Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-12-25 / 25-26. szám

LAZAR ERVIN

Berzsián költő szakít az emberiséggel

Berzsián költő utálta a rosszked vet. A mások rosszkedvét is. de a magáét kiváltképp.

Most éppen kiváltképp utálkozott. Mert olyan szomorú volt, mint egy lyukas serpenyő.

— Ha a gazdád szomorú, szomorkodj te is — mondta mérgesen a bajszának, és kackiásról konyára állította.

— Te se különbül — oktatta szép, tömőt szakállát, és egy fránya mozdulattal összeborzolta.

— Semmi kétség — vigasztalta magát —, ha egyszer szomorúságvilágbajnokságot rendeznek, úgy nyerek, mint a pinty. Két testhoszszal. Azaz, hogy két lélekhosszal. Lévén ez inkább a lélek dolga.

De valahogy nem vigasztalódott meg a kilátásba helyezett világbajnoki címtől.

— A lukasserpenyő szomorúságból lassan belesüllyedek a hervadt dália állapotba — mondta keserűen, s ahogy kimondta, máris olyan szomorú lett, mint egy hervadt dália.

De itt aztán megmakacsolta magát.

— Ne tovább! — kiáltott, mert jól tudta, hogy a hervadt dália állapot után már csak az elázott zászló, majd a vízzel telt szarvasnyom szomorúság következhet. Azokból pedig napokig nem lehet kikászálódni.

„Más költő örül a szomorúságnak — ötlött fel ekkor Berzsiánban —, rittyent egy édes-bús költeményt, és nagy boldogan elszavalja. — De rögtön le is torkolta magát: — Én nem más költő vagyok, én Berzsián vagyok!” És büszkén körülnézett, hogy ilyen nagyszerű dolgokat tud kitalálni. Na de mire a büszkeség, ha nem tudja okát adni a szomorúságnak! El is párolgóit nyomban a büszkesége. Fölordított:

— Hé! Mitől szomorú egy valamirevaló költő?

Ordíthatott, ahogy akart. Nem felelt neki senki. Már-már olyan szomorú lett, mint egy elázott zászló, de akkor megvillant a szeme.

— Világos — mondta —, egy valamirevaló költő az emberek miatt szomorú!

Ez a felismerés felvillanyozta, nosza föl is pattant a szobája közepén álló barna, faragott lábú asztal tetejére. Onnan szavalta.

— Az emberek lopnak, csalnak, hazudnak. Lustálkodnak. Vizezik a bort. Klórozzák a vizet. Egymásnak vermet ásnak. Részrehajlók, kárörvendők, önzők, zsugoriak, gyávák, pöffeszkedők. irigyek, kontárok, tohonyák. Ez az! Ezért vagyok én szomorú! Az emberiség miatt.

A világmindenség összehúzta magát. Na most — gondolta a világmindenség —, mindjárt megszületik egy, az emberiséget ostorozó vers. Ámde, mint általában, a világmindenség most is nagyot tévedett. Mert Berzsiánnak esze ágába sem jutott verset írni. Ehelyett elhatározta, hogy megszakítja a kapcsolatot az emberiséggel. Jókedve kerekedett. Kackiásra igazította a bajuszát, megfésülte torzonborz szakállát, és munkához látott.

Kilépett a házból, végigment a kerten. Szemügyre vette a. kapufélfát, azon is legfőképp a nagy, piros gombot. Nem egyébre szolgált az a nagy, piros gomb, mint arra, hogy az emberiség, ha be akar menni Berzsiánhoz, megnyomja, s akkor odabent Berzsiánnál nagy csörgésbörgés támad, mivel ez a nagy piros — halljatok csudát —, csöngőgomb volt. Ám az emberiség — nevezetesen az aranykezű Sróf mester, Violin, a csudazenész és Zsebenciék locska-fecske leánya, a Klopédia meg minden rendű és rangú látogatók, akik fel szokták keresni Berzsiánt — még sohasem nyomták meg ezt a csöngőgombot, mivel Berzsián kapuja időtlen idők óta nyitva állt, nemkülönben a háza ajtaja is. Mi az ördögnek csöngettek volna? Besétáltak és kész.

— Ez volt a múlt — mormogta Berzsián. — Most, hogy szakítottam az emberiséggel, új módi kezdődik itt. Nem fogtok ti engem világos nappal elszomorítani. És sötét éjszaka sem.

Ezzel nagyot nyögött. Mivel az évek óta nyitva álló vaskaput nem tudta egykönnyen becsukni. De azért becsukta. Beleizzadt, de becsukta.

— Nna! — mondta boldogan, és rátolta a böhöm, rozsdás reteszt. Elégedetten dörzsölte a kezét.

De nagy hirtelen abbahagyta a dörzsölést.

— Nőné — mondta —, persze. Még ideállnak nekem, és nekitámaszkodnak a csöngőgombnak. Nem lesz egy nyugodt percem. Bármelyik irigy, kicsinyes, hazug, borvizező félnótás becsöngethet hozzám. Hogyisne!

Nekilátott, leszerelte a csöngőgombot. Fütyürészett nagy vidáman. Újra bezárta a kertkaput, a házához ballagott.

— Ide teszlek, te csöngő — mondta, és jól megnézte a háza bejáratát. — Ide az ajtó mellé. Ide már úgyse tud bejönni senki, mert a kertkapu zárva van. Berzsián, te lángész! — dicsérte magát.

Fűrészelt, kalapált, szegecselt. De a felénél sem tartott a munkának, amikor nagy hirtelen abbahagyta.

