Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-02-19 / 4. szám

BUDAPESTI BESZÉLGETÉS BRUCK EDITTEL

Kerestetés

Jó húsz esztendeje már, hogy Milánóban olasz nyelven megjelent egy vékony kis könyvecske. Chi ti ama cosi — Ki téged így szeret — volt a címe. Egy csapásra siker lett, ha ugyan illik a ledér szó: siker, az olyan lelkiismeretfurdalásos szomorúságot keltő olvasmányra, mint amilyen Edith Bruck könyve. Mert lelkiísmeret-furdalást és szégyent érez az olvasó saját, békés gyermekkoráért, tiszta és szép kamaszszerelmei miatt, ha végighalad a kopogó, egyszerű mondatokon. Ha végighalad egy élettörténeten, mely egy tizenkét esztendős gyermeklány útját követi egy magyar falucskából, 1944- ből vagonokba, lágerekbe, kórházakba, majd a fölszabadult hányódtatásokon át a megérkezést a felnőttkorba. A keserves tapasztalatú tizenhetedik évbe. Lám csak, lám, mondották a könyv olasz olvasói, hát a magyaroknak is van Anna Frankjuk! Ámbár a könyvet és szerzőjét a magukénak érezték. Edith Bruck ugyanis nem anyanyelvén, magyarul, hanem olaszul írja könyveit.

Idehaza 1964-ben adta ki az Európa kiadó a könyvet. Máig az egyetlent magyarul Edith Bruck munkái közül.

Közös, filmgyári és televíziós munka a róla készült portréfilm, a Látogatás. Ügy tetszik, Edith Bruck végre csakugyan megérkezett. Történelmi kerülőutakkal. Ezekről a kerülőkről, hazájáról és olaszországi munkájáról beszélgetünk most az ötvenesztendős fiatal tekintetű és évszázados bölcsességű Edith Bruckkal, Bruck Edittel.

— A film húsz évvel ezelőtt még nem portréfilm akart lenni — mondja. — Akkor érkeztem először haza látogatóba, először 1946 után, amikoris, mert idehaza nem kellettem senkinek a lágerból hazaérkezve, először Csehszlovákiába szöktem, majd Izraelbe. Szóval húsz évvel ezelőtt, látogatásom utolsó napján elmentem a szülőfalumba. Illyés Gyula ugyan lebeszélt erről az útról akkor is, de mégis elmentem. Megrázó élmény volt. Visszatérve Olaszországba, ebből az élményből írtam meg Két üres szoba című novellámat. Az Európa Kiadó ígérte, hogy kiadja ezt az írásomat, több más elbeszélésemmel együtt, de az ígéret ígéret maradt. A novellából többen akartak filmet csinálni. Először Jancsó Miklós, majd Mészáros Márta, később Makk Károly. De ezek a tervek halasztódtak húsz éven át. Végül a forgatókönyvet én. magam írtam meg, de az abban a formában, ahogyan összeállítottam, nem felelt meg itt. Talán ennek kárpótlására, no meg Nemeskürty István makacs erkölcsi küzdelmének köszönhetően született meg a portréfilm. Ebben benne vannak a régi forgatókönyvnek a részletei is, hiszen az embernek csak egy élete van, benne vannak barátoknak, ismerősöknek, pályatársaknak a megszólalásai is. Benne van az én kicsi, végül is fontostalan életem. A gyerek megvan, kicsit béna, kicsit sánta, de az enyém. Meg a rendezőé, B. Révész Lászlóé.

— Ezek szerint nem elégedett a kész munkával?

— Vannak nagyon szép részei. De hát semmi nem lehet tökéletes.

Pénztől és időtől is függ, hogy mi milyen. Fő az, hogy megvan a film. Ez számomra erkölcsi kérdés, aminthogy az volt a filmért sokat hadakozó Nemeskürty Istvánnak is.

— Bruck Edit, a két világháború közötti Magyarországon született, szegénynek és kiközösítettnek. Élt Izraelben szegényen és otthonra nem találva. Megtelepedett Olaszországban, felnőtt megállapodottságra lelve. Melyik ország hát a hazája? Hova kötik az emlékei, a szép és fájdalmas érzelmei?

