Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-12-25 / 25-26. szám
A MILÁNÓI ÉREM UGYANAZON OLDALÁRÓL A Magyar Hírek ez évi 15. számában megjelent A SZERELEM NEM MINDEN című cikkünkre több olvasónk válaszolt. Ezekből a levelekből közlünk néhány részletet. Én magam is ott voltam, amikor az újságíró „anyagot gyűjtött” a milánói Magyar Klubban. Sokat panaszkodtunk, ez tény, de a sok sírás közben mindenki arra törekedett, hogy próbálja az okokat is keresni, saját sorsa mögöít megtalálni egy alapjaiban más társadalom, más mentalitás, más erkölcs, egyszóval más minden összefüggéseit. Magyarországon a második világháború után zajlott le sok olyan változás, ami itt, Olaszországban most, pár éve kezdődött, és még hosszú évek kellenek ahhoz, hogy a mérleg egyensúlyhelyzetbe jusson. A változások természetesen a különböző társadalmi berendezkedés miatt, alapvetően más természetűek, de sok párhuzamosság fedezhető fel. A nők munkába állása itt még mindig nem tömeges, a többség háztartásbeli, ami pontosan megfelel a katolikus vallás által is szorgalmazott családmodellnek. Milánóról köztudomású, hogy Olaszország legfejlettebb ipari nagyvárosai közé tartozik, olyan város, ahol éppen az országos átlaghoz képest magasabb arányú munkalehetőség miatt a legkorábban felfedezhetők a változások. Éppen itt a nőknek még mindig csak 44 százaléka dolgozik, tehát kevesebb, mint a fele. Ezzel a 44 százalékkal viszont már felborult a klasszikus családmodell, a feleség nem eltartott többé, nem függ anyagilag, sem másképp férjétől. Csakhogy lépten-nyomon tapasztalható, hogy a társadalom még messze nem erre, a számunkra, magyar nők számára már teljesen természetes modellre van berendezkedve. Itt a gyermek nem szociális kérdés, nem a jövő záloga, akitől függ egy jelenlegi társadalom sorsa, hanem olyan „objektum”, akiből sok hasznot lehet húzni, a méregdrága gyerekruhákból, az ugyanennyibe kerülő magániskolákból, ahol a délutáni foglalkozások is megoldottak, ahol van az iskolán belüli délutáni sportolási lehetőség, könyvtár, esetleg uszoda is. A szülőknek csak fizetniük kell, ha van miből. A nő helyzetét tehát az anyagi függőségen keresztül való teljes függőség jellemzi. Ezen átlagosan itt senki sem rökönyödik meg, de egy magyar nő igen. Innen származik a sok keserűség, az elfojtott elégedetlenség, a kisemmizettség érzete. Mindenki szembekerül ezekkel a problémákkal, s hogy hogyan oldja meg, abban nagy egyéni különbségek vannak. Egyéniség, szerencse, kitartás kérdése. Akármilyen emancipált világban élünk is, a házasságkötés motívumai között az első helyen még mindig a szerelem áll. Az itt élő magyar nők többségét a szerelem ösztönözte erre a merész lépésre. Ezt az erős, biztonságot is adó érzelmi köteléken alapuló házasságot manapság otthon nem is olyan könnyű megtalálni. A válások számában a világon Magyarország a harmadik helyen áll... Mintha a család intézménye itt jobban működne. Ez az érem másik, pozitív oldala ... A cikk hamis képet fest rólunk, itt mindenki ezek szerint szerencsétlen, boldogtalan, mártír és meglehetősen együgyű is. Bizonyára ilyen is akad (melyik országban nem, ez nem olaszországi specialitás), de a többség kemény mindennapi küzdelmekkel próbálja kivívni egyenjogúságát családban, munkahelyen, társaságban egyaránt. Miklósi Klára, Milano Nem a tíz leírt boldogtalan esetet kívánom megcáfolni, csupán emlékeztetni szeretném az említett cikk íróját és olvasóit, hogy nem tipikusan olasz helyzettel állunk szemben, ha a külföldön élő magyar megfelelő nyelvismeret és szakmai felkészültség nélkül nem talál állást. A „Keleti nő” elnevezést, illetve az ettől történő