— Nono! — mondta. — És ha az

a tekert agyvelejű Sróf mester nem nyugszik bele, hogy be van zárva a kertkapu, és addig katat-matat, ügyeskedik, amíg ki nem nyitja? He? Akkor aztán besétál szépen, és nyomja itt nekem a csöngőgombot, mint a veszekedett fene. Nono! Avagy az a félnótás Violin, a iülgyötrő muzsikus kapja magát és se szó, se beszéd, átmászik a kerítésen. És nekitámaszkodik a csöngőgombnak ... Vagy az a locska-fecske Zsebenci leány, a Klopédia! Az ám. Majd éppen Klopédia hagyja annyiban a dolgot, ha egyszer be akar jönni.

Vitte a csöngőgombot hátra a tűzfalhoz. Fűrészelt, kalapált, szegecselt. De itt már a munka negyedénél elcsüggedt. •

— Ugyan, Berzsián! — korholta magát. — Nagy költő létedre csak ennyire ismered az emberiséget! Vagy tán az az agyafúrt Sróf mester nem fogja azonnal megkerülni a házat, ha látja, hogy be van zárva az ajtó, és csöngőgomb sincs? De még mennyire megkerüli!' Violin meg egyenesen keringélni kezd a ház körül. Nem is beszélve a locska-fecske Zsebenci leányról. Mert ő meg egyszerűen kitalálja, hogy a csöngőgomb a tűzfalon van. No de hátrább a karóhoz kötött agarakkal — bölcselkedett Berzsián, és a homlokára ütött —, hallgassunk eme lángelme legújabb ötletére. A Berzsián fejében lakozó lángelme legújabb ötlete nem volt más, mint hogy a csöngőt a bezárt ajtón belülre szereli, az előszoba falára.

Nosza fűrészelt Berzsián, kalapált, szegecselt, de alig kezdte el, máris abbahagyta. Mert tán nincs a tekervényes agyú Sróf mesternek álkulcsa garmadával, sperhaknija fölösen, reszelője, mint nyű, feszítővasa, mint csillag az égen? De van bizony. Lehet őelőtte akadály egy zárt ajtó? Nem lehet. Na és az a

dobhártyarepesztő Violin? Hát nincs neki rézpikulája, acéltekerője, füzfahegedűje? De van bizony. És milyen ajtó tud ellenállni egy trillalázó fűzfahegedűnek? Semmilyen. Nem beszélve a locska-fecske Zsebenci Klopédia furfangjairól. Vajh, akadály nekik egy bezárt ajtó?

— Nem akadály — mondta mélabúsan Berzsián, de mindjárt útilapút kötött a mélabúja talpára. — Áldalak gyűjtögető nagyapám — kiáltotta, és a sumpuszból a sok kicit-kacat közül előbányászta áldott emlékű nagyapja egyetlen hagyatékát, egy zöldre mázolt páncélszekrényt. Beszerelte a csöngőgombot a páncélszekrénybe. Kipróbálta, hogy működik-e. Csörgött-börgött a csöngője.

— Nagyszerű — mondta Berzsián, és boldogan bezárta a páncélszekrény ajtaját, még gondosabban a ruhásszekrényét. A ruhásszekrény kulcsát eldugta a kályhába, és elrikkantotta magát:

— Most csöngessen be, aki tud!

Nagy boldogan hanyatt vágta magát Berzsián. Belereccsent a barna ágy.

— Csak te ne recsegj — mondta neki Berzsián —, éppen akkor, amikor győzedelmesen fekszem itt! Most aztán szenvedhetsz irigy, kufár, borvizező, gonosz emberiség! Megszakítottam veled a kapcsolatot. De valami nyugtalanság vett rajta erőt.

— Ej, Berzsián — mondta magának —, és ha netalántán egy olyan kufár tévedne ide hozzád, aki még életében nem kufárkodott, vagy egy olyan hazug, aki még sohasem hazudott, nem is beszélve a borvizezőről, aki még egyetlenegyszer sem vizezett bort, és keresnék a csöngőgombot szegények, be akarnának jönni, és mindhiába. Ej-ej, Berzsián! Mit ej-ej! — horkant föl —, azoknak megmondom, hogy a csöngőgomb a páncélszekrényben van. Csöngetnek és kész.

Igen ám, de hogyan veszi észre őket? Ez sem okozott különösebb gondot Berzsiánnak. Odahúzta a széket az ablakhoz, és meredten figyelte a bezárt kaput.

De nem jött senki. Délben már nagyon mérges volt Berzsián. „Hát nincs kufár, aki nem kufárkodik, nincs hazudós, aki nem hazudik, nincs borvizező, aki nem vizezi a bort” — morgolódott magában. Bezzeg Sróf mester biztos issza a vizezett bort a Hörpentőben.

— Mondtam én, hogy gonosz az emberiség. De azért nem mozdult az ablak mellől. Szerencséjére. Mert uzsonnatájt megjelent a kapu előtt Sróf mester. Vakarta a feje búbját. Sehogy sem értette ezt a bezárt kaput.

Berzsián arcába visszatért a szín, éhét-szomját felejtette. Sróf mester meg fordult volna sarkon. De Berzsián se volt rest, kitárta az ablakot.

— Hé, Sróf mester! — ordította.

Sróf mester, a csavaros eszű, csak

ámult-bámult.

— Hát te nem utaztál el?

— Nem én — mondta Berzsián —, csak szakítottam az emberiséggel.

— Amelybe én is beletartozom — gyanakodott Sróf mester.

— Te is — mondta hetykén Berzsián. Persze azért nem olyan rettenetesen hetykén.

— Akkor most? — kérdezte Sróf mester. — Táguljak innét?

62

..