— Három hovatartozás-érzésem is van, állandóan. Ez persze együttesen meglehetősen irracionális érzés, de az ilyen dolgoknak is fontos szerepe van az életben. A költészet, az iskolai versecskék, a gyermekkor íze és illata, Ady és József Attila költészete, az anvanyelvem mind, mind ide kötnek. Éppen annyi örömöm volt itt, mint amennyi szenvedésem. Fájt és lázadtam ellene, hogy annak idején nem lehettem olyan befogadott ebben az országban, mint bármely más állampolgár. Anyám ezt az éles gyerekkori fájdalmat azzal próbálta ellensúlyozni, hogv álomvilágként elénk idézte az ősi földet, ahová egyszer majd eljutunk és ahol boldogok és befogadottak leszünk.

— Könyvéből tudható, hogy 1948- ban meg is érkezett az „álomvilágba”.

— Igen. Izraelbe. És észrevettem, hogy a valóság nem álom és az álom nem valóság. A valóságban új hazámat érzelmileg nem tudtam elfogadni. Kötődésem szentimentális része viszont mégis megmaradt bennem. Olyan ez. mintha valaki vágyik egy családi közösségre, de a család minden egyes tagjával haragban van. Olaszországban bezzeg nincsenek szenvedélyes és válságos konfliktusaim. Messzebbről szemlélem, mint a másik kettőt, noha a legtöbbet tőle kaptam.

— Hogyan kötött ki végül épp Olaszországban?

— 1954-ben kerültem oda, addig vándoroltam, mint egy tébolyult, végig Európában. Három év után megjelent az első könyvem. Az amelyiket itthon is ismernek. Pár olasz versemet is lehozta a Nagyvilág.

— Sokfoglalkozású ember. Nemcsak elbeszéléseket és verseket ír, s mindig olaszul, hanem ...

— Üjságíró is vagyok, nemrégiben éppen az olasz Nők Lapjában kértek fel, hogy Libanonról írjak. Színdarabot is írtam egy időben. És nemcsak írtam, rendeztem is a feminista mozgalom számára. Mielőtt Budapestre érkeztem volna, Szardínián forgattam filmet a televízió számára. Ez része annak a televíziós sorozatnak, amelyet kizárólag nők csinálnak. Marguerite Duras Rómáról, Susan Sonntag pedig Velencéről készített filmet. Az én szardíniái filmem arról szól, hogy az ősi, pásztori civilizáció hogyan mérgeződik meg a modern ipari világtól.

— Bizonyára ezért is kapcsolódott egy időben a feminista mozgalomhoz. Magyarországon is eltöltve immár ismét egy kis időt, miként látja az olaszországi nőmozgalomhoz viszonyítva a magyar nők társadalmi helyét és szerepét? Ez a kérdés számunkra azért is érdekes, mert egyre gyakoribb, hogy a magyar lányok éppen Olaszországban keresik a házasság számukra megfelelő lehetőségeit.

— Igen, én is gyakran elámulok, amikor szép és művelt, fiatal magyar nőket találok eldugott kis olasz falvakban — például Szárdínián is akadtam ilyenekre — tunya és gondolkodni rest, műveletlen olasz férjek mellett, gyakran feudális családi körülmények között. Ügy látom, Magyarországon a férfiak védik a feudális előjogaikat, a nők meg nem igyekeznek eléggé kiharcolni a jogaikat. Vagy túlságosan elhanyagolják a régi szerepüket — azt hiszik, a női egyenjogúság azt jelenti, hogy nem kell törődni a családdal, a férjjel —, vagy pedig túlságosan védik a nőiességüket. Pedig a feminizmus nem a látszatoknak és a szerepeknek a kérdése, hanem társadalmi kérdés. A társadalomnak válnék hasznára, ha hagynánk, hogy a nők kifejezzék magukat, ha fontosabb teret kapnának. Ugyanakkor nem szeretném, ha a nők kezébe kerülne a „hatalom”. A jövő a harmóniáé és a két nem egyenrangú együttműködéséé.

