Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-11-27 / 24. szám
Otthonuk egy földszinti kis garzonlakás, amely két embernek kényelmesen elég. A lakás egy teljes falrésze üvegezett, amely a kertre néz: színpompás, dús, egzotikus növényzete megnyugtató és azt a benyomást kelti, mintha nem is városban hanem vidéken élnének. A belváros mindössze tíz percnyire van tőlük, alig másfél tucat felhőkarcolóval és nagy üzletsorokkal, áruházakkal. Mindezt óriási, csodálatosan szép, ápolt parkok fogják körül, így Márta számára ez a város egy hatalmas kertvárosnak tűnik egészen addig, amíg meg nem ismerkedik a vidék igazi, itteni fogalmával. A távolságok óriásiak, maga Melbourne körülbelül hatszáz négyzetkilométeres területen fekszik, jellemzően a lakosság nyolcvan százaléka saját házában él. Első hetei és hónapjai nyugalmasan telnek el, megnyugtatja a kevésbé rohanó és zajos életritmus szemben azzal, amelyben New Yorkban élt. Ausztrália csak most, az utóbbi évtizedben kezdi elismerni s elfogadni multikulturális mivoltát és ezzel egysíkon elfogadni a bevándorlókat, azok sokféle nyelvét, kultúráját és ragaszkodásukat hagyományaik megtartásához. Péter 1948-ban érkezett Perthbe az első nagyobb bevándorlási hullámmal és végezte el az egyetemet. Első iskolája, ahol tanított, szinte missziónak minősült, két éven keresztül élt és tanította az aboriginál gyerekeket és felnőtteket először angolra, majd a civilizáció legelemibb alapelveire s írni-olvasni. Fehér tanár, orvos és ápoló kollegával emberfeletti küzdelemmel dolgoztak és éltek, ugyanolyan életkörülmények között, mint a bennszülöttek, elzárva a világtól a vadonban. Az első kisebb városka százhatvan kilométernyire esett tőlük, amit vagy lóháton, vagy ha volt víz a folyóban, hajóval közelítettek meg. Péter itt kapta — és adta — az alapot majd évekkel később tudását az ausztrál fiataloknak. Különböző városokban tanított, így alkalma volt személyesen megismerni magát az országot és annak népét is. Az elsők között próbált kapcsolatokat kiépíteni és megteremteni a különböző nemzetiségű és az ausztrál lakosság között. A magyar diaszpóra ebben az országban — viszonyítva amerikai vagy dél-amerikai országokhoz — aránylag kis számú, körülbelül hetvenezerre tehető s elsősorban a nagyobb városokban: Sydneyben, Adelaide-ben, Perthben, Brisbane-ben, illetve Melbourne-ben élnek s szórványosan kisebb-nagyobb településeken. Az ausztrálok lassan megszokták és elfogadják a bevándorlókat, látva, hogy harminc évre vetítve az ideérkezők ipari, technikai, mezőgazdasági és kulturális fellendülést adtak ennek a hatalmas országnak, melynek lakossága a bevándorlási hullám előtt mindössze hatmillióra volt tehető. Addig amíg Péter nem élt olyan városokban, ahol a magyarság létszáma számottevő lett volna, ausztrál diákjainak adta át az európai kultúrát, megismertetve velük nemcsak különböző európai országok kultúráját, de a magyart is. Ausztrál gimnazisták vették fel az ő közvetítésével hazai középiskolákkal a kapcsolatokat és indult meg közöttük levelezés, majd tanmeneti hivatalos szintű csere-kapcsolat. Péter hite és felfogása szerint az új, már itt született és felnövő generációnak — akinek szülein kívül érzelmi kötése Magyarországgal érthetően nem lehet — nemzeti hagyomáSZENTESSY PIROSKA Elveszett évek A szerző életregénye harmadik díjat nyert a Magyar Hírek és a Magyarok Világszövetsége „írja meg!" pályázatán. Kislánykorától követhetjük végig sorsát, melynek fordulatairól, konfliktusairól — mint a bíráló bizottság kiemelte - megkapóan őszintén ír. 1956-tól Ausztriában, majd az Egyesült Államokban él. Közel a negyvenhez, Budapesten, a III. Anyanyelvi Konferencián találkozik élete új társával. Első férjétől elválik, és az életrajzban Péter néven szereplő új férjéhez költözik Ausztráliába. Gyermekei - Gábor és Eszter - megértőén fogadják anyjuk döntését. A szerző egyes szám harmadik személyben, Márta néven ír magáról. írásából részleteket közlünk. nyainkat, néphagyományainkat, történelmünket és kultúránkat kell tovább adni, ha nem beszélnek és írnak-olvasnak