tartózkodást sem találom tipikusan olasz esetnek. A cikkíró hallgatott azonban azokról az esetekről — szerencsére elég szép számmal vannak Itáliában is —, amikor magyar közvélemény előtt negatívan beállított fiatalasszony évekig kitartó szorgalommal kellőképpen elsajátította a befogadó ország nyelvét, tudomásul vette jó és rossz szokásait, idegen egyetemet végzett, avagy érvényesítette több évi munkával az otthoni diplomáját, családi körben ápolja a magyar nyelvet és türelmesen kivárta, mint a többi diplomás vagy érettségizett olasz fiatal, hogy végre képzettségének megfelelő álláshoz jusson. Köztudott, hogy a fiatal értelmiségi munkanélküliek száma meghaladja Olaszországban is, mint több más nyugat-európai országban az egymilliót. Nem lehet tehát csodálkozni rajta, hogy nem lelkesülnek az új idegen értelmiségiek foglalkoztatásáért. Dr. Mády Éva — Bologna Szeretnék megjegyzést tenni az egyik, a Magyar Hírekben megjelent cikkhez, „A szerelem nem minden”. Egyszer az egyik cikkében az említett Kovács páter megkérdezte a panaszkodó magyar asszonyoktól, hogy akkor is bekötött szemmel mentek-e volna férjhez, ha nem nyugati lett volna a kérő? Arra akart hivatkozni, hogy a nyugat varázsa sok félreértésre adott okot. Van egy olasz közmondás, hogy „feleséget és tehenet csak a magad országából vegyél”. Természetes, hogy kijönni egy idegen országba, ahol semmit nem ismernek ezek a fiatal asszonykák, nem könnyű a helyzetük, a nyelvet nem tudják, tehát az elhelyezkedésük is majdnem lehetetlen. Azt megcáfolom, hogy itt északon nem engedik a nőket dolgozni, vagy tanulni. Nem egy végzi el az egyetemet, de, hogy aztán el tud-e helyezkedni... Ha jól tudom, a bölcsődébe csak az arra rászoruló gyerekeket veszik fel olyan pici kortól, akiknek az anyja dolgozik, de például az én legkisebb unokám, már egyéves korától ott volt, mert az anyja a napnak a legnagyobb részében el volt és van foglalva. Orvosnő. Jutka családja nem példa, mert éppen itt északon, a nőknek szabad mozgása van, hisz dolgozni járnak, vásárolnak, kávéházban ülnek. Tán az a férj különösen féltékeny, de nem lehet általánosítani. Szóval a cikk írójának nem tudom, mi volt a szándéka, elijeszteni a magyar lányokat az olasz esküvőtől, vagy rossz fényt vetni az olasz helyzetre. Dr. Lantos Pálné — Genova Levélíróink egyöntetűen felhívják a figyelmet arra, hogy nem tipikusan olaszországi helyzetet tükröz „A szerelem nem minden” című írás. Természetesen, vagy inkább sajnos, ez így igaz. Ugyanez vonatkozik azokra a Német Szövetségi Köztársaságba, Franciaországba, Belgiumba, vagy Hollandiába férjhez ment lányokra is, akiknek nagyon keservesen sikerült elsajátítani a nyelvet, fölvenni egy számukra teljesen idegen kultúrát és szokásokat. Szándékom éppen ennek a gyötrelmes folyamatnak a bemutatása volt, a beilleszkedés nehézségeinek a fölvázolása. A tények makacs dolgok, átsütnek még az egyet nem értésen is, hiszen levélíróink a maguk módján, tapasztalataik alapján erősítik fel és így igazolják a riportban elmondottakat. Miklósi Klára írja „A milánói érem másik oldala” című, tanulmánynak beillő levelében: „A nő helyzetét tehát az anyagi függőségén keresztül teljes függőség jellemzi.” Magam sem állítottam kevesebbet. És ezen a helyzeten az sem változtat, ha az Olaszországba férjhez ment magyar lányok önként vállalták ezt a sorsot. A cikkbeli „Jutkát” mély hivatásérzet fűti, legalábbis beszélgetésünkkor így éreztem, tehát meglehet, hogy évek múltán megtalálja a helyét családjában és az olasz társadalomban. Attól azonban, hogy „mélyebbről közelítjük meg az Olaszországba házasodott nők helyzetét” — ez a mai kép aligha