Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-12-25 / 25-26. szám

AHOL NINCS „PLAFON”

— Náluk nem változott semmi. Talán szeretnének többet keresni, de hajtani nem akarnak érte.

— Vagy talán beálltak egy elért keresel- és életszínvonalra — egészíti ki Csikai Zsolt. — Nekik elég az a 3800 vagy 4500 forint.

Az igazgató szerint azonban nem ez a baj, A baj az, hogy aki innen elment mert kevesellte az 1500—2000 forintot, amit tedd ide, tedd oda „munkájáért” kapott, másutt, ahol nincs kísérleti bérezés, megkeresi a háromezret-négyezret, ha meg „maszekol” vagy beáll egy társulásba, akkor ennek a két-háromnégy-ötszörösét is. A gondok gondja az, hogy az általánosan alkalmazott bérezési szisztéma a vállalatokon belül is, a vállalatok között is egyenlősdire vezetett.

Mutatja a statisztikát: 1975-ben az akkor legjobban dolgozó tanácsi építőipari vállalat több mint öt és félszer annyi jövedelmet termelt — egy főre számítva, természetesen —, mint a legrosszabb, ezzel szemben mindössze 23 százalékkal több bért fizethetett ki a dolgozóinak. 1980-ra, mondhatni, a helyzet tovább romlott: a hét és félszeres megtermelt jövedelemmel szemben a kifizethető bér csak 27 százalékkal volt magasabb a legjobb vállalatnál, mint a legrosszabbnál!

— A lényeg: a vállalati eredménytől aligalig függ a bér, és ha a vállalatok között nincs különbség a bérszínvonalban, akkor nincs miből honorálni a vállalaton belüli teljesítményeket. Ettől a kötöttségtől szabadultunk mi meg a kísérlet idejére, azaz 1983. január elsejéig. Hogy azután mi lesz, nem tudjuk. mert most készül az új átfogó bérszabályzat.

— Mit hallani róla?

— Találgatásokat. Meg aggodalmakat. Hogy mi lenne, ha általánosan bevezetnék ezt a szisztémát, amivel mi kísérleteztünk. Van, aki munkanélküliségtől tart, hiszen ki venné föl azokat, akik mitőlünk az idén elmentek, ha mindenütt megfizethetnék a tisztességes teljesítményt. Vagy tételezzük föl. hogy mindenki ráhajtana. Akkor meg jönne az infláció, annyi pénz kerülne ki, tartják mások.

— Én nem vagyok közgazdász — vitatkozom, nem az igazgatóval, hanem azzal, akit ő idéz —, annyit azért tudok, hogy csak a fedezetlen vásárlóerő a veszedelmes. Ha pedig nincs kapun belüli munkanélküliség, ha tényleges teljesítményekre fizetnek több pénzt, nem pedig „homokra” vagy „vattára”, akkor ezzel az árufedezet is megteremtődik. Egyébként a pártkongresszus határozatai, a kormány vezetőinek legutóbbi megnyilatkozásai mind-mind a teljesítmény szerinti bérezést szorgalmazzák, sürgetik.

Ebben aztán megegyezünk. De a két vezető aggodalmát látva, azért nem bánnám, ha azok, akik az új bérezési rendszeren dolgoznak, eljönnének, és megnéznék először a „kétemeletest”, itt szemben, aztán meg valamelyik Bácsépszer építkezést.

G. L.

Ont A QUELLÉBE

Azt mondják, Derecskén minden második ember kisiparos, vagy kisiparos alkalmazásában dolgozik. Rátarti emberek, régtől fogva kényezteti, dicséri őket a Hajdúság. Hajdanán, ha a tehetős debreceni polgár szép munkát akart látni a házában, Derecskéről hivatott iparost.

Börcsök Lajos is effajta hagyományokon nevelkedett. Fölépített egy csaknem kész házat egyszál maga, szétszedi az utolsó csavarig és összerakja öreg gépkocsiját, hordókat gyárt — az év végéig összesen háromszázat — a német szövetségi köztársasági áruházi lánc, a Quelle részére. A hordók hatliteresek, fényesre lakkozottak, fekete abroncsok tartják össze gömbölyded testüket.

A hordók készítője inas, szikár alkat, ami „előnyösnek” tűnik a félkész hasasoktól, glédába rakott dongáktól, faforgácstól és célgépektől zsúfolt műhelyben. Oldalazva járjuk körül a tölgyillatú fészert, és nem győzzük csodálni a harmincas fiatalember leleményességét, bátorságát.

Merthogy hordót hogyan is készítenek, azt úgy egy évvel ezelőtt látta először.

— Vasesztergályos az eredeti szakmám. Dolgoztam kisiparosnál, ipari szövetkezetnél, aztán kiváltottam az ipart, fajátékok készítésére. Egy szomszédom említette, hordók gyártására keresnek iparost a németek. A kádárok nem vállalták — sok, kicsi hordó, szaporátlan munka — engem meg — hisz láthatja, építkezem — nem hagyott nyugodni a lehetőség. Egy helybeli kádár megmutatta, hogyan kell hordót csinálni. Ezer forintot kért a leckéért, megadtam, nem sokalltam. Bár, amire megtanított, az éppen az volt, hogyan nem szabad belefognom. Nekem gépesítenem kell —. döntöttem el —, kézzel nem fogom győzni. Itt van például ez a másológép. Ha nálam találomra kiemel két

dongát, az hajszálra egyforma. A kádár szemmel méregeti, kézzel faragja mindegyiket. Nincs ebben semmi ördöngösség, a másológépet rég feltalálták, csak át kellett lapozni néhány szakkönyvet, megnézi egy-két tervrajzot, aztán nekilátni, megcsinálni. Egy öreg eszterga faragja simára a külsőt, az abroncsokat egy kézihajtású szerkezeti hajlítja kúposra. Oda kell figyelnünk, mert igencsak átvizsgálnak minden darabot. Egy-egy hordót még szét is szednek, hogy éppen olyan sima-e belül, mint kívül, festve van-e az abroncs mindkét lapján. Ha úgy látom, megéri — egyelőre elégedett vagyok — jövőre tán négy-ötszáz hordót is vállalok.

*

Izmos, sárga csikó tartja patáját a ráspoly alá. Patkóinak Szabó Sándor füzesgyarmati műhelye előtt. Ámbár az élő cégér nélkül sem tévesztenénk el a házat. A kerítést ezernyi lópatkóból hegesztette össze a kovácsosan zömök, fiatal mester. A patkolóvizsgát katonáéknál tette le, a hintókészítés tudományát, meg a sok-sok rafinált fogást, melyek, ha kell, vasrózsákat csalnak elő a súlyos kalapácsok alól — öreg mesterétől leste el.

— Az öreg — arany keze volt — mindig azt mondta: fiam, sose add alább... ha megalkuszol, és beéred tucatmunkákkal is, örökre elvész a tudás.

Mutatja a Míves Mesterek Tanácsának névsorát, ott a neve. Rábök egy hintó alvázára — „Nem hitték el, hogy kovácsolt munka, azt hitték, öntött darab.”

Panaszolja, hogy az isten háta mögött van ez a Füzesgyarmat. Ám aki remekbe készült hintót kíván, az idetalál. Legutóbb, nyáron, egy osztrák úr vitt el egy gavallér kocsit, most meg — ez itt a műhely közepén — Párizsba készül, mintadarabnak. Ha tetszik a

20