Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-09-18 / 19. szám

SZÁSZ KÁROLY

SORS BONA, NIHIL ALIUD

(Jó szerencse, semmi más)

Az „írja megl” - pályázat második díját Szász Károly, egy Londonban élő idős fogorvos nyerte, ő választotta pályaműve címéül Zrínyi Miklós, a költő jelmondatát. Az eredményhirdetéskor ezt az értékelést tette közzé a bíráló bizottság: „Ez az életregény szinte történelmi forrásértékű olvasmány. A szerző 1900-tól — születése évétől - igen jó arányérzékkel és eleven stílussal idézi fel ifjúkorát, fogorvosi tanulmányait a prágai majd a bécsi egyetemen, Miskolcon való berendezkedését, szakmai karrierjét, a második világháború tragikus eseményeit, az üldöztetés időszakát. Eközben a korabeli társadalmat, gondolkodásmódot, az adott kor világeseményeit is képes megjeleníteni. Ugyancsak érdekfeszítően írja le az 57 évesen kivándorló orvos újbóli egzisztenciateremtésének kemény próbáját, kivándorlásának motivumait.”

Úgy gondoltuk, a sok, közlésre érdemes rész közül abból nyújtunk némi ízelítőt:, ami a szerző életének ez utóbbi fejezetével — azaz az újbóli egzisztenciateremtés próbájával — foglalkozik. Szükségesnek véltük azonban, hogy kerekebbé téve a 184 gépelt oldalas műből kiragadott történetet, idézzünk néhány kulcsmondatot, azokról az oldalakról is, amelyek a „nagy elhatározást", a kivándorlást motiváló erőkkel, érzésekkel foglalkoznak.

Szász doktor így ír minderről műve bevezető fejezetében: „Az országban ismételten kirobbanó zavarok arra figyelmeztettek bennünket, hogy nincs béke, nincsen nyugalom, a háború befejezése nem hozta meg számunkra azt a nyugalmat, amelyet mindnyájan oly kimondhatatlanul reméltünk. Életünk materiális alakulásában tulajdonképpen baj nem volt. Kitűnő, jól jövedelmező állásaim voltak. Hivatalos és tudományos körök megbecsült tagja voltam. De még ebben az állapotunkban is ott leselkedtek ránk a másodrendűség kényelmetlen és legtöbbször lélektipró csápjai... Természetesen a mi érzékenységünk is fokozódott, de az átélt idők borzalmas élményei azt indokolttá teszik mindenki előtt... Lelkileg teljesen beértünk, és a bekövetkezett októberi események már a végső megerősítést adták elhatározásunkhoz."

Szász doktor és felesége, Duci az első angliai hat hetet egy London környéki táborban töltötték, nyelvtanulás céljából. Mihály fiukat — aki akkor nyolcéves volt — egy angol család látta vendégül.

Mihály fiuk azóta dr. Szász Mihály, édesapja hivatásának folytatója. Es bár fiuk ma már sokkal inkább angol, mint magyar, mégsem a turista szemével nézte az országot azon az utazáson, amelyet Szász doktor az „írja meg" pályázaton nyert, s amelyen az idős apa helyett a fiú vett részt. Érdeklődés és érzelmi kötődés jellemezte kérdéseit, amelyeknek a hátterében ott van a szülők korántsem irigylésre méltó tapasztalatokban bővelkedő, sorsukat átszövő életútja. Ma már talán Szószék is tudják, hogy a történelem javarészt orvosolta a család sebeit és alighanem ezért küldték fiukat erre a jutalomútra, szülőföldjükre. Mert Szász doktor nemcsak hivatást és kenyeret adott fia kezébe, hanem egy nemzeti közösséghez való tartozás érzését is.

Mielőtt a tábort elhagytuk, egy bizottság jött ki hozzánk, mindenkit külön-külön behívtak, elbeszélgettek velük foglalkozásukról, és még a táborban mindenki számára felajánlottak egy megfelelő állást.

