Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-11-13 / 23. szám

ARANY-BALLADÁK

Tengeri-hántás

Ropog a tűz, messze süt a vidékre, Pirosán száll füstje fel a nagy

égre;

Körülállja egynéhány fa, Tovanyúlik rémes árnya;

S körül üli a tanyáknak Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás:

mozogni!

Nem is illik összebúva susogni.

Ki először piros csőt lel, Lakodalma lesz az ősszel.

— Tegyetek rá! hadd lobogjon: Te gyerek, gondolj a tűzzel.

— Dalos Eszti szép leány volt,

de árva.

Fiatal még a mezei munkára, Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni,

— Hűvös éj lesz, fogas a szél! — Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,

Puha lábán nem teve kárt a talló; Mint a búza, piros, teljes, Kerek arca, maga mellyes,

— Teli a hold, most búvik jel — Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon: Juha mételyt legel a rossz

lapályon,

Maga oly bús ... mi nem éri? Furulyája mindig sí-rí,

— Aha! rókát hajt a Bodré — Dalos Esztert úgy kíséri.

Dalos Eszti — a mezőre kiment ö, Aratókkal puha fűvön pihent ő;

De ha álom ért reájok, Odahagyta kis tanyájok’

— Töri a vadkan az „irtást” — Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját

szakasztja,

Tövis, talló piros vérit fakasztja; Hova jár, mint kósza lélek,

Ha alusznak más cselédek? . . .

— Soha, mennyi csillag hull

ma! —

Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megunta, Tovahajtott, furulyáját se fútta; Dalos Eszter nem kíséri,

Maga halvány, dala sí-rí:

— Nagy a harmat, esik egyre — Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a

mezőben,

Nem is áll jól semmi dolog

kezében;

Éje hosszú, napja bágyadt,

Szive sóhajt — csal: egy vágyat:

— De suhogjon az a munka! — Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban, Törik is már a tengerit Adonyban; Dalos Eszter csak nem jött ki: Temetőbe költözött ki:

— Az a Lombár nagy

harangja! —

Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerült sokára, Dalos Esztit hallja szegényt,

hogy’ jára;

Ki-kimén a temetőbe Rossz időbe’, jó időbe’:

— Kuvikol már, az ebanyja! — „Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik

az ágyon,

Behunyt szemmel jár-kel

a holdvilágon; Muzsikát hall nagy-fenn,

messze,

Dalos Eszti hangja közte,

— Ne aludj, hé! vele álmodsz — Azt danolja: „Gyere! jöszte!”

Nosza, Ferkó felszalad a boglyára, Azután a falu hegyes tornyára: Kapaszkodnék, de nem éri, Feje szédül: mi nem éri? ...

— Tizenkettőt ver Adonyban: Elég is volt ma regélni. —”

Lohad a tűz; a legények subába — Összebúnak a leányok csuhába; Magasan a levegőben Repül egy nagy lepedő fenn: Azon ülve muzsikálnak, Furulyáinak, eltűnőben.

UDVARDI ERZSÉBET (1929. december 27.) - festőművész. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél, Domanovszky Endre és Főnyi Géza növendéke. 1953-58 között középiskolai rajztanár Budapesten. 1957- ben kiállító művész. 1958-ban Badacsonytomajban él. 1960-63 között Derkovits-ösztöndíjas. Olaj-, akvarell- és collage-technikával dolgozik, tájképeket és figurális kompozíciókat alkot. SZOT-díjas (1962), Munkácsy-díjas (1969), érdemes művész (1975), kiváló művész (1981). Az Arany-balladák ihlette festményeit (képeink) 1982-ben mutatta be.

16