— Mint újságíró bizonyára gyakran találkozik olyan társadalmi rétegek képviselőivel is, akiknek a véleménye a mai Magyarországról figyelemre méltó lehet a mi számunkra is.

— Sajnos éppen az utca emberének körében még mindig nagyon sok a téves tájékozódás. A szellemi elit ismeri a valóságot, sőt a magyar intézmények révén állandóan figyelemmel kíséri a szellemi újdonságokat is. Ez azonban kevés. A mindennapi élet alacsonyabb fokozatainak a kölcsönös megismerése kellene ahhoz, hogy reális ismeretei legyenek az egyszerű közembernek is Nyugat- Európában Magyarországról. Az embereknek kellene megismernie jobban egymás életét, hogy elhiggyék a valóságot.

LŐCSEI GABRIELLA

A Magyar Nemzetben megjelent cikk

nyomán

HUSZÁR LÁSZLÓ (1954. július 1- én született Veszprémben, anyja neve: Lozsi Erzsébet) akkumulátorszerelő 1979 májusa óta él külföldön. 1981. februárban írt utoljára, akkori lakáscíme: 150 the Esplanada Middle Brighton, Melbourne 3186 Vic. volt. Keresik szülei Várpalotáról.

MOLNÁR MÁRIA (született Budapesten 1936—37-ben, anyja neve: Steinmacht Mária) 1956-ban külföldre ment és Ausztráliában (Melbourne) telepedett le. 1961-ben házasságot kötött Norbert Teránnal. Keresi rokona E. Terán Ausztráliából.

SZENTLÉLEKI LÁSZLÓ (1938. február 9-én született Nyírbátorban, anyja neve: Piskolti Etelka) vasesztergályost, aki 1956 novemberétől él külföldön, keresi özvegy édesanyja Nyírbátorból. A keresett 13 éve nem írt, utolsó címe: 14. V. N. Calif. 91402, USA volt.

ARANYOS KATALIN-t (volt TORGYIK SARDORNÉ) keresi ismerőse Szakács Imre Franciaországból. Utoljára 1973-ban Cápuán találkoztak, azóta semmit sem tudnak egymásról.

MEDVECZKY BÉLA (1949. november 15-én született Budapesten, anyja neve: Kiing Anna) szerszámkészítő 1969. júniusától él külföldön. 1973- ban írt utoljára, akkori címe: 2. Otter St. Collingwood, 3066 Vic. Australia volt. A Magyar Hírek útján már többször is kerestettük, egyik hirdetésre 1976-ban telefonon jelentkezett, ígérte, hogy ír, de levele azóta sem jutott el nővéréhez, Helmeczi Bélánéhoz, aki Gödről keresi.

BÖRÖNDI ANDRÁS-t keresi rokona Barak Judith Izraelből. A keresett Budapesten született 1916. márciusában, édesanyja keresztneve Erzsébet. 1955—65 között a dél-amerikai Bogotában vagy Caleban (Columbia) élt.

HAJDÚ GYÖRGY 1937-ben érettségizett a Markó utcai reáliskolában majd 1939 körül — unokatestvérével Török Endrével — kivándorolt New Zealandba. Keresi volt osztálytársa, Horvay (Helyes) Béni az USA-ból.

ILLÉS ISTVÁN-t keresi régi barátja és bajtársa Józsa Imre az USA-ból. A keresett Erdélyben született. A kerestetővei együtt szolgált a légierőnél (1943, Műhelyalosztály, Budapest), hadifogságba került, a bergeni táborból ment ki Franciaországba bányásznak.

BATIZI JÁNOS orvost és családját keresi régi ismerősük, Géresi Oszkár Svájcból. A keresettek 1956- tól élnek külföldön. Utolsó budapesti lakásuk a Szilágyi Dezső tér 5—7. sz. alatt volt. Feltehetően az USA- ban telepedtek le. A család egyik férfi tagja állítólag slágerénekes.

Kérjük kedves Olvasóinkat, akik ismerik keresett honfitársainkat, közöljék velük kérésünket, hogy vegyék fel a kapcsolatot az őket keresőkkel. A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE készséggel továbbítja leveleiket a kerestetőkhöz. Címünk: MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE. BUDAPEST, H-1905.

7