Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-12-25 / 25-26. szám
(Róma, 1982. október) A Pápai Magyar Intézet rektorának, dr. Dankó László kanonoknak a segítségével megszereztük a belépőket és a sajtóigazolványokat, amelyekkel bejuthattunk a Szent Péter-bazilika előtti térre, ahol felállították II. János Pál pápa baldachinj át. A szigorú biztonsági előírások miatt — hosszas alkudozás után — csupán annyiban állapodhattunk meg, hogy amikor a pápa magyarul köszönti a megjelent magyar küldöttséget és a hívőket, akkor közelebb vihetjük a kamerát. Ez is valami... Tizenegyet kongatott a Szent Péter-bazilika harangja, amikor a szemerkélő esőben a pápa fehér dzsipje befutott a térre. Ebben a pillanatban a fotóriporterek és operatőrök hada, áttörve a civilruhás rendőrök kordonát, munkához látott... Mivel engedélyünk a pápa közvetlen közelében való tartózkodásra nem jogosított fel, hamarosan meg kellett hátrálnunk. „A bevonulás ceremóniáját azonban rögzítete a kamera” — nyugtázta elégedetten a rendező. Most már csak arra vártunk, II. János Pál mikor üdvözli a magyarokat, magyar nyelven. A pápa ugyanis valamennyi nemzet küldöttségét és a zarándoksereget saját nyelvén köszönti. A protokollfőnök szerint az olaszok után szól a pápa a magyarokhoz. A sorrendet azonban felcserélték, ezért újabb rohanás kezdődött, amikor észrevettük, hogy Lékai bíboros elindult a pápai baldachin felé. A pápa üdvözlete és a közös áldás ritka pillanata filmszalagra került. Az „Ad limina” látogatás eredményeit összegező beszélgetést a Római Magyar Akadémia második emeletén székelő Pápai Magyar Intézetben vettük fel. Lékai László bíboros és titkára, Horváth Miklós kanonok az egész film forgatásának ideje alatt készséggel állt rendelkezésünkre, bár mindketten igen fáradtak lehettek a zsúfolt program után. A riportot mégis egy szuszra felvettük. Már csomagoltuk a felszerelést, amikor megtudtuk: az alig kétszáz méterre levő római zsinagóga ellen merényletet követtek el... Lékai bíboros mély megrendüléssel és őszinte felháborodással fogadta a hírt. A felvétel a Szent Pál-bazilikában folytatódott; Lékai bíboros mondott szentbeszédet. Az alábbiakban részleteket közlünk a Lékai bíborossal folytatott beszélgetésből. 1. II. János Pál pápa üdvözli az Ad limina látogatás résztvevőit 2. A találkozás pillanata 3. Lékai László bíboros és titkára, Horváth Miklós 4. II. János Pál pápa megérkezik a Szent Péter térre — Bíboros úr, az ön címerének jelmondata: Succisa virescit, azaz, a megnyesett fa kizöldül. Miért választotta ezt a jelképet? — A murakeresztúri plébániám jelmondata volt ez, egyik kollégám javaslatára fogadtam el és tartottam meg akkor is, amikor megkaptam a veszprémi apostoli kormányzóságot, püspökséget. Ezt nemcsak saját életemre értettem, hanem magának a magyar egyháznak az életére is, és éppen ezért ezt a jelmondatot megtartottam akkor is, amikor átkerültem Esztergomba, először apostoli kormányzónak, aztán érseknek, prímásnak, s végül VI. Pál kedvessége következtében a bíborosi kollégiumba. És ha visszatekintünk, 1945 után az egyház valóban erős nyesést kapott az új világtól. Először talán említsük azt, hogy az egyházi birtokok átkerültek az állam, a közösség tulajdonába. És lám, milyen érdekes, a hívek felfogták, hogy az egyház többé nem birtokos egyház, hanem a hívekkel együtt egy új életet kezdő egyház, amelyre nekik is szükségük van, és éppen azért ők adtak minden anyagi támogatást ennek az egyháznak. Tehát ez kizöldellő egyház lett. A szerzetesrendek legnagyobb részének működését felfüggesztették. Maradt az a négy szerzetesrend, amelyik kizárólag a katolikus ifjúságnak a gimnáziumi tanításával, nevelésével foglalkozik: a bencések, a piaristák, a ferencesek és a leányifjúság számára a szegény iskolanővérek rendje. Ezek a rendek is évről évre olyan szépen felerősödtek, és manapság annyira vonzzák az ifjúságot, hogy alig tudják elhelyezni a felvételt keresőket, várni kell, hogy valahol valaki talán kimarad az intézetből, és úgy kap helyet a később jelentkező. Az egyháznak épp ilyen szép hajtása a most épülő lelkigyakorlatos ház, Leányfalun, ahol évente 1500 férfi és nő végzi el nemcsak a lelkigyakorlatokat, hanem mélyebb képzést kap az istenhitről és az egyházról. Rendszeresen kiküldünk a Pápai Magyar Intézetbe fiatal felszentelt papokat, akik ott tanulmányaikat folytatják, hogy amikor hazatérnek, különböző szemináriumokban teológiatanárok legyenek, vagy a püspökök segítségére váljanak. Ez azt is jelenti, hogy a magyar katolicizmusnak ez az ága mindig friss hajtásokat kap, olyan belső értékeket, amelyek gyümölcsözéséből mindig új ágak fakadhatnak. „A megnyesett fa kizöldül” — ezt nem szabad úgy értelmezni, hogy a kizöldülés a nyesést követő pillanatban máris bekövetkezik, hanem éppen úgy, mint a természetben, ez igen hosszú folyamat. Még a