Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-12 / 5. szám
EGY PESTI „FILOSZ" NEW BRUNSWICKBÓL Karcsú leány nagy kék szemekkel, nyakában tarka kendő, fekete kabátja gallérján nemzetiszin jelvényt visel. Azt mondhatnám - ha létezik ilyesmi - a pesti bölcsészhallgató „típusa”. Pedig messziről érkezett, családja az egyesült államokbeli New Brunswickban él. Édesapja Nagy Károly, szociológus, egyetemi tanár, az anyanyelvi mozgalom egyik kezdeményezője, az első Anyanyelvi Konferencia óta a Védnökség tagja. Nagy Piroska harmadik esztendeje hallgat néprajzot a pesti bölcsészkaron, a Művelődési Minisztérium ösztöndíjasaként. A Magyar Televízió egyik vágószobájában találkoztunk, ahol is egy, a közeljövőben bemutatásra kerülő dokumentumfilmet tekinthettünk meg — nyugati országokban szolgáló magyar katolikus papokat szólaltatott meg a riporter —, s egy további filmen Nagy Piroska édesapját is láthattuk-hallhattuk, amint a magyar nyelv továbbörökítésének lehetőségéről, s ezen belül a hétvégi iskolák szerepéről beszélt. Az egyik epizód interjúalanya — több évtizede Amerikában élő pap — egyebek között azt a mások által is megfigyelt jelenséget elemezte, miszerint a második generáció gyakorta takargatja bevándorló eredetét, röstelli szülei nem eléggé tökéletes angolságát, s emiatt törést szenved a magyarságtudat, kopik az anyanyelv ismerete. S aztán a harmadik generáció — legtöbbször immár angol anyanyelvű amerikainak születve — keresni kezdi gyökereit, élénk érdeklődést mutat a nagyszülők óhazája iránt. Nagy Piroska szülei felnőttként érkeztek New Brunswickba. Ö tehát a képlet szerint a gyökerek iránt „közömbösnek” mondott második generáció tagja. Ám Piroska tökéletes magyar nyelvtudással érkezett Budapestre, s éppen néprajzot tanulni. — Csak az óvodában tanultunk meg angolul, de ott aztán olyannyira, hogy a húgommal egyre inkább angolul beszéltünk egymás között. Szüléink, akik persze felfigyeltek erre, elvárták, hogy a családban — ha csak mi, gyerekek társalgunk is egymással — azt magyarul tegyük. Ahogy iskolába kerültünk, a vacsoraasztalnál apukánk elmondatta velünk a napunkat. Néha me|akadtunk, de nem válthattunk át angolra. Ha végképp nem jutott eszünkbe, mondjuk, a chemistry magyar megfelelője, hát megkérdeztük. Ha elolvastam egy angol regényt, utána egy magyart kellett kézbe vennem. Történelem-, művészettörténet-, avagy szociológiadolgozataimhoz édesapám magyar vonatkozású témákat ajánlott. S mindehhez elmaradhatatlanul társult a mesemondás, a verselés s a nagy, közös dalolások a ház előtti pádon vagy kirándulás közben. A hétvégi iskoláért — mi tagadás — nem rajongtam. De szorgalmasan tanultam, mert apukám — ott is ő tanított — sokat követelt. Tizennégy évesen már segédóvónő lettem a legkisebbek mellett, majd két éven át önállóan foglalkoztam öt—nyolc fős csoportommal. Nem volt könnyű dolgom, hiszen nem voltam képzett pedagógus, magamnak kellett ráiönni a játszva tanítás fortélyaira. És igyekeznem kellett, mert a szülők bizony elvárták, hogy a gyerekek a heti négy órában megtanuljanak magyarul... Magam vagyok rá a legjobb példa, hogy erre csak a szülőkkel együtt képes a hétvégi iskola. Mint életreszólóan szép emléket említi meg a cserkészetet, ahol nem egy próba a magyar nyelv-, vers- s FOTO: GABOR VIKTOR történelemismeretet kérte számon, és beszél a balatoni táborokról, melyeknek szintén közük volt ahhoz, hogy ő és húga „második hazájuknak” kezdték érezni Magyarországot. — A magyarországi egyetemi tanulmányok terve is atyai ihletésre született? — Hát, igen... — mosolyodik el —, anyukám is inkább ebben hisz, pedig magam döntöttem így. Magyarországon gondoltam erre először, tizennégy évesen. Az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége néptáncfesztiválján vettem részt, majd Nyíregyházára utaztunk egy ismerős családhoz. Itt találkoztam életem első szerelmével, s az első elhatározás — ide jövök tanulni — neki köszönhető. Később pedig, ahogyan már „atyai ráhatás” nélkül is élénk maradt érdeklődésem Magyarország, a magyar kultúra iránt, a gimnáziumi éveket szinte természetszerűen követték a pesti tanulmányok. A város, a nyelv, az emberek