változik. Levélíróink egyoldalúsággal vádolnak, amiért szerintük csak a rosszat mutatom be, a jót: a sikeres házasságokat és életpályákat pedig nem. Ebben van igazság, bár ezeknek a tényeknek is szenteltem egy rövidke bekezdést, aki figyelmesen olvasta a cikket, aki nemcsak azt kereste, hol ismer magára, az a hiányzónak tűnő gondolatokat is megtalálta. Olvasóink és levélíróink jól látják, az Olaszországba házasodott nők helyzetéről szóló tudósítások még mindig élénken foglalkoztatják közvéleményünket, noha ez a házasodási hullám valójában már leáldozóban van. Egy-egy legendává váló eset azonban újra és újra rátereli a figyelmet, vajon hogyan is találták meg számításukat azok a húsz év körüli lányok és asszonyok egy idegen országban, amelyről meglehetősen keveset tudtak. Cikkünk tehát nem elijesztés — ahogy dr. Lantos Pálné írja —, hanem egy társadalom aggódó figyelme, amellyel fiatal állampolgárai boldogulását szemléli. Nem tükörtartás, hanem figyelemfelhívás — egy tapasztalatlan nemzedék számára. LINTNER SÁNDOR Kerestetés NAGY JÁNOSNÉ (előző férje KIS FERENC) leányneve: TÖTH ERIKA (Budapesten született, 1933. október 23-án, anyja neve: Müller Stefánia), 1978 júniusa óta él külföldön (Köln, NSZK). Keresi édesanyja Budapestről, mert közel négy éve semmit sem tud leányáról. VARGA ISTVÁN (Csornán született) és neje: KORMOS ROZÁLIA, az 1910-es években vándoroltak ki Magyarországról. Az USA-ban és Kanadában éltek. Őket, illetve leszármazottait keresi rokonuk, dr. Szűcs Imre, Balatonfenyvesről. BAUER PÉTERT, JÓSKÁT, ÖRZSIT és VICUT, akik Csantavéren (Jugoszláviában) születtek, és gyermekként (szüleikkel) vándoroltak ki külföldre, keresi az NSZK-ban élő unokatestvérük, Pajor Antal. A keresettek Brazíliában (Sao Paulo környékén) telepedtek le, anyjuk neve: Pletikoszity Juszti, apjuk neve: Bauer Jakab. ENDRŐDI DEZSŐ testnevelőt keresi régi ismerőse, Polgár Juci az USA-ból. Utoljára Sárvárott találkoztak, 1948-ban, akkoriban Csornán lakott. Jelenlegi életkora kb. 60 év. RUTH PIRES DE LUIZ PÁSZTORT keresi sógora, István Andor Romániából. Közöttük 5 hónappal ezelőtt — betegség következtében — szakadt meg a kapcsolat. A keresett festőművész-zenetanár özvegye, utolsó ismert címe: 27 400 Barra-Mansa, Au. Verbo Divino 237, Est. Rio, Brazília. PAROCZAY ÁDÁM (1925-ben született, Budapesten), gáz-villanyhegesztőt — aki 1956-ban távozott külföldre — keresi fia, Rózsa József, Pécsről. A keresett 10—15 évvel ezelőtt Bernből hallatott magáról, állítólag Kanadába költözött, ahol egy fatelep vezetője. Egyetemi évfolyamtársait keresi Szakáll Károly tanár, Dunakesziről. A keresettek: KÖVESI ENDRÉNÉ NEMÉNYI ANNA (állítólag a cambridge-i egyetemen tanít), AGÓCS SÁNDOR (az ötvenes évek végén Olaszországban élt), BÁNKI GÉZÁNÉ RÁTHONYI ZSUZSA (jelenlegi neve: Susanne SVED-AVVIDSON, Svédországban — Stockholmban — él), PRINCZ PÁL (állítólag Münchenben, a Goethe Intézet munkatársa), NAGY MÁRIA, JUHÁSZ ETELKA, DEME LÁSZLÓ, JÁVORKAI LÁSZLÓ. Valamenyien 1955-ben, az ELTE bölcsészkarán, magyar nyelv és irodalom szakon végeztek Budapesten. BÍRÓ ZOLTÁNT (Debrecenben született, 1923—25 körül), keresi ismerőse, Budai István, az NSZK-ból. A keresett feltételezett tartózkodási helye: Cleveland (USA). Utoljára 1956-ban Bregenzben és Riedben (Ausztria) voltak együtt. Kérjük kedves olvasóinkat, akik ismerik keresett honfitársainkat, közöljék velük kérésünket, hogy vegyék fel a kapcsolatot az őket keresőkkel. A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE készséggel továbbítja leveleiket a kerestetőkhöz. Címünk: MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE, BUDAPEST, H-1905. 7
