Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-06 / 3. szám

pár évvel ezelőtt elhunyt Vasváry Ödönnek (1888—1977).

Az eredetileg katolikus papból református pappá lett szegedi születésű Vasváry Ödön jelentős szerepet töltött be az amerikai magyar történetkutatás továbbfejlesztésében. De még ő is a régi önképzett, faktográfikus történészek soraiba tartozott. Két legjelentősebb műve az 1939-ben Lincoln magyar hősei (Lincoln’s Hungarian Heroes) címen megjelent kétnyelvű munka, mely az amerikai magyarságnak az amerikai polgárháborúban betöltött szerepét dolgozza fel adatszerűén, valamint rövid amerikai—magyar története, mely az Amerikai Magyar Népszava 1950-es Arany Jubileumi Albumá-ban került kiadásra. Sajnos ezek a munkák is csupán rövid adatszerű — s részben adathalmazszerű — összefoglalások.

A fenti történetkutatók közül mind Pivány, mind Feleky, mind pedig Vasváry az amerikai magyar múlt szerelmese s egyben forrásainak gyűjtője és részben feldolgozója volt. Mint láttuk azonban, közülük egyik sem — még a viszonylag sokat író Pivány és Vasváry sem — volt képes az egész amerikai magyar múlt szintetikus öszszegezésére. Ezt a feladatot — a körülményekhez képest elég dicséretre méltóan — egy magyaramerikai újságíró, Kende Géza (?—1927), és egy magyar származású publicista-történész, Lengyel Emil (1895—) végezte el.

Kende, aki különben más történelmi munkát nem is írt, a század első harmadában a clevelandi Szabadság belső munkatársa volt, s említett munkája is a Szabadság kiadásában jelent meg. Három kötetre tervezett történeti művét a húszas évek derekán írta s az eseményeket az első világháború kezdetéig tárgyaló két kötetét 1927-ben adta ki. A következő másfél évtizedet tárgyaló harmadik kötetet is megírta és kiszedette, de annak kiadását a szerző hirtelen halála megakadályozta.

Kendének a „Magyarok Amerikában: Az amerikai magyarság története” című műve tulajdonképpen nem történelem a szó legszorosabb értelmében, hanem inkább a történelemnek, az újságriportnak, a szociográfiának és az élményleírásnak egy igen érdekes ötvözete. De munkáját a már említett, s az amerikai magyarság körében akkor különösen dívó trikoloros-kokárdás, anti-Habsburg magyar nacionalizmus, valamint a romantikus és túlfűtött, túlidealizált Kossuth-kultusz is erősen átszövi és megszínesíti. Kende az e célra igen túlméretezett művét tulajdonképpen a nagyközönségnek szánta s talán éppen ezért nem is dokumentálta.

Hibái ellenére Kende összefoglaló művének megjelenése mérföldkő az amerikai—magyar történetírás kifejlődésében. Amellett, hogy az első és még ma is a legrészletesebb szintézis-próbálkozása az amerikai magyarság 1914 előtti történetének, kellő kritikával kezelve rengeteg felhasználható adatot tartalmaz. A legtöbb későbbi kisebb-nagyobb munka leg-Magyar etnográfus a busongók között

feljebb az ő korát követő évtizedekkel kapcsolatban adnak valami újat. Ez alól az általános észrevétel alól csupán a legújabb hazai kutatók munkái, (Puskás, Rácz, Gellén stb.) az elmúlt egypár évtized alatt készült, de kiadatlan amerikai disszertációk egy része, a még megtárgyalandó Lengyel Emil-féle munka, valamint a mai amerikai—magyar történészgárda képzett részének újabb tanulmányai képeznek kivételt.

A jó tollú, sokat és sok különböző témáról író Lengyel Emil két évtizeddel később, 1948-ban megjelent angol nyelvű amerikai—magyar története már minőségi túllépést is jelentett Kende munkájához képest, annak ellenére, hogy még az utóbbi mű is megtartott valamit a publicisztikus művek jellegzetességeiből. Ez a tény Lengyel munkáját olvasmányosabbá teszi, de ugyanakkor ki is emeli a kizárólagosan tudományos történelmi művek soraiból.

A „Magyarországról származó amerikaiak” (American from Hungary) címet viselő munka első fele lényegében Kende fenti művére, illetve Pivány, Vasváry és mások kisebb-nagyobb munkáin alapul — sok esetben Kende művében található ténybeli hibák átvételével. A mű második fele azonban, mely az 1914 és 1948 közötti időszakot tárgyalja, már Lengyel önálló gyűjtésén alapszik. Erőssége, hogy részletesen tárgyalja a két világháború közti korban kikerült magyar szellemi kiválóságok tudományos és kulturális eredményeit. Gyengéje, hogy talán éppen a hírességek élete és eredményei hangoztatása következtében az amerikai—magyar élet és társadalom kifejlődése fő irányának összegezése egy kissé elsikkad. Lengyel műve azonban még így is egy újabb mérföldköve az amerikai—magyar történetírásnak.

Lengyel Emil munkájának megjelenése óta immár harminchárom esztendő telt el. Az amerikai magyarság múltjának újabb hasonló méretű összefoglalása azonban még ma is várat magára. Az elmúlt három évtized alatt megjelent nagyobb lélegzetű munkák vagy csak a már megjelent korábbi művek kisebb-nagyobb kivonatai az újabb kor adatainak hozzáadásával, vagy pedig különböző (disszertációk esetében kiadatlan) részletmunkák és helyi jellegű pamfletek, amelyek a megírandó újabb szintézisnek csupán alapkövei és alkotóelemeiként szerepelhetnek.

