Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-16 / 21. szám
Két világbajnokjelölt Olimpiai bajnok a Torontói Magyar Házban Az utolsó öt esztendő sakkvilágbajnoki küzdelmeiben jelentősen javult mérlegünk. Az 1978. évi Buenos Aires-i sakkolimpián férfi válogatottunk az 1952 óta egyeduralkodó szovjet sakkozókat megelőzve hódította el az aranyérmet. S bár két év múlva Máltában a szovjet válogatott már Karpov világbajnokkal és Tál exvilágbajnokkal megerősítve állt fel, a magyar fiúk mégis holtversenyes elsőséget harcoltak ki, s csak az úgynevezett Buchholtzértékeléssel szorultak hajszállal a Szovjetunió mögé, a dobogó második fokára. Magyar csúcsjavítás történt az egyéni világbajnokság előküzdelmeiben is: három éve fordult elő első ízben, hogy egyidejűleg lett két világbajnokjelöltünk. Akkor az 1979. évi zómaközi döntőkből Portisch Lajos elsőként, Adorján András pedig harmadik helyezettként jutott tovább. A világbajnokjelöltek 1983-ban esedékes mérkőzéseinek ismét két magyar résztvevője lesz: ezúttal Portisch mellett Ribli Zoltán is csoportgyőztesként lett világbajnokjelölt. A 45 esztendős Portisch Lajos a magyar nagymesterek rangsorában két évtizede listavezető. Versenyzőtársként először az 1955. évi országos bajnokság döntőjében találkoztam vele. A 18 éves fiatalember már akkor feltűnt jövőbe tekintő versenyzői komolyságával. Három év is alig kellett hozzá, hogy 1958 elején a mezőny legfiatalabb tagjaként elhódítsa az országos bajnoki címet. Pályafutásának kezdete óta jellemző rá, hogy elkövetett hibáinak saját maga a legkönyörtelenebb kritikusa. Olykor bosszantott is, hogy amikor egy-egy verseny végén faggattam, melyik játszmáját értékeli a legtöbbre, rendre így válaszolt: „Nem volt jó játszmám.” Ezekben az elutasításokban akkor modorosságot sejtettem, s csak ma látom már, hogy aki az ő célkitűzéséhez akar igazodni, annak valóban egészen magasra kell emelnie a mércét. S ha fiatalabb korában hajlott is a megegyezéses döntetlenekre, ma már ellenáll az ilyen kísértésnek. Akaraterejének a tudatos edzésével készül fel arra. hogy a váratlan játszmavesztések nehéz óráiból gyorsan felocsúdjon, s felnőjön a verseny hajrájának olykor idegölő követelményeihez. Ez az edzettsége az idei zónaközi döntőben is kiállta a próbát, s két vesztése ellenére ismét bekerült — immár hatodízben — a világbajnokjelöltek mezőnyébe. (1964 óta mindössze egy alkalommal, 1970-ben nem tudta kiharcolni a zónaközi döntőből való továbbjutást). Másik világbajnokjelöltünk, a Portischnál 14 évvel fiatalabb Ribli Zoltán 1975-ben tört előre a magyar ranglista második helyére. 1968-ban, 17 évesen első ízben jutott be az országos bajnokság döntőjébe. Ő elsősorban sakkozik, a versenyzői számi tgatások kevéssé kötik le. Ám a felhőtlen játékosság nem tarthat örökké, az évek múlásával gyarapodnak a sikerek, ezek pedig mind több felelősségre köteleznek. S Ribli pályafutása azért is roppant tanulságos, mert élesen kirajzolódnak benne a fejlődésnek ezek a követelményei és következményei. Ma már sakkozói arcképének legszembetűnőbb vonása az univerzális jelleg: minden stílusban otthonos, s ezért egyformán szívesen és elfogulatlanul válto-Portisch Lajos Ribli Zoltán gatja — olykor még egy játszmán belül is — a stílusát, mint aki élvezi is a küzdelmet. Keveseknek van ilyen kifinomult veszélyérzete. Mások rendszerint hosszan számolgatják, Ribli többnyire ösztönösen ismeri fel a veszélyt, s így gazdaságosan dönthet magatartása felől. Ezeket a megállapításokat bizonyítja az a ritka bravúr is, hogy Ribli a tavalyi zónaversenyét és idei zónaközi döntőjét nem csupán megnyerte, hanem mindkettőt veretlenül fejezte be. Két világbajnokjelöltünk játékmodora meglehetősen eltérő. Portisch vizsgálódása inkább befelé irányul, az objektíve legjobb megoldásokat keresi. Ribli viszont a hasznosságra törekvés jegyében szívesen választja az ellenfélre