nem voltak tehát ismeretlenek Piroska számára. Ám egy országot is lakva ismerni meg igazán, s a friss szem sok olyasmit is észrevehet, ami számunkra megszokott, s ha nem is természetes, gyakran elsiklunk fölötte, ö úgy érzi, sokunkra jellemző — mi tagadás, van benne igazság —, hogy sértődékenyek vagyunk, túlontúl érzékenyek. Két és fél év múltán azt is volt alkalma tapasztalnia, hogy az ügyek intézéséhez sokszor a kelleténél több idő és papír szükségeltetik... Ám — ha jól ismertem meg Piroskát — nem valamiféle „egyensúly” kedvéért mondta el azt is, hogy könnyű volt hasonló érdeklődésű társaságra szert tennie, olyan fiatalokéra, akik érdeklődnek világunk dolgai iránt. — A néprajz szak...? Jól választottam. Változatlanul érdekel, változatlanul szeretem. Igaz, én úgy látom, néha talán túlhangsúlyozzák egzaktságát. Holott — a néprajz ízekből, zajokból, érzésekből, emberi sorsokból is áll. Ám ami hiányzik, azt ki-ki megszerezheti magának. Néhányan keveselltük a tanrendben előírt országjárást, hát megtoldottuk egy kicsit. Tiszadorogon tanulmányoztuk a kosárfonás hagyományait, múltját, jelenét. Rám a technika nyomon követése, leírása jutott. Ügy tervezzük társaimmal, tudományos diákköri dolgozatot írunk a tiszadorogi kosárfonásról. Mi a néprajz és mi a szerepe... ? Ezt Bodrogi professzor úr is megkérdezte tőlünk egy vizsga alkalmával. Számomra a néprajz történelem; a nép mindennapjainak, életmódjának történelme. A néprajzra mint ilyenre, önismeretünk egyik láncszemére van szükségünk, ha kevésbé érzékeljük is „hasznosságát”. Piroska öt egyetemi éve éppen fele idejénél tart a budapesti bölcsészkaron. Tanul, társaságba jár, olykor a Benkó Dixieland koncertjeire, sokat olvas — tán Sánta Ferencet és Hajnóczy Pétert legszívesebben —, s azt mondja — immár túl az „akklimatizálódáson” —, hogy tanulmányainak második felét szigorúbb mederbe tereli. Többet jár majd be nem néprajzos előadásokra is. franciául tanul, folytatja az országjárást. S ha pár évre előretekint, azt tervezi, hogy hazatérve disszertációt ír a New Brunswick-i magyarok esküvőilakodalmi szokásainak változásairól. B. I. Körkép Az ausztriai magyar egyesületek az elmúlt évben jelentős kulturális munkát végeztek. Korábban már beszámoltunk róla, hogy Lőrincze Lajos professzor Bécsben, Linzben, Grazban és Burgenlandban, az ottani magyar egyesületek klubestjein tartott előadásokat. A Bécsi Magyar Munkásegyesület szeptemberben, az egyesület színjátszóinak közreműködésével, családias jellegű szüreti bált rendezett. Az Ausztriai Magyarok Egyesülete első ízben rendezte meg kabaréestjét a bécsi Collegium Hungaricumban, amelyen a Magyarok Világszövetsége szervezésében kiutazó magyar művészek vendégszerepeitek. A Pannónia 77 folklórprogramját — amelyet októberben Linzben rendeztek, csaknem 350 vendég előtt —, nemcsak az ausztriai kultúregyesületi tagok, hanem a tartomány és a város vezetői is megtisztelték jelenlétükkel. Az említett rendezvényeken kívül az ausztriai magyar egyesületek több klubnapi rendezvényt és magyarországi társasutazást szerveztek. A Bécsi Magyar Munkásegyesület 120 tagú csoportja például kétnapos hét végét töltött Magyarországon. * Az idős és rokkant magyarok egyesületének új székházét. 1982. december 18-án avatták fel Adelaide-ben ÍDél-Ausztrália) a Hackney-kerületben. A vacsorával egybekötött estén megjelent a dél-ausztráliai kormány, a miniszterelnök és a főállamügyész, valamint nemzetiségi ügyek minisztere képviseletében Gordon Bruce munkáspárti parlamenti képviselő, az ellenzék vezérének képviseletében Murray Hill, Tom Wood, a dél-ausztráliai idős polgárok egyesületének elnöke és Norman Blakey. A klubház megnyitóján több mint 200 vendég vett részt. A megnyitó beszédet Molnár István, hazánk ausztráliai nagykövete tartotta. * A melbourne-i Bocskai Kollégium népitánc-csoportjáról készült az itt bemutatott felvétel. A népitánccsoport Antalné Fodor Ildikó vezetésével bekerült a nemzetiségi népitánc-verseny döntőjébe, amire februárban került sor. * A bevándorlók napja alkalmából a Gottardi püspök által szervezett műsoros esten nagy sikerrel szerepelt az Uruguayi Magyar Otthon tánc-6
