Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-30 / 22. szám
1. A régi kút, ahol „a bibliai jelenet lejátszódott” - ma már használaton kívül 2. A rozsdádé harangláb 3. Ungerbiller Erzsi néni lllyésék egykori ajtófélfáját mutatja 4. A pálfai óvodában 5. A régi abakusz az elhagyott osztályteremben FOTO: KEZES MÓLNAK ESZTER ÉS SÓS PÉTER JANOS :k a pusztán filmesek hozták, alig tudtunk beszélni vele. Az orgonabokrok ma is megvannak. Mondják, tavasszal virágoznak is. Erzsi néni nem fogy ki a relikviák felsorolásából. Beinvitál a házba, és megmutatja: ebbe az új házba lllyésék régi padlója van beépítve. A konyha és a kamra aj táj a-aj tókerete is az Illyéséké. — Nem ért az már akkor se semmit, amikor elhoztam — bizonygatja. — Csupán meg akartam menteni, hátha eljön egyszer és megnézi. Végül is itt, ezen a padlón volt gyerek. Beszélnek vele? Mondják meg neki, hogy itt, nálam megtalálja a padlót is, az ajtókat is! Soroljuk tovább a változásokat —: elébb, hogy mi nincsen meg már. Lebontották, egy kivételével a régi cselédházakat. Az utolsót, a tyúkok lakták, de azok is kitelepültek belőle. Nyár végén vándor dinnyeárusok állítják mellé lakókocsijukat, s egy-egy viszonylag tisztább szobában tartják a dinnyét. Talán jogos kiegyenlítésül lakatlanul romladozik a hajdani intézői lakás is. Nagyobb baj, hogy málladozik az iskola. A „körzetesítés” nem hagyta ki Rácegrespusztát sem: a huszonhárom iskolás korú rácegresi polgár a pálfai körzeti iskolába jár, öt kilométerre, buszszal. Pálfa a legközelebbi falu, Rácegrespuszta hivatalosan hozzá tartozik. A valaha csinos sárgafalú épület vakolatja pereg lefelé. Az osztályteremben pókok tornásznak a hajlott drótú abakuszon, amelyen még „Gyula bácsi” is tanulta az egyszeregyet. A terem végén nagy barna tölgyfaajtó: a kis kápolnába nyílik. A frisseség látszatát itt egy sárgás terítő és néhány művirág őrzi — egyébként ritkán nyílik meg a hívek előtt. Fontosabb tárgy az iskolakert végében a rozsdásodó harangláb; a két kisharang még meg-megcsendül, anélkül mégsem temethetik el az emberfiát. Rácegrespuszta déli vége a lassú enyészeté tehát — néhány málladozó ház és öreg orgonabokor emlékeztet még a valahai uradalmi életre. Az utolsó, rozsdás lópatkókat a mosókonyha korhadó ajtajára szögezte valaki. Ez a romlás: a történelem ítélete. Fellebbezés nélkül. Az északi tájék egészen más — és sokkal ellentmondásosabb. Üj házak — célszerűek és csúnyák. A kockaházak szemet bántó egyformaságát a kerítések rikító színezése töri meg és teszi ízléstelenné. Ami feltűnő: igen kevés a virág. Pedig a magyar falvakra jellemző a sok színes virág az utcai fronton. Villany — természetesen — már régóta van. Szinte minden háztetőn ott díszeleg a tv-antenna is. Sárszentlőrinc felé még a régi, „Árpád-korabeli” kátyús földút vezet. Pálfa irányában azonban betontáblákból kirakott, személyautóknak és mezőgazdasági gépeknek egyaránt alkalmatos út húzódik. Az lllyés-emlegette „IBUSZ- plakát” tovább rajzolódott tehát az utóbbi húsz évben is. Mit mutat ez a rajz? Olyan szót kell használnunk, amelyet „Gyula bácsi” talán életében le nem írt: kezd kiépülni a magyar vidéki infrastruktúra. A szó idegen, csúnya, nehezen ejthető sárréti ajkakkal — de mégis erről van szó. A fél évezredes magyar lemaradást fölemlegetvén majd minden régebbi és újabb szociográfusunk ezt a szót kerülgette: az infrastruktúra Mátyás király korabeli állapotát. A legégetőbb szükség — a társadalmi viszonylatok megváltozását követően — az infrastruktúra kiépítésére volt: út, villany, víz, telefon, iskola, kórház és lakóhoz nélkül nemhogy korszerű mezőgazdaság vagy ipar nem képzelhető el, de törvényszerűen konzerválódik a korszerűtlen paraszti életforma is. Németország példáján tudjuk, hogy csak évszázadok szorgos munkáján lehet behozni a sokkal kisebb relatív elmaradást is. Nem csoda, ha óriási erőfeszítést jelent a mai magyar népnek, hogy létrehozza és megtanulja használni azt az infrastruktúrát, amely az országot — még az isten háta mögötti zugait is — közelebb hozza a mához. De az sem csoda — s biztos vagyok, hogy pátriárkái nép közelségében „Gyula bácsi” is egyetértene ezzel —, ha sok-sok fiatal parasztember nem győzi kivárni, amíg Rácegrespuszta legeldugottabb vidékeire is eljutnak az infrastruktúrának azon áldásai, amelyek az ország más részein már úgy-ahogy megszokottak. Nem várnak — utána mennek inkább. Nem tudom, hogy lánysága végén mi választása lehetett Illyés Gyula édesanyjának; akkor, amikor annál a bizonyos kútnál az apai nagyapa jegypénzül két aranyat mutatott fel. De azt tudom, hogy a mostani húszévesforma lányok (és fiúk is természetesen) a lehetőségek óriási kínálatából válogathatnak. Teszik is. Rácegrespusztától egyórányi buszozással a szekszárdi feldolgozóipar, a paksi atomerőmű, a székesfehérvári könnyűipar és nehézipar várja az ifjakat, s még a mezőgazdaság is gépesített technológiát, üzemszerű munkakörülményeket kínál Nagydorogon, Cecén vagy Sárbogárdon. Az ehhez illő, nevezzük így, huszadik századhoz méltó életkörülményekkel, persze. Ki merné elítélni a mai fiatal lányokat-fiúkat, hogy nem maradnak a „bibliai” kútnál. hanem maguknak s jövendő gyermeküknek a humánusabb munkát, a tartalmasabb pihenést, a tágabb élethorizontot választják?! A Nagy László-i kifejezéssel élvén, „a múltbeli értékek halottásiratása” egyszerű, maradi anakronizmussá vált. Nem fájdítja szívemet a rozsdásodó harangláb, a málló, cseléd- és intézőlakás, a pókhálós abakusz. Jártam a pálfai általános iskolában. Minden osztályban televízión szólalnak meg az Iskolatévé órái. És abban reménykedem, hogy a mai rácegresi lurkók az abakusz helyett felnőttként elektronikús minicomputeren fognak szorozni-osztani. Erre, persze ma még több esélyük van azoknak, akik elköltöznek innen, nagyobb, modernebb községekbe. Ezért kevés Rácegrespusztán a gyerek. Máshol születtek, élnek már. De ezúttal, így mutatkozik meg „az élet szakadatlan teljesedni akarása egy népben”. 1982. szeptember SOS PÉTER JÁNOS
