Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-12 / 5. szám
AZON A „Válságos évtizedek” című, nemrég megjelent izgalmas könyvében, amelyben a XX. század első felének — a második világháború kitöréséig terjedő — közép és kelet-európai eseményeit tárgyalja, a szerző, Berend T. Iván, két jellemző mottót választott és illesztett mondanivalója elé. Az egyik egy Hegel idézet: „A történelem tanulsága, hogy a népek és a kormányok soha semmit nem tanultak belőle.” A másik Cicero optimista hitvallása: „A történelem az idők tanúja és az élet tanítómestere.” Ez a kérdés, válasszatok! — mondhatnám Petőfi nyomán. A napi hírek egy része, a különböző nyugati fővárosokból keltezett tudósítások a fegyverkezési versenyről mintha azt mutatnák, hogy sajnos a német bölcselőnek van igaza. Vannak viszont biztató jelek, amelyek mintha Cicero mellett szavaznának. Egy bécsi ENSZ bizottság megkezdte konferenciáját „A gazdasági válság hatása a társadalmi haladásra” címmel. Ugyanakkor a magyar és az osztrák szakszervezeti szövetség találkozót tartott. Még kimondani is jó: az Osztrák Köztársaság kedélyes Bécse és a Magyar Népköztársaság mozgalmas Budapestje egyazon napi hírcsokorban. Talán mégis haladt a világ. Két közeli főváros, amelyeket nemcsak a kék Duna köt össze, hanem a történelemnek nevezett időfolyam partjain is egymás mellett terülnek el. És a múlt? Például azokon a — szinte csak tegnapelőtt történt — márciusi napokon, 1848-ban? Mi történt akkor a két helyszínen? Bécsben, a császárság nagyvárosában, és a formálódó, még külön városból álló Pest-Budán? Voltak-e azonos szereplők? A magyar képviselők — Kossuth indítványára — „feliratot” fogadtak el, amely a jobbágyság felszabadítását, a sajtószabadságot és felelős magyar kormány kinevezését követelte, és küldöttséget bíztak meg a követelések Bécsbe vitelével. Március 13-án kitört Bécsben a forradalom, a mindenható öreg kancellár, Metternich lemondott. A hírek feltüzelték Pozsonyt: Széchenyi „Naplójában” március 14-én így ír: „Annyi lehetőség van arra, hogy Magyarország egy szebb jövendőnek indul elébe, mint arra, hogy önmagában s önmagával küzdve végóráját éli.” Az események híre még aznap este elérte Pestet. Olvassuk el, hogyan ír erről Illyés Gyula. Színhely: a Pilvax kávéház, Petőfi és barátainak szokásos találkozóhelye. „Amikor tíz óra tájban egy húsz év körüli fiatalember berohan a kávéházba, a billiárdasztalra kell felállania, hogy tudtul adhassa a rendkívüli hírt: — Uraim! a pozsonyi ifjúság küldöttje vagyok! Most jöttem a hajóval. Tegnap Bécsben is kiütött a forradalom. Metternich megbukott! A nép barikádokat emel és fegyverkezik! Az egykorú lapok szerint »villámcsapásként hat ez a riasztó hír a jelenlevőkre«. Általános megdöbbenés. Már Bécs, a loyális Bécs is? A pillanatnyi csendet érces hang töri meg: »íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem! Cselekedni fogunk.« Mindenki a közbekiáltóra tekint. összefont karokkal egy asztal tetején a fiatal költő állt. »Besett, halvány arcát pirosra festé az izgalom, mélytüzű, fekete szemeiben szokatlan láng gyűlt ki.