom sem kell, hogy az ünnepélyes pillanatot gyermeki lelkem teljes odaadásával ismét elrontottam. Vajon talán az volt s úgy lett ez a perc igazán a mi percünk? Ki tudja? Elég az hozzá, hogy megláttam apámat. Csak fényképről ismertem eddig. Ó a fénykép, a fénykép az egészen más! A fénykép előtt ón el tudtam mondani napra nap a verset, de ennek a rám mosolygó, szürke katonaköpenyes, tarisznyás embernek, ennek nem. Lehajolt és a magasba emelt. Magához ölelt és megcsókolt. Én is őt. És akkor ott senki sem tudott szólni semmit. Ilyenkor a csend beszél. A „Füstbe ment terv”-ek gyönyörűséges csöndje. Áldott, felejthetetlen, néma pillanatok. Nem szabad ezeket szavakkal zavarni. Ám ezt a családi eseményt, mellyel azonos vagy mihez hasonló akkoriban ki tudja mennyi lehetett, nem önmagáért mondtam el, hanem a folytatása végett. Történt ugyanis, a dolgok természetes rendjében, hogy az 1921. esztendő végén kisöcsém született. Nagy volt köztünk a korkülönbség: amelyik őszön én a nyolcadik gimnáziumba indultam, kézen fogva vittem magammal a Lónyai utcába őt, az első osztályost. Az idő azonban gyorsan szárnyal. Vegyészmérnök lett belőle, s ahogy negyvenháromban diplomát kapott, gyorsan behívták katonának, hogy ő meg valamiképpen le ne késsé a csatlakozást a második világháborúhoz. Négy hónap múlva fogságba esik s vajon hol? Nos. ugyanazon a felségterületen, ahol egy emberöltővel előbb édesapánk, öcsém annyival szerencsésebb, hogy a fogolytábor, melyben három évet tölt, nem a Távol-Keleten fekszik, hanem jóval idébb. ö is átvészeli a menetrendszerű tífuszokat és hazahoz magával három évre való maláriát. Magamról nem beszélek. Én nem jártam a fronton, nálunk házhoz jött a front: akikor háromhónapos kislányunkkal egy Duna-parti faluban szolgáltam segédlelkészként, lakásunk a part szegélyén épült. A helységben egymást váltva időztek a harcoló felek. A többit — mint mondani szokás —, az olvasó fantáziájára bízom. Mindent összegezve azonban, családi történetünk mégis a legszerencsésebbek közé tartozik, hiszen mindent átvészeltünk végül is épkézláb. Amit azonban két emberöltőn keresztül megértünk, tökéletesen elég volt ahhoz, hogy családostól, egyházastól s népestől együtt még a szánkra se vegyük ezt a szót, hogy háború. Vagy. ha mégis beszélni kell róla, — mert sajnos a konkrét veszély rákényszerít —, akkor csak tiltakozó szándékkal essék róla szó. Az idén húsvét másodnapjára esik hazánk felszabadulásának 38. évfordulója és ezzel együtt a Magyarországra is kiterjedt háború vége. Mert akarjuk, ezért hiszünk abban, hogy harmadszor nem alakulnak ki világméretű hadszínterek, sőt a folyamatban lévő háborúknak is véget vet a tárgyalni kész, higgadt emberi értelem Húsvét és Feliszabadulás: az élet a hatalmasabb és diadalmaskodik a hálál erői felett. Embermilliók összegezett békeak.arata dönti el a sorsunkat s nem a kölcsönös emberirtás végeláthatatlan folyamata. Időszerű eréllyel szólal meg Szózatunk tilalma: „Az nem lehet, hogy az ész, erő s oly szent akarat, hiába sorvadozzanak egy átok súly alatt. . Ámi nem lehet, az ne is legyen, ami viszont lehetséges, az valósuljon meg: éljünk egymást kölcsönösen megbecsülve, jó békességben! Adjon Isten mindnyájunknak számos s vidám húsvéti ünnepet! SZAMOSKÖZI ISTVÁN ny. református püspök az MVSZ elnökségi tagja 2