Érdekes és említésre méltó, hogy az elmúlt másfél-két évtized alatt fellendült amerikai népiségkutatás ellenére az utóbbi években több érdemleges munka jelent meg a magyarországi, mint az amerikai—magyar történészek tollából. Ez a jelenség részben annak tudható be, hogy a fenti időszakban írott idevonatkozó amerikai disszertációk szinte mind kiadatlanok, s a szakszerű, rövidebb tanulmányok kiadása viszont csak az elmúlt egynéhány év folyamán indult meg.

VÁRDY BÉLA

(USA)

a

Trópusi sisak és automata vadászpuska, rovargyűjtő szelence és haláltmegvető bátorság, diadalmas vadászzsákmányok és díszes kitüntetések. így írhatta volna le a századforduló újságírója a klaszszikus utazó-felfedezőt néhány szóban.

Torday Emilt, az afrikai kontinens kiváló etnográfusát és utazóját kortársai ezzel szemben csak három szóval jellemezték: tapintat, türelem és humor.

E meglehetősen szokatlan jelzőket egy kiemelkedő életút, tudományos tevékenység és emberi magatartás tette emlékezetessé.

Az iskoláit Budapesten és Brüszszelben végző Torday húszéves korában végleg elhagyta hazáját, Belgiumban telepedett le, és mint banktisztviselő tevékenykedett. Életében a döntő változást a századforduló éve hozta: belga állami szolgálatban Kongóba küldték közigazgatási teendők ellátására. Négy évig tartó első afrikai tartózkodását az akkori fővárosban, Bomában, majd Kinshaszában kezdte, de már 1900 őszén elindult a Keleti Tavak vidékére és Stanleyville érintésével a Tanganyika-tóhoz, a szárazföld belseje felé. Ütközben elhagyta Stanley Poolt, az utolsó fehér ember által lakott helyet, a bennszülöttek évezredes kultúráját és hagyományait figyelhette meg és jegyezte fel. A Tanganyika-tónál érdekes rejtélyt sikerült megfejtenie. A Livingstone által térképen megjelölt Akalonga-fokot — mely Rhodézia és Belga Kongó határát volt hivatva jelölni — hosszú évek óta nem találták a térképészek. Torday egy helybeli öreg bennszülött segítségével felkutatta a tó eredeti magasságát és a hegyoldalban megtalálta Livingstone eredeti jelzését. Ezután Katanga tartományba ment a Bangveolo és a Kiszale-tó környékére, ahol további két évet töltött. Látva e tartomány természeti kincseit, nagy gazdasági jelentőségét, fellendülést jósolt ennek a területnek. Munkáját befejezve, 1904-ben tért vissza Belgiumba.

Angliában utazásának híre nagy figyelmet keltett, a Királyi Embertani Intézet levelező tagjává választotta, és a Kongó déli vidékének tanulmányozásával bízta meg. 1905 februárjában már ismét útnak indul és Leopoldville érintésével Kolokotóba, a bambaiák földjére érkezett. Ö volt az első etnográfus, aki hosszabb időt töltött közöttük.

Hagyományaikat, történelmüket, kultúrájukat az öreg bennszülöttek elbeszéléseiből tudhatta meg, hiszen ekkor már nyolc afrikai nyelvet beszélt. Jó szíve, bölcsessége és tapintata miatt nagy

megbecsülésnek örvendett. 1907- ben történt hazautazásáig a különböző törzsek barátja, orvosa és torzsalkodásaik elsimítója volt.

Londonba már mint az afrikai népek történetének szaktekintélye érkezett. Gyűjteményének rendezése után már 1907 októberében ismét Afrika földjét taposta, Hilton-Simpson és Norman H. Hardy társaságában. Céljuk a busongó királyság fővárosa, a negyvenezres lélekszámú Luszambó volt. Továbbhaladva Miszumba környékén olyan pigmeusokra bukkantak, akik csak mintegy 50 éve hagyták el az őserdőt, s ez alatt a rövid idő alatt testmagasságuk megnövekedett! Itt az expedíció festőművész tagja, Hardy elhagyta társait, és visszautazott Angliába. A Kvilu folyón átkelve, egy valódi „terra incognita”, fehér ember által még nem ismert terület felderítésén fáradoztak. A feladat nehézségére jellemző, hogy a Tordayét megelőző 800 fős expedíció napok alatt felmorzsolódott és vezetőik dolgavégezetlenül tértek haza. Innen, a babundák fővárosából, Alelából tett hosszabb, rövidebb kirándulásokat. A British Museum megbízásán kívül sajátos cél is vezérelte kutatásaiban. Híres hazánkfia, Magyar László jegyzeteit, írásait kereste, sajnos hiába. Dumba és a Loange folyó érintésével tért vissza ismét Európába.

Tudományos világhírét a francia nyelven írt Les Bushogo . . . című könyve alapozta meg, utazásának tárgyi emlékeit a British Museum dolgozta fel. Percnyi szünet nélkül folytatta tudományos munkáját. A belga kormány részére könyvet írt belga-kongóbeli tapasztalatairól. Száznál több előadást tartott Angliában, Belgiumban és az Egyesült Államokban. Élete fő művét a Spencer Bizottság felkérésére írta meg. Ebben az afrikai népfajok egyetemes leírását, történetét fogalmazta meg szinte emberfeletti munkával. A hatalmas könyv „African Races” címmel Leonard Darwin — Charles Darwin fiának — előszavával jelent meg.

Utazásai és hatalmas munkája ellenére sem maradt hűtlen hazájához. Egy 350 darabból álló néprajzi gyűjteményt a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott, számos előadást tartott a Földrajzi Társaságban is.

ötven éve hunyt el Londonban.

SZAKONYI PÉTER

13