Talán én voltam az egyetlen, akinek a bizottság nem tudott segíteni. Orvosok felett nem rendelkezett — az orvosoknak államvizsgát kell letenni és annak sikeres letétele után dolgozhatnak. Erre el is voltunk készülve.

Viszont még a vizsgák előtt lehetőséget nyújtottak számunkra, hogy kórházakban dolgozhassunk — az ottani cselédévnek megfelelő minőségben. Ez az átmeneti segítség a nagyon szerény megélhetést már biztosította.

A Dental Board kikeresett számomra egy ilyen helyet Brightonban.

A főorvos, Mr. Gillett, aki tíz évvel volt fiatalabb nálam, egy 600 ágyas kórházban végezte ugyanazt, amit én Miskolcon egy 1600 ágyas kórházban. Felvett engem hat hónapra. Az elbeszélgetés alkalmából megtudta rólam, hogy én a fogászati alapismereteken felül — bizonyos mértékű szájsebészeti gyakorlattal is rendelkezem.

Gillett szívesen alkalmazott engem, mert egyrészt kíváncsi volt a kontinentális fogászati standardre. másrészt engem olyan munkára is igénybe tudott venni, amelyet az eddigi beosztottakkal még nem tudott elvégeztetni.

Valójában az történt, hogy az Out-Patient rendelőbe ő többet be sem tette a lábát, amelyet idáig kizárólagosan ő látott el és a másodorvos csupán segédkezett mellette.

A munka semmi újat nem jelentett számomra. Csupán egyet felejtett ki ő is, én is. A nyelvi nehézségek komoly módon játszottak közre a munka kifogástalan elvégzésében.

Az Out-Patient rendelőbe küldőbe a dél-angliai fogorvosok azokat a betegeket, akikkel problémáik voltak.

A beküldés egy levél kíséretében történt, amelyben a fogorvos közölte a kívánságát. A beküldő fogorvossal mindent levélben közölnöm kellett.

Ha a beküldő gépen írt — akkor minden rendben volt. Ha a kísérő levél kézírásos volt, akkor az számomra legtöbbször olvashatatlan volt. A baj még ebben az esetben sem volt vészes, mert nehézség árán ugyan — a beteg szájába való betekintés után és további szóbeli értekezéssel rendszerint el tudtam igazodni.

A baj akkor kezdődött, ha a fogorvos telefonhoz hívott és kívánságát dél-angol tájszólással elhadarta.

Elképzelhetetlen volt helyzetemben, hogy én, akihez ő tanácsért fordul, arra kérjem, hogy beszéljen lassabban, és lehetőleg Queen Englisht és közöljem vele, hogy én idegen vagyok és egy szót sem értek beszédéből.

A helyzet rendkívül kellemetlen volt számomra. Restellem nagyon a dolgot, de úgy éreztem, hogy az állásom is veszélyben foroghat.

Mit csináljak? Törtem a fejem. Végül is — mint egyetlen lehetőség

— összeszövetkeztem az uralkodó matronnal, aki ismerte jól az én speciális körülményeimet* ,aki tudta, hogy problémámat nem a szakmai tudás hiánya, hanem nyelvi nehézségek okozzák.

Telefonhoz többet nem mentem — ő vette át az üzeneteket és kérte az orvosokat, hogy levélben értekezzenek a rendelőmmel.

Ez a körülmény alaposan belém ültette a telefonkomplexust. Későbbi időszakban, amikor a nyelvvel már semmi bajom nem volt, akkor sem mentem szívesen a telefonhoz és azt asszisztensnőmmel — magánéletemben pedig a feleségemmel

— bonyolíttattam le. Érdekes módon,

még a magyar nyelvű beszélgetések alól is kibújtam.

Szakmailag nagyon igyekeznem kellett, hogy ilyen handicappelés mellett tekintélyemet fenn tudjam tartani.