«” Aztán a nagy nap, március 15-e. Reggel Kossuth feliratával a Ferenc Károly gőzösön — Kossuth és Széchenyi vezetésével — nagy küldöttség érkezett Bécsbe. A történtekről megbízható tudósítást kapunk Széchenyi naplójából. „Kérdjük egymástól: Minő lesz a légkör Bécsben? Zászlókkal, üdvlövésekkel fogadnak. Inkei Sándor, Orosz stb. mint deputáció Kossuth és Batthyány elébe. A Jägerzeilen kiszállunk. Az egésznek rebelió kinézése van. Kossuthot többször virággal koszorúzzák az exaltált bécsi nők, lengyelek s olaszok átkarolják. Én Kossuthnét NAPON viszem kocsin, ki egész testében reszket. Miután Kossuth diadalmenetben EH. Carl (Károly főherceg-szállóba) ér, Batthyányval Munschba megyek ebédelni. Aztán mindjárt vele István főherceghez. Mivelhogy a bécsi légkör, B. és K. véleménye szerint, kedvező volt, a kézirat felvétetik. Felelős minisztérium és Batthyány mint premier (miniszterelnök). — Én ellen támadok, főleg B. neve ellen, mert a császári házat meg akarom a lealázódástól kímélni, mely, ha energia volna bennük, még szakadásra is vihetne. De rögtön gyanúsítottak. S ez annyira ment, hogy W. (Wenckheim) Béla végre így szólt: ».Hagyj mindent a maga útjára, mert még leszúrnak.«” Az esti bejegyzés még mélyebben vall Széchenyi gyötrődéseiről. „Midőn Kossuthhoz érek, mindent izgalomban találok. »Most még jobban meg kell szorítani a dolgot«, kiáltja Bonis, Alvás? Nyomorultul, epekövek.” És mi történt közben Pesten. Illyés írja: „A rákosi vásár ott zajlott alig pár lépésre a város szívétől. Az eső hamar szétverte az országos vásárt; az ország minden részéből összesereglett marhahajtók, juhászbojtárok, parasztok és mesterlegények egyéb dolog híján beszállingóztak a városba elébb csak bámészkodni, aztán lelkesedni, majd engedelmeskedni az elhangzott mondatoknak. Szebb találkozásról a költő álmodva sem álmodhatott — élete legnagyszerűbb felléptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt. Ez a tömeg gyűlt délután a Múzeum elé a népgyűlésre. Ellentétben a legendával itt — véletlenül épp itt — nem hangzott el a Nemzeti dal. Itt már a kinyomtatott példányokat osztogatták, országos szétröpítésre.” És a negyedik főszereplő? Deák Ferenc igazságügy-miniszter lett az első felelős magyar kormányban, de a nagy napon még a hátsó sorban állt. Az ő nagy jelenésére két évtizeddel később került sor, a „haza bölcse” azóta is élő díszítő jelzőjét sokára kapja meg. A márciusi nagy napokban Deák táblabíró úr otthon volt, betegen. Küldöttség kereste fel, országgyűlési képviselőnek kérik fel. A küldöttség jelentéséből idézem: „Midőn az általános közóhajtást meghallotta, Deák Ferenc úr ekképpen nyilvánult. Hogy ámbár roncsolt egészsége miatt érezné, hogy a közéleti pályát az ország gyűlése végéig kibírni képes alig leend, de a benne kifejezett bizodalom és az újonnan kifejlett körülmények kötelességévé teszik, hogy akármely áldozatába kerüljön is, polgári kötelességét teljesítse.” Azóta is folyik a vita, kinek volt igaza? Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák azóta is perelnek a maguk igazáért. A történelem azonban visszafordíthatatlan. Nem pergethetjük vissza az eseményeket, hogy sorba vegyük és kipróbáljuk a változatokat. De egyet biztosan tudunk. Akkor, 1849-ben szabadságharcunk bukása az osztrák nép veresége is volt. (Mint ahogy 1938- ban az Anschluss csak megelőzte Magyarország 1944-es megszállását). A történelem lehet az élet tanítómestere, ha tanulunk belőle. Ha tudjuk, hogy a helyszínek nem egyszerűen egymás mellett vannak egy térkép mozdulatlan pontjaiként, hanem emberi közösségek, amelyek egymásra hatnak. Azon a napon Kossuth a bécsi nép hőse is volt. Egyazon eszme hatotta át a drámai hősök mellett szintén főszereplő bécsi és pesti népet: a gondolat amely akkor Párizsból érkezett. Jó lenne hinni, hogy az Emberiség végre nem lexikonadatként használja a történelmi eseményeket, hanem a közös sorsból kihüvelyezi a békés közös jövőt, amelyet annyira kívánnak Londonban és Prágában, Washingtonban és Moszkvában, ahogy annak idején, azokban a csillagórákban hitték és remélték Bécsben és Pest-Budán, 1848. március 15-én, a nevezetes napon. SZÄNTÖ MIKLÓS Széchenyi István 16