elfogadható szinten anyanyelvűnkön, akkor angolul. Egyik részese és kivitelezője volt annak, hogy Victoria államban a magyar nyelv tanítása érettségi tantárgyként elfogadottá vált, mint „idegen nyelv”. Márta, aki New Yorkban és vidéken is átélte, látta a magyarság beilleszkedésének, egyben fennmaradásának nehézségeit, itt fájdalmasan tapasztalja, hogy annak, aki fennmaradása érdekében tesz és komolyan tenni akar — mint Péter — óriási nehézségekkel kell megküzdenie. Példája ennek a Victoriában épülő Nemzetközi Falu, amely huszonkét különböző nemzetiség bevonásával tervezett és kivitelezett egy skanzent, kapcsolatokat keresve nemcsak az itt élő nemzetiségiekkel, de szülőföldjük hivatalos szerveivel is. Mivel ő a városka és az épülő skanzen kultúrtanácsosa, megbízzák, hogy utazzék különböző európai országokba tárgyalásokat személyesen levezetni, beleértve Magyarországot is. A nyár folyamán mielőtt még Márta megismerkedhetne a várossal, Victoriával vagy az országgal, máris útrakészek s két hónap alatt öt országot járnak be kocsival nemcsak a tárgyalások miatt, de tanulmányozni múzeumaikat, szabadtéri múzeumaikat is. Legtöbb idejüket természetesen Magyarországon töltik: bejárják az országot; az Őrséget, Szombathelyet, Kalocsát, Mezőkövesdet, Szentendrét, Zalaegerszeget is. Márta ezalatt a pár hét alatt többet látott hazai kultúránkból személyesen, mint élete bármelyik korábbi szakaszában és magától értetődően kapcsolódik jövendő férje munkájába. * Tavasz van, Márta első tavasza ebben az országban, már-már nyárbahajló ... Októberben ... Nem érzékeli az évszakot térben is időben, de érzékeli a mást. Kilép a balkonra, rákönyököl a korlátra, pihenteti szemeit a kerten. Élénkzöld fű között egy-egy kis virág ad színfoltot. Lejtőssé szalad a füvesrész, kemény földrétegbe simul. Ha esik az eső, sodródnak rajta a kavicsok, rá az útra, amely a bevezető út az utcáról. Keményhúsú zöldek tarkítják itt-ott a kavicsos részt, amely benyúlik az erkély alá, néhol futóka hasal a köveken, kukoricaszerű bokor, pálma, mellette gyönyörű élénk tónusú virág. Forró narancssárgája olyan a fekete bóbitájával, mint egy különleges madár. Egy fa. Erős törzsű, az ágai súlyosak, mintha lehajolnának és a földet néznék. Levelei olyanok, mint otthon az akácé. Reggel tártak levelei s amikor erős a napfény, összezárja ovális zöldjét, mint pelle a szárnyait. Didergésen tapadnak össze hűvösben, esős időben, égfelé remegnek levélkéi. Cserszín lombok, tömzsi ágakon bontják az egyhangú zöldet, otthon ilyen színfoltokat csak késő ősszel látni a budai hegyekben. Egy nagy fenyő. De ez is annyira más. Csúcsosodó cukorsüveg alakját, akár a kertész ollója és nem a természet formázta volna meg. Rálibben hihetetlenül vékony törzséről valami nagy, pókhálószerű lomb, olyan, mint a gyermekláncfű már fehér pihéje. Rávetődik minderre a nap más, erős sugarú fénye. S az árnyékok úgy terülnek álmosan szerte-szét, mint egy Szőnyi-képen. Érezni lehet késő délután is a nap lusta erejét, a mozdulatlanságot, a csendet, amit zümmögve tesz a cikádák kórusa. Erősebben erőszakosabban muzsikálnak, mint a tücskök. Érdes hangú madárhang csak közéjük, a kookaburra harsogása, amely olyan, mint egy önfeledt kacagás. Márta gondolatai messze járnak. Ügy szaladnak elé képszerűen évek, események, negyven évének minden emléke, mintha nem hosszú évek szálltak volna el felette. Csak napok ... Érzi bennük a messzeséget, a végtelent. Hangok, arcok, mozdulatok, szagok és illatok tapintanak rá a múltból. Emberek, akik szerették, akiket szeretett. Akiket nem szeretett és akik nem szerették. Országok, tájak, városok. Hol van ide fizikai távolságban mérve az a Haza, az a Föld, ahol első lépéseit tette? Hol van mérföldekben mérve ide Rákospalota, Piskó, Kőbánya? Szatmár megye, Óbuda, a József körút, Bécs, New York? Talpai alatt Melbourne, Ausztrália földje van. Este itt az ég sötétjében a Dél-keresztje pislákol, fordítva van a Hold sarlója. És nincsen Göncölszekér. * Hosszú, mérhetetlenül hosszú eddigi életútja. Vajon kedvesével tovább, merre, vissza mikor, hová vezet? ...