rózsafán is először csak kibújnak a parányi kis rügyek, elkezdenek pirosodni, azután jön a rügyfakadás, a levél és csak aztán bontakozik ki a virág. Egy nagy „fánál”, mint az egyház, el lehet képzelni, hogy a kibontakozás több évet, esetleg évtizedet vesz igénybe. Más szóval, mi úgy szoktuk kifejezni: az apró lépések politikája ez. Nem lehet egyszerre a mesebeli hétmérföldes csizmával lépni, mert az csak a mesében „célszerű”, hanem józan ésszel kell a realitásokat felmérni, hogy mennyit lehet most ebben a pillanatban, és mennyit a következő stádiumban előrehaladni. És ez a kapcsolat az állammal, nyugodt evolúciót eredményez. Ebben vannak bizonyos nehézségek is, ezeket soha nem tagadtuk. Azt valljuk, hogy a nehézségeket nem szabad felnagyítani, de elhallgatni sem. Hanem a nehézségeket lassan meg kell oldani. Nem színpadiasán, tehát nem úgy, hogy az állam és az egyház kiáll a reflektorfénybe, durva hasonlattal; hogy bikaviadalt rendez, a nézősereg pedig tapsol, hol az egyiknek, hol a másiknak. A magyar egyháznak nem ez az elgondolása. Lehet, talán másutt alkalmas mód, de mi így tisztázzuk a nehézségekei, a tennivalókat. És amikor megbeszéltük egymással, akkor bejelentjük tárgyalásaink eredményeit. — Bíboros úr, beszéltünk az állam és az egyház politikai kapcsolatáról. Most tekintsük át azokat a területeket, ahol gyakorlatilag is együttműködnek. — Magyarországon fennáll egy lényeges egyensúly, amit nem találunk meg akármelyik másik országban. Nevezetesen: minden családnak az asztalán elegendő a kenyér, téli időben minden családnak kellemesen fűtött a szobája. Nem dideregnek sem az öregek, sem a gyerekek. A jó magyar kenyeret és a fűtött szobát kik biztosítják? Biztosítják a katolikus pékek és a nem hivő pékek. De a katolikus pékek nem akarnak külön kenyeret sütni a katolikus hívek számára, és a nem hivő pékek sem akarják, hogy az ő kenyerük csak a nem hívők asztalára kerüljön. Hanem valamennyien magyar kenyeret sütnek, a magyar emberek számára. Ugyanez történik a szénbányászásnál is. Tehát ebből is látszik, hogy a közjó megteremtésében éppen úgy közreműködnek a hívők, mint a nem hívők. Egy katolikus pék természetesen azért is süti meg a kenyeret — nemcsak, hogy odategye minden magyar család asztalára —, hanem, hogy ezzel Istentől vállalt hivatásának, munkakörének eleget tegyen. Ez tulajdonképpen a helyzet: a közjóért együtt tevékenykedünk, a világnézet kérdéseiben azonban teljesen más területen állunk, és ezt a szakadékot nem is tudjuk áthidalni, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy a közjót, a magyar nép érdekeit előmozdítsuk. — Elmondhatjuk-e azt, hogy a társadalom és az egyház több szociális célkitűzése megegyezik? — Igen. Ezek közé tartozik, amit a „Quadragesimo Anno” pápai enciklika különösen is hangsúlyozott, hogy a munkanélküliség, az állásnélküliség a legnagyobb gond, amely egy társadalmat tönkretehet. És a két világháború között Európa sok országában, köztük hazánkban is nagyon sok volt az állástalan földönfutó. Az egyház ez ellen vétót emelt. Ugyanúgy az egyház kívánta azt is, hogy ha valaki a betegség kínlódásába kerül, kapjon valami támogatást, betegség elleni biztosítást, hogy ne az utcán koldulja össze a napi kenyerét. Ezt a mai állam megvalósította. Sőt, ami még egészen különös érdem, a fiatal anyáknak lehetőséget ad, hogy a gyermekeket otthon neveljék három éven keresztül, és ezért dotálja is a fiatal anyákat. Ezek mind megegyeznek az egyháznak a természetes etikáról való felfogásával. — Bíboros úr, hogyan látja, van-e Magyarországon csorbítatlan vallásszabadság? — A magyar törvények megadják a vallásszabadságot csorbítatlanul. Ez természetesen a különböző szinteken különbözőképpen realizálódik. A legmagasabb szinten, ahol az egyházi hierarchia tárgyal az állam vezetőivel, ott nagy a megértés. A vallásszabadságnak azonban különböző területei vannak. A középszinten, tehát a megyei és az alsóbb régiókban, az egyes községekben előfordulhatnak kisebb-nagyobb nézeteltérések. Előfordulhat például az is, hogy a plébános úgy gondolja, megilletik olyan jogok és lehetőségek, amelyek nincsenek még pontosan rögzítve. De előfordulhat az is, hogy egy megyei vezető, vagy egy községi vezető olyan kérdésekhez, amelyek felsőbb szinten már el vannak intézve, nehezen adja meg a hozzájárulását. — Mit tehet az egyház ilyen helyzetben? — Ha valóban átlépi egy hivatalnok a maga hatáskörét, akkor ezt jelentjük az Állami Egyházügyi Hivatalnak, amely kivizsgálja az esetet, és ha csakugyan megsértették a vallásszabadságot, akkor rendezik az ügyet. — Volt már erre példa? — Hogyne. Előfordult, hogy egy érettségizettnek, a felvételi lapjára ráírták, hogy egyetemi tanulmányokra nem alkalmas idealista, vallásos világnézete miatt. Miután eljártunk az ügyében, pár napon belül föhHtták-. az egyetemre. LINTNER SÁNDOR 31