szabott megoldást: az a legjobb, ami az ellenfélnek a legjobban fáj. Ám mindketten eggyek abban, hogy elgondolásaikat ernyedetlen otthoni kutatómunkával alpozzák meg. BARCZA GEDEON nemzetközi nagymester Hegedűs Csaba, az olimpiai bajnokból lett kapitány Hegedűs Csaba, a magyar birkózók szövetségi kapitánya, aki a magyar sport századik olimpiai aranyérmét nyerte Münchenben, az idén számos külföldi meghívásnak tett eleget. Nem csoda a nagy kereslet, hiszen versenyző korában a korszerű birkózás egyik úttörőjeként tartották számon, edzőként pedig a legjobbak közé sorolják. Járt Norvégiában, a Német Szövetségi Köztársaságban, előadássorozatot tartott Kanadában, s most készül Japánba. Amikor utazásairól beszélgettünk, szívesen emlékezett vissza a Torontói Magyar Házban töltött óráira. — Természetesen oda is a birkózás vezérelt elsősorban. Az alagsori edzőteremben nagyon sok tehetséges fiatallal találkoztam, igyekeztem szakmai tanácsokat adni, egy-egy fogást be is mutattam. A birkózás után kellemes hangulatú, baráti beszélgetésen vettem részt a Magyar Ház vendéglátóival. Találkozásunkra a televízió is felfigyelt. — Milyen érzés külföldön élő magyarokkal találkozni? — A döntő többséggel, akik magyarnak tartják magukat, vagyis tisztelik és elfogadják a Magyarországon élő tíz és fél millió ember erőfeszítéseit, törekvéseit, munkáját, azokkal nagyon jó. Egyébként úgy érzem, az átlagnál pontosabban ismerem a külföldön élő magyarok életét, a hazájukkal való kapcsolatát, hiszen édesapám is Kolumbiában él. Gyakran jár itthon mostanában. — A versenyek alatt hallani magyar buzdítást? — Szálláshelyünkön, általában nagy a vendégjárás, hiszen a verseny idején a fiúk nemigen tudnak eljutni sehova. Egyik legkedvesebb emlékem San Diegóhoz fűződik. 1979 nyarán ott rendezték meg a világbajnokságot, számunkra külön is emlékezetes, hiszen versenyzőim négy aranyérmet nyertek. Már az első napon megérkezett hozzánk egy magyar család, majdnem egy mosófazéknyi paprikás csirkével. A versenyzők többsége fogyasztotta magát, az utolsó harminc-negyven dekákat kínlódta le magáról... Amikor meglátták az ételt, érezték az ínycsiklandozó illatot, hanyatt-homlok menekültek el a társalgóból. „De hát ez nem hizlal... — fogta kérlelőre a kedves háziasszony —, éppen azért csináltam csirkét, hogy ne legyen baj.” Mi, hogy megnyugtassuk, nekiláttunk az ételnek .. . Odakint ekkor fékcsikorgás, majd az ajtóban megjelent egy hatalmas doboz (tele étellel), s csak utána a férfi, aki hozta. És ez így ment napokon át. Amikor a ház előtt megállt egy autó, mi már nyitottuk kifelé a hűtőszekrény ajtaját ... A csattanó azonban az volt, hogy hallottuk, az étterem személyzete csodálkozik: „Nahát, hogy ezek a magyarok milyen keveset esznek !...” SZEKERES ISTVÁN Súlyemelő ígéretek Régen elmúltak már azok a szép idők, amikor a világ legerősebb embereinek találkozóin, Földi Imre, Huszka Mihály, Veres Győző és Tóth Géza mindig érmet kapott. Pontosan egy tucatnyi súlyemelő 25 világbajnoki címet szerzett Magyarországnak, de mostanában aranyra, de még ezüstre és bronzra is alig van remény. A mai magyar élgárda tagjai az álomvilágcsúcsokat egyre-másra javító szovjet és bolgár bajnokok mellett aligha számíthatnak igazán jó szereplésre és így a régi sikerek ismétlődését csakis új erőktől a jelenlegi fiataloktól remélheti a sportág. Éppen ezért biztató volt augusztusban a Sáo Paulo-i ifjúsági világbajnokság, amelyen öt magyar indult, és valamennyien érmet nyertek, Bökfi Jánosnak (100 kilós súlycsoport) ezüst jutott, Kerek István (60 kg), Barsi László (82,5 kg), Jacsó József (110 kg) és Kovács István (plusz 110 kg) bronzot érdemelt ki. Brazíliai eredményeik alapján új fejezetet nyithatnak a magyar súlyemelésben. Képességeiket, lehetőségeiket mutatja, hogy Kerek, Bökfi, Jacsó és Kovács már a közeljövőben a felnőttek között is számításba jön. BOSKOVICS JENŐ 26