Ezek nagyon nehéz idők voltak. Még valami nagyon fontosat kellett elsajátítanom, és ezt pedig nem a könyvekből tanulja meg a kivándorló fogorvos. Az angol kórházi, de általában az orvosi élet sajátos spirűtjét kellett ellesnem még, ha tökéletesen inkorpolálódni akartam az új körülményeim közé. Ez pedig talán a legnehezebb.

Az első leckét is itt kaptam meg. Talán erre rávilágít ez a kis történet.

Egy délelőtti rendelésemen, egy

beküldött betegen egy gyökércsúcs műtétet szándékoztam elvégezni.

Kitelefonáltam az irodába és kértem, hogy küldjenek segítséget a műtéthez. Közben a betegnek beadtam a szükséges injekciót. Eltelt tíz perc, eltelt húsz perc és a nővér csak nem jött. Féltem, hogy az érzéstelenítés hatása elmúlik, s így magam mentem ki a folyosóra, ahol elfogtam a matront és megismételtem a kérésemet.

A matron rámnézett — én roszszat sejtettem —, látszott rajta, hogy gondolkodik, hogyan hozza tudomásomra, hogy milyen „rettenetes” hibát követtem el.

— Mr. Szász, maga nem tudja, hogy uzsonnaidő van (tea time) ? — szólt a matron és hangjában bizonyos megvetésfélét éreztem, amely az én civilizálatlanságomra vonatkozhatott.

Valóban, teljesen elfelejtkeztem róla, mondtam bűnbánóan, elismerem nagy hibámat, de kértem őt, hogy miután már érzéstelenítettem, kivételesen küldjön be valakit.

Szó sem lehet róla, Mr. Szász! Az ön hibája. Ezen túlestem, gondoltam, de mit fogok én most kapni a betegtől ?

Most pedig jött a második meglepetésem — de ebből is tanultam. Bűntudattal és bizonyos félelemmel tértem vissza a beteghez. Mi fog most történni a beadott injekció miatt? Közöltem a beteggel, hogy sajnos a műtétet nem tudom elvégezni, mert tea-time van és nincs segítség.

Never mind (nem baj) Mr. Szász, mondta a beteg mosolyogva, a dolgok legtermészetesebb módján, majd megcsinálja legközelebb.

*

Kórházi elfoglaltságom utáni szabad időmet arra használtam fel, hogy a közeledő vizsgáimhoz a szükséges angol szakkönyveket olvasgattam. A fogászat angol szakkifejezéseit kellett megismernem.

Fogalmam sem volt hogyan készüljek a számunkra most életfontosságú vizsgákra. A Londonban dolgozó kollégáimnak lehetőségük nyílt, hogy a klinikákra bejárjanak és a professzorok vizsgatechnikájáról tájékoztassák magukat. Nekem erre Brightonban sem időm, sem lehetőségem nem volt. Fogalmam sem volt, hogy á vizsgákon milyen mértékű tudást követelnek majd tőlünk és így a felkészülésemben sok szükségtelen munkát végeztem.

Kiértesítettek a vizsgák terminusáról. A siker ez alkalommal életfontosságú volt Brightoni állásomat hat hónap után el kellett hagynom. Vizsga nélkül már más hasonló állást nem kaphattam. A fogászaton kívül máshoz nem értettem, s így legfeljebb valamilyen fizikai munkát vállalhattam, amire 58 éves korban alig lettem volna képes.

Szorongó érzésekkel ültünk fel a londoni vonatra. Szerencsére Ducim társaságában bátorítást, lelki támogatást kaptam. Kimondhatatlan segítséget jelentettünk egymás számára — ebben a nehéz időkben. Duci most nagy nyugalmat erőszakolt magára és engem erősített az, hogy ő mindig bízott bennem.

A vizsga két különböző részből állt. Az első rész két napig tartott.

18