Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-12 / 5. szám
Egy hatvanéves felfedezés LOUISE COLÉT A BÉCSI MAGYAR ÚJSÁGBAN A Bécsi Magyar Újság 1919 után 1923 decemberéig létezett. Napról napra tájékoztatta nemcsak az emigránsokat, hanem a környező országokban mindazokat, akik a korabeli Magyarország színpadának kulisszái mögé szerettek volna látni. Szerkesztői és munkatársai a magyar progresszió különböző árnyalatait reprezentálták. Bölöni György, Károlyi Mihály, Jászi Oszkár irányították a lapot. Állandó segítséget kaptak Magyarországról, a Népszavától és az Est-lapoktól (persze nem hivatalosan) s olyan kiváló személyiségektől, mint Kárpáti Aurél, Király György, Madzsar József. Rendkívül gazdag három évfolyama őrzi többek között Berény Róbert, Dénes Zsófia, Déry Tibor, Hatvány Lajos, Kassák Lajos, Polányi Károly, Vámbéry Rusztem írásait, akik kultúráról és politikáról, illetve minden jelentős kérdésről írtak. Számos cikk jelent meg a lapban Komlós Aladár, a kiváló írókritikus tollából, s nem kizárólag irodalmi témákról, de például a korabeli fenyegető német helyzetről is. Ezúttal Komlós Aladár egy elfelejtett írását szeretnénk feleleveníteni, mely a Bécsi Magyar Újság 1923. március 15-i számában jelent meg Ismeretlen francia vers a magyar szabadságharcról címmel. „Ezen a sápadt márciuson, amikor a világreakció sötét hullámai hömpölyögnek országról országra, mikor a Petőfi és Kossuth Magyarországából Pékár Gyula és Horthy szégyenletes Magyarországa lett: érdekes visszagondolnunk a múlt század közepére, mikor a szabadságért harcoló Magyarországra függesztette lelkes szemét az egész forradalmi Európa, amikor Heine mellén dagadt a mellény, ha a »magyar« nevet hallotta. Magyarország soha nem volt olyan népszerű, mint ekkoriban. Osztrák, német, francia költők ií versenyeztek a dicséretben. Ekkoriban született Louise Colét verse is, a lelkes európai hangversenynek egyik, a magyar közönség előtt eddig ismeretlen hangja (a Cahiers du Peuple című szocialista évkönyv 1849-i évfolyamában jelent meg), amelyet hevenyészett fordításban s térszűke miatt nem teljes terjedelmében alább mutatunk be. Ki volt ez a Louise Colét? Ma már aligha van magyar olvasó, akinek e név hallatára nem kellene felütnie a lexikont. Pedig annak idején egyike volt a legünnepeltebb és legismertebb francia asszonyoknak. 1808-ban született (a Világirodalmi Lexikon szerint 1810-ben született, és 1876-ban halt meg — M. GY.) Provence-ban, forradalmi és művészhajlamú családból. Gyönyörű asszony volt és csupa temperamentum. Mikor Alphonse Karr, a francia író gúnyos kritikát írt róla, egyszerűen le akarja őt szúrni — konyhakéssel. Szerencsére Karr erősebb volt, a kést kivette a kezéből és cigarettázva továbbsétált. Írásaival korán feltűnést keltett s négyszer az Akadémiánál is pályadíjat nyert. A negyvenes években úgy ünnepelték őt, mint egy új Sapphót, vagy mint a tizedik Múzsát, ahogy akkoriban mondották. 1846-ban egy festő műtermében bemutatják neki Gustave Flaubert-t, az akkor még ismeretlen írót. Az ismeretségből forró szerelem lett, az asszonynak talán. Flaubert-nek mindenesetre legnagyobb szerelmi élménye. Viszonyuk 1855-ig tartott. A válásba az asszony nemigen tudott beletörődni, s keserűségében — George Sand módjára — »Lui« címen kulcsregényt irt szerelmükről. Persze nem ez a legsikerültebb és legjellemzőbb írása. Louise Colét a francia forradalom eszméivel volt átitatva, a szabad ság, egyenlőség eszméivel, s ezeknek adott hangot az írásaiban is.” Az alábbiakban adjuk a vers egy részletét: MAGYARORSZÁG Ez, ez az Űr választott népe, friss nép mely korcs Európánk megifjítja ismét! Ma vele áll, vagy bukik a szabadság . . . Hős hadainak pompás iramára halálba szédül véres trónusoknak sok sápadó királya! (Itt három kevésbé érdekes versszakot elhagyunk) AZ ÖREGEK KAR: Ne több vétket, ne több királyt! Elég immár a szörnyűség, mit általunk népünk kiállt! Fiúk, ne több királyt, elég!... ÉNEK: Bajában Mária-Terézia könyörög derék magyarjainak! De mihelyt múlik egy király baja, a nép puszta játékszer neki csak! Rút hálátlansággal fizettek az őseink hűségéért; rabsággal vágytak tönkretenni a nemes régi hősi vért. Közli: MARKOVITS GYÖRGYI ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR Egy este a Pilvaxban — Tálprá — kezdte, majd villanásnyi időre megállt. Megriadt őzek félénk tekintetével nézett körül, mintha hirtelen támadt veszedelemtől tartana. Végigpásztázta a vacsoraasztal körül elhelyezkedett társaság tagjait, majd a bekeretezett képre nézett a mögöttünk álló falon. Miután a rávetődő tekintetek, szemek fészkeiben nem fedezett fel elmarasztaló rosszallást, szokatlanul mély lélegzetet véve folytatta : — ... mágár... Nem azt mondta, hogy talpra, s azt, hogy magyar, hanem a francia anyanyelv sajátos gall változataként tálprá-1 ejtett és mágár-1. Ennek a mápár-nak is több változatát használta. Egyszer úgy hallottam, mintha mágiár-1 mondott volna. Az előzményekhez tartozik, hogy három házaspár ülte körül a pesti, belvárosi Pilvax terített vacsorázóasztalát. A három közül kettő magyar, a harmadik házaspár pedig svájci honos. E különbségek ellenére a három férfit sajátos kötelék fűzte össze, lévén mindhárman — valaha, valamikor — váradiak. K. Z. Pece-parti, Körös-parti ifjúkori barátom már hosszú évtizedek óta Svájcban él, orvos Lausanne-ban. Teljesen véletlenül választotta — úgymond, „jó híre van” — a belvárosi Pilvax éttermet, hogy hazalátogatása emlékezetére megvendégelje Budapesten élő váradi barátait. Mindez nyáron történt, nem március idusán, vagy az ünnepet közvetlenül megelőző napokban. A pincérek máT tálaltak, s valamennyien vacsoráztunk, mikor egyikünk észrevette, hogy mögöttünk — találékonyan, a Pilvax genius loci szelleméhez híven — bekeretezett kép függ a falon. Nem korabeli festmény, hanem Petőfi Nemzeti dal-ának hasonmás fényképe vékony és halovány keretben. Azokból az eredeti, nagyon ismerős nyomdabetűkből szedve, amelyeket majdnem egy